Új Szó, 1994. március (47. évfolyam, 49-75. szám)

1994-03-15 / 61. szám, kedd

1994. MÁRCIUS 576. ÚJ SZÓ* HAZAI KÖRKÉP 4 4 A „ utókornak nincs szerencséL\.£J je Petőfivel. Személye, szava, szigora minden időben kényelmetlen. A halála utáni években még egyszerű volt a képlet. Mint Illyés írta egy négysoros versben: „Nem volt e földnek Petőfije már! / így kezdett lenni Ferenc Józsefe." Elkobzott könyvek, ki- és megtagadott remekművek évadja ez. Megölni egyszer lehetett Petőfit, betiltani sorozatosan. Ezután rosszabb következett: a válogató vállalásnak, a hamisító kisajátításnak cinikus kora. Jókai ugyanazon tollal magasztalja egykori költő barátját és a Habsburg trónörököst. A szerelem dalnoka jó osztályzatot kap, „Az apostol" minősítése nagy esztétánknál: „Vad, fanatikus költemény... Petőfi itt megszűforradalmat választja. Ki ellen? A márciusban hatalomba emelt kormány ellen! „Én hiszem, hogy egy roppant forradalom előestéjén va gyünk, s tudod, nekem nincsenek vak sejtelmeim. Akkor aztán első dolgunk egy óriási akasztófát állíta ni, s rá kilenc embert!" A kormánynak kilenc tagja volt: Széche nyi, Kossuth, Deák... - őket szánja akasztófára Petőfi. És nemcsak a kormányt, egy füst alatt a parlamentet is (hova ő nem juthatott be). Két nap műlva újabb levél „Bankos Károly nemzetőr barátomnak a jász-kun táborban". „Nyomorúságosan vagyunk. Soha silányabb, haszontalanabb országgyűlés és ministerium nem volt, mint ez a mienk." (...) E magánlevelek szavai és szándékai jelennek meg az életképek nyilvánossága előtt a Forradalom című A kényelmetlen Petőfi nik a magyar néppel érezni", Szilveszter „dühöngő gamin". Rezsimek jönnek, rezsimek mennek, a hazug és álszent ünneplés marad. A századik évfordulón Babitsot már fojtogatja az undor. „Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit." Ennyi álság közepette mármár üdítő egy őszinte hang: a parlamenti interpellálóé, aki be akarta tiltani a „Dicsőséges nagyurak"-at, mivelhogy lázító vers. Aztán: „Lobogónk: Petőfi!" - lobogó kalózkezekben. ' A Kádár-korszakból elmondom egy személyes emlékemet. Újabb kerek évforduló közeledvén nagy készülődés. A Petőfi Múzeumban megírták az ünnepi kiállítás forgatókönyvét, a minisztérium bekérte. Vitájára meghívtak engem is. Orbán László elvtárs, a hivatal nagyfőnöke elnökölt. Ha már ott voltam, szólnom is kellett; azt mondtam, a kiállítás utaljon rá, hogy „Az apostol" főhősének egyik ihlető mintája Alibaud lehetett, az a francia fiatalember, aki 1836-ban Szilveszterrel azonos módon kísérelt meg merényletet Lajos Fülöp király ellen. Orbán László, aki már az értekezlet kezdetén elbóbiskolt, a „merénylet" szóra fölkapta a fejét: „Csak semmi merénylet! Nekünk a család és a szerelem Petőfije kell, nem pedig terrorirta merénylő!" Terrorista valóban nem volt Petőfi, s a merényletet csak képzeletben követte el. De írt egy verset, Forradalom a címe, így kezdődik: Haloványul a gyáva szavamra... dalom Viharodnak előjele, forradalom! Közismert vers, számos antológiában benne van, de nem szokták megmagyarázni, miféle forradalmai jósol és sürget. A márciusit nem, mert hónapokkal később, augusztusban keletkezett. Akkor hát? 1948 augusztusában Petőfi a kétségbeeséssel viaskodott. Hol van már a gyönyörű tavasz, hol vannak a nemzeti és személyes dicsőség márciusi napjai! A forradalom ügye rosszul áll, a szabadság ellen lázadó kezek emelnek fegyvert, „a rác fene eszi az ország lábát s maholnap a szívébe harap", a haza veszélyben van. S mit tesz a kormány? „Felszabadultunk a Metternich-kompánia alól - írja Petőfi augusztus 10-ei dátummal a Marczius Tizenötödikében -, s kaptuk a Battyáni-ministeriumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy eben gubát. Amaz tetteivel törekedett vesztünkre, emez tétlenségével fogja vesztünket okozni." Kemény szavak, de vannak keményebbek is leveleiben. Augusztus 16-án írja Arany Jánosnak: „A haza cudarul van; vagy jön egy mindent fölforgató, de mindent megmentő forradalom, vagy elveszünk, de oly gyalázatosan, mint még nemzet nem veszett el." Megismételhetné Nemzeti dalának szavait: „Ez a kérdés, válasszatok!" - most forradalom vagy pusztulás közt kell választani, és Petőfi természetesen a forradalmat, az új augusztusi versben, a második forradalom versében. „Szomorú az idők, a napok feketék, / Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép!... Ez a vétek, mily cudar és iszonyú, / Iszonyúbb legyen érte az égi bosszú!" Cudar helyzet, haszontalan honatyák, hazaárulás, akasztófa, bosszú, kiirtani: a honfiúi aggodalom paroxizmusának kitörései, melyeket ünnepeinken idézni nem, inkább szégyenlősen elhallgatni szokás. Kényelmetlen ünneprontó ez a Petőfi. Ma is. Korunk reformra esküszik, a forradalom időszerűtlen, Petőfi be nem következett második forradalma, a parlamentkiirtó, mindenképpen, hovatovább az első is, a szabadító márciusi. Távoli villámfény, a közvilágításba nem bekapcsolható. A hivatal kényszeredetten hivatkozik rá, inkább a cérnahangú színésznő filmjeit ajánlgatja államtitkári segédlettel, s a kettő együtt nem megy. Reformerek vagyunk, ez jó, de jó-e, hogy nem tudunk mit kezdeni Petőfivel? A hatalom mindenkor csak szobornak akarta látni azt, aki nem kő volt, hanem sistergő láva, s ez rendben is van, a hatalom féljen, hogy megégeti a tüzes kitörés, a hatalom féljen még a szobortól is, hogy egyszer megindul, mint a durnhami erdő. De más is lakik ebben az országban: a többség. Ady szerint Petőfi „prófétája mindazoknak, akik bilincseket viselnek". S amíg vannak ebben az országban megalázottak és megszomorítottak, özvegyek, árvák, kisnyugdíjasok, addig szükség van Petőfire... És most térjünk vissza a vershez, nem árt föllapozni. Horváth János szerint ihlete mindössze „egy vérroham volt", csak az első szakasza jó, azzal „kiadta erejét", formája „avult anapesztuszi lejtés". (A „Szeptember végén" lejtése is anapesztusz!) Illyés többre tartotta, hosszan idézi, kár, hogy magyarázat nélkül. (...) A költő forradalmi harcra buzdít, és harcba készül maga is. Petőfi szerette és zseniálisan tudta egyazon lírikumban összekapcsolni közéleti és magánéleti érzelmeit. A szabadságháborúk történetét kedvese keblét ölelve olvasta (Beszél a fákkal a bús őszi szél...); most sem feledkezik meg Júliáról. Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat, S te fiú, szaporán ide a poharat! Mire elfogy a bor, mire csattan a csók, Jeladásra emelhetik a lobogót. A jelenet természetesen nem kocsmai, a „fiú" nem pincér, nem borfiú, hanem az istenek pohárnoka, meg nem nevezve: Ganymedes; ez az alig észrevehető mitológiai utalás emeli szakrális szférába a költeményt. Petőfi számára szent volt a forradalom is, Júlia is. És most már, e magas ponton, be lehet fejezni a verset, megismételve az első strófát: „Haloványul a gyáva szavamra...." A költészet győzött a politikus hazafi keserűségén... (LUKÁCSY SÁNDOR) Mitől magyar az iskola? Tudathasadásos helyzetek adódnak az oktatási intézmények számára a kisebbségi közegben a magyarsággal együtt élő népek XIX. századi öntudat ébredését értelmezve. A népek tavaszának, 1848-49 hagyományainak az ápolása próba elé állítja az iskolát. Vajon miként birkóznak meg ezzel most, amikor már tág teret kaphat az egyéni kezdeményezés és a tanári lelemény. Erről beszélgetünk Vajda Barnabással, a galántai Magyar Tannyelvű Magángimnázium történelem szakos pedagógusával. A beszélgetőtárs fiatal tanár, nemrég szerezte meg diplomáját. Nevével gondolatébresztő kis esszék szerzőjeként is találkozhatunk az Irodalmi Szemle hasábjain. ' • Közvetlenül a rendszerváltás küszöbén az akkori magyarságkutató intézet vizsgálat alá vette az európai országok forgalomban levő tankönyveinek magyarságképét. Különös figyelmet szentelt a felmérés annak a kérdésnek, hogy milyen kép alakulhat ki a szomszédos országok diákjainak tudatában a magyar reformkorról, az 1848-as forradalomról és a szabadságharcról. Egy akkori sajtónyilatkozat szerint a szlovák tankönyvek idevágó megállapításait a magyarokkal szemben igen barátságos hang jellemezte. Középiskolás diákként a nyolcvanas években érzékelt ebből valamit? -Jómagam ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelynek az idő tájt nem is volt történelem tankönyve. Nem tudom, mire épült a fenti következtetés. Persze, az akkori helyzet nem azt jelentette, hogy a magyar történelemnek ez a fényes, de középeurópai összefüggéseiben ellentétekkel terhelt fejezete valamiféle elhanyagolt, vagy elfelejtett folttá vált volna. A tanárokon múlott, hogy foglalkoztak-e a témával, s miként. • így tulajdonképpen a pedagógusoktól függően a kényszerhelyzet már akkor felvillantotta azt, ami ma már felhasználható lehetőség. Egyébként szakmai vitákban Magyarországon már az idő tájt is hangot kapott, hogy az igazi műveltségi értékké nemesedett történelemtudás sokszor nem is a tankönyvekből származik, hanem a tanári ismeretátadás vonzerejének eredménye. - Nos, a magyarországi oktatási tapasztalatokra mi, a galántai, még ugyan a szárnypróbálgatás állapotában élő magángimnázium tanárai kiváltképp igényt tartunk. A magyar nemzeti alaptanterv számunkra a mérvadó, ami összhangban áll az iskola egész szellemiségével, tehát jellegadó válaszkereséssel arra a kérdésre: mitől is magyar itt Szlovákiában egy iskola. Valljuk, nem attól, hogy diákjai magyarul tanulnak és beszélnek. A teljes értékű magyarságtudat oktatási megalapozását tartjuk szem előtt, s erre törekedve a kisebbségi lét számunkra nem az önértéktudatot csorbító körülmény, hanem adottság, mely arra serkent, hogy az egységes magyar szellemi értékrendbe illeszkedjünk. • De épp ennek kapcsán térjünk vissza a tanterv-tankönyv-tanár viszonyhoz, ezek kölcsönhatásához, hogy miként is vetül ki mindez az 1848-as forradalom és szabadságharc oktatására. -Mint említettem, gimnáziumunk kiépülőben van, így még nincs meg mind a nyolc osztálya, s a XIX. század történetének oktatási-módszertani feldolgozása még előttünk áll. A szemléleti támpontokat illetően itt is a fent jelzett szellemiséghez igazodunk. Mi egyébként magyar tankönyveket használunk, természetesen megfelelő kiegészítésekkel. S a szóban forgó korszakkal és témával kapcsolatban ez kiváltképp fontos. Nyilván sajátos tanári közreműködést kíván majd a rendelkezésre álló tankönyvi ismeretanyag beágyazása a szlovák-magyar történeti együttélés közegébe, s kifejezetten pedagógiai feladatot jelent az 1848—49-es szlovákiai és délszlovákiai emlékhelyekhez fűződő hagyománygazdagság kiaknázása. • A szemléleti kiegyensúlyozás azonban alighanem mindezeken túlmenő követelményeket is támaszt majd. Hiszen alapvető probléma s szlovák-magyar szembekerülés történelmi valósága és öröksége. Főként ez utóbbi, a sokszor homlokegyenest ellenkező értelmezés napjainkban közvetlenül is kihat a közgondolkodásra, tehát az oktatást körülvevő társadalmi közegre. - Ez utóbbitól, az aktuálpolitikai felhangoktól határozottan és egyértelműen függetlenednünk kell. De az oktatás sajátos belső világa, bizonyos öntörvényűsége és távlatossága is eredendően megkívánja a tárgyilagosságot, s ezt az elvi követelményt megvalósító optimális utak és módok keresését. • A múltbeli kísérletek alighanem jelzik a szélsőségek veszélyeit, tehát a nemzeti látószögek olyan erőltetett közelítését, hogy végül is lényeges összefüggések és mozzanatok sikkadnak el, másrészt pedig szikrázva ütköznek meg az eltérő megközelítések. - Mint mondtam, az én nemzedékem, legalábbis tankönyvi szinten nem járta ezt végig. De szerintem itt nem valami mértani középút megtalálása a levonható tanulság. A történeti valóság összetettségének, a paletta sokszínűségének az érzékeltetésére kell törekedni. • Dohát ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a történeti képnek valamilyen módon fel kell oldania a roppant ellentmondások feszültségét: a forradalommal szembekerülő nemzetiségi mozgalmakat ugyanis nem eredendő forradalomellenesség vezérelte. A nemzeti szabadsághoz ragaszkodva kerültek a reakció oldalára. - Éppen ez az, a magatartások korabeli indítékainak minél megfoghatóbb megjelenítésére kell vállalkoznunk, ami nem fér össze bizonyos kényes kérdések elhallgatásával és a kedvező mozzanatok felnagyításával. Valamennyi, az egymást taszító és az előrevivő folyamatnak is felszínre kell kerülnie a diák számára feltáruló történeti mozgásban. Mondjam azt, hogy mindez sok tekintetben arányok kérdése? Megemlíthetem Daniel Rapant professzornak az 1848-49es szlovák nemzeti mozgalommal foglalkozó monumentális forrásgyűjteményét. Ebből a hatalmas történeti tablóból vajmi kevés tükröződik a közhasznú szlovák kiadványokban. Sőt, a forrásokban telten érhető történeti valóságot mintha a homályba borítanák a szlovák nemzeti mozgalom célkitűzései és szándékai. Hol olvashat például arról a mindennapok embere, hogy mennyire ingatag harci kedvvel találkoztak Stúrék és Hurbánék a szlovák vidékeken, toborzó körútjaik során. Vagy pedig, hogy mennyi szlovák harcolt a magyar honvédseregekben. Tévedés ne essék, nem azt mondom, hogy kizárólag ezekből a helyzetképekből építkezzék a korabeli történelem közeihozása. Csupán azt kívántam jelezni, hogy a diák mind a magyar, mind a szlovák mozgalomról hiteles, leegyszerűsítéstől mentes korképet kapjon. • Az igény nyilván tágabb közösségi elvárásokkal találkozhat, és kedvező fogadtatásra találhat. De miként valósítható meg ez a pedagógiai gyakorlatban? - Megítélésem szerint mindenekelőtt szakítani kell a klasszikus, leíró ismeretátadással, de a ciklikus ismétlődésre épülő tananyagbeosztással is. Persze, ezzel önmagában csak akadályok hárulnak el, amelyek egyébként a száraz elvontság beidegződéseinek kedveznek. A továbblépést illetően a kor olyan jellegű megelevenítésének szükségességét vallom, hogy a diák bizonyos módon maga is átélje a történelmi jelenségeket, mintegy részesévé váljék a korabeli történelemnek. Ezt a módszert, mondhatom, eredményesen alkalmazzuk a most napirenden levő tananyag átvétele során. Jelenleg még csak az ókornál tartunk, s rendkívül tetszik a diákoknak például az agora életre keltése, amikor a korba beleélve magukat, bizonyos szerepek megszemélyesítőiként egyszerre dolgoznak fel értelemfejlesztő és érzelemgazdagító hatásokat. Jómagam ezen az úton haladva szeretném szorgalmazni majd az 1848-49-es birtokba vételét. • Netán majd Kossuth és Štúr szerepkörében találhatják magukat diákjai? - Természetesen, de főleg korabeli újságok és dokumentumok beszélgetésére helyezném majd a hangsúlyt. Az így bátorodó, elmélyülő és kiteljesedő önálló véleményalkotás jeleit már eddig is tapasztaltuk. Hisz mi március 15-ét ünnepnek tekintjük iskolánkban, ilyenkor lemezeket hallgatunk, szavalatokat, felolvasásokat tartunk, s a bensőséges hangulatban a gyermeklélek sokszor meglepő felfedező erejének lehetünk közös részesei. • Befejezésül mégis kísért a kétely: vajon az önállóság és a spontaneitás nem válik-e túlságosan sebezhetővé a kívülről jövő hatásokkal szemben? Vajon a sok ellentétes, szinte patikamérleget kívánó jelenség között képes-e a diák úgy eligazodni, hogy kellően árnyalt kép kristályosodjon ki gondolkodásában és lelkületében. A sok irányú érzékenység elvárása végülis könnyen áldozatul eshet a hirtelen rátörő egyoldalúságnak. - Erre csak azt mondhatom, az ellentétek életben tartása szándék kérdése. Ahol erre tudatosan törekednek, ott valószínűleg sikerül a múltból életre kelteni az egymás iránti elfogultságot. Ahol viszont a múlt iránti torzításmentes viszony, minden tehertétele ellenére is a megértést szolgálja, ott nem kell tartani attól, hogy a szuverén gondolkodás szorgalmazása ellentétébe csaphat át. Mi, s ezt teljes felelősséggel mondhatom, a galántai Magyar Tannyelvű Magángimnáziumban a kölcsönös megértő készség kialakításának szellemében munkálkodunk. KISS JÓZSEF