Új Szó, 1994. február (47. évfolyam, 25-48. szám)

1994-02-02 / 26. szám, szerda

7 PUBLICISZTIKA ÚJ SZÓ, 1994. FEBRUÁR 2. Miért gyanúsak az autonómiatörekvések? Mottó: „A politikai cselekvés választásának lehetőségei korlátozottak ugyan, de előre nem kiszámíthatók." Gábriel A. Almond Klaus Mann szerint: „Európa, hogy elkerülje bukását, kettős posztulátummal kell hogy együtt éljen, óriznie kell az európai egység tudatát, el kell mélyítenie azt a tudatot, hogy Európa oszthatatlan egész, ugyanakkor életben kell tartani az európai stílusok és hagyományok sokszínűségét. Európa olyan értékes, de komplikált harmónia, amelyben a disszonanciák úgy találnak egymásra, hogy nem szüntetik meg egymást és önmagukat." Kérdés, hogy a mai politikai realitások mit képesek ebből az ideálból megvalósítani. A könnyed, édes átmenet mindenesetre - úgy tűnik - ezúttal is elmarad. Látni kell, hogy a kommunizmus bukása önmagában nem eredményez demokratikus társadalmakat. A volt szocialista országok közelmúltbeli történetében két tény nyilvánvaló: 1989 után felerősödött a nacionalizmus, és felerősödtek a különféle kisebbségek autonómiatörekvései. Kérdés, hogy miért erősödtek fel, és az is: miért válik ez a törekvés gyanús kihívássá mind néhány új politikai elit, mind a nyugat-európai, illetve nemzetközi intézmények előtt? Ügy gondolom, nem a kisebbségek destabilizálják a térséget, hanem a térség szinte valamennyi országa többé-kevésbé instabil állapotban van. A negatív modernizációs kihívásokra rossz vagy elégtelen válaszokat ad. Fenntartja ezen országok aránytalan gazdasági szerkezetét, energiafaló iparát, pazarló szegénységét, pénzügyi instabilitását. Az országok gazdasági kultúrája alacsony színvonalú, piacgazda"""uk a nyugati verseny előtt védtelen. A különböző kultúrájú népek egy-egy országon belül a fentiekből adódóan a frusztráció különböző változatait élik át. Ezek ismeretében azt állítom, hogy a kisebbségkérdés csupán „virág a kalapon". , Ezzel nem akarom a kérdés jelentőségét csökkenteni, csupán az ok-okozat felcserélését utasítom el. Meggyőződésem ugyanis, hogy csak ezen országok társadalmának gazdasági és politikai demokratizálása, liberalizálása és a társadalmi önigazgatás elvének politikai akaratként való megjelenése adhat keretet a kisebbségkérdés megoldására. Ezért a kisebbségkérdés előtérbe helyezését ártalmasnak tartom. (Ugyanilyen veszélyes persze az elutasítása vagy bagatellizálása is.) A kisebbségkérdés mint feszültségnövelő tényező elodázza a tényleges kérdések kezelését, felismerését a valódi kihívásokra adandó reális válaszoknak. Mindezt alátámasztják a század tanulságai. Az elmúlt 40 évben ebben a térségben a nemzeti érdek minden nép esetében sérült. Az első világháború után felmerült a probléma megfelelő kezelésének az esélye, jelesül a népek önrendelkezési joga. Bibó erről azt írja: „Nem az a kérdés, hogy ezt a jogot miből vezessük le, és milyen erkölcsi érveléssel indokoljuk, hanem az, hogy alkalmas-e arra, hogy rendet csináljon Közép- és Kelet-Európában. Első pillantásra is látnivaló, hogy ez az elv jó helyen keresi a közép- és kelet-európai zavarok megoldását... Sajnos, 1919ben a „békecsinálók" nem voltak képesek arra, hogy elfogadott alapelvüket következetesen alkalmazzák, és Kelet- és Közép-Európa új és érvényes térképét századokra rögzítsék." Mint tudjuk, a következetlenül alkalmazott elvek, így a „rossz béke" ismét a vak és gyűlölködő nacionalizmusok zsákutcájába vezette a térség országait. Ugyanakkor a nemzetközi szervezetekben a mai napig gyanakvással fogadják az önrendelkezés gondolatát. Hasonló az anatómia fogalmához való viszonyuk is. Szerintük az autonómia azonos a szeparatizmussal, a szeparatizmus kiváláshoz vezet, ez pedig háborúhoz.. Mondhatni, ezen fogalmak jelentése ebben az értelemben rögzül. hatatlannak látszó kérdés megjelenítőjévé vált. Tehát nemkívánatos partnerré. Hiszen ha igaz az, hogy a megoldatlan kisebbségkérdés destabilizáló tényező, akkor az ugyanaz, mint Jugoszlávia. A jugoszláv helyzet pedig - tudjuk - kezelhetetlen és kellemetlen az „egységesülő" Európa számára. Magyarország tehát a kisebbségkérdés ilyen módon való megjelenítésével ellehetetlenítette saját mozgásterét, hiszen ha az ember valamit nem tud meg„A posztszocialista országok társadalmai azért szegények, alultőkésítettek, a jogállamiság azért fejletlen, a demokrácia állapota azért nem kielégítő, mert kisebbségek élnek ezekben az országokban? Egyértelmű a válasz - nem! A kisebbségek asszimilálása, az etnikai tisztogatások megoldják-e ezeknek az országoknak a problémáit? A válasz megint csak - nem. Akkor talán mégsem helyes hagyni, hogy az események ebbe az irányba menjenek." Számunkra, Közép-Kelet-Európában élők számára pedig különösnek tetszik, ahogyan a nyugat-európai gondolkodásmód ebben az összefüggésben találkozott a mindenféle autonómiát elutasító bolsevik ideológiával. Mi ebben a régióban azt hittük, hogy a bolsevik ideológia specifikuma, hogy az egyneműsítéssel szemben nem lehet létjogosultsága semmiféle autonómiának, mert az autonómia egyenlő önállóság, önálló döntés, ellenőrizetlen mozgás. Az pedig a hatalom számára elviselhetetlen. Rá kellett ébrednünk, hogy 1989 után a térségben keletkezett különböző autonómiakoncepciók gyanakvást és bizonytalanságot keltettek az új, önmagukat demokratikusnak tudó hatalmi elitekben és bizonyos mértékben a nemzetközi fórumokon is. Jugoszlávia története is azt mutatja - elfogadva, hogy Jugoszlávia „történelme nem más, mint a kezdetben beleírt széthullás folyamatos elhalasztása" hogy a regionális autonómiák feloldhatták volna a „befejezetlen állam", a hiányzó nemzetállamiságból eredő feszültségeket. Míg a .Jugoszláviának nevezett területet az etnikai oligarchiák feudális módon szabdalták szét... a liberalizálódási folyamatok helyett a bolsevik hatalom funkcionális megosztásának elve diadalmaskodott... A 60-as években felmerülő alternatívára adott válasz a liberalizálódás esetleg továbbgyűrűző folyamatait nagyobb veszélynek tekintette, mint a kordában tartható nacionalizmust. A regionalizáció helyett tehát a 70-es évek óta a nemzetállamiság felé mutató tendenciák erősödtek meg, s csupán a legnagyobb köztársaságban, Szerbiában hoztak létre, a pártban dúló harcok eredményeiként, két kváziau- . tonómiát: Vajdaságot és Koszovót..." (Losoncz Alpár: Déja vu a Balkánon). Mára tehát, főleg Kelet-Közép-Európából szemlélve, világos, hogy a liberalizálódás, a tényleges autonómiák megteremtése elkerülhetővé tehette volna a háborút. Kérdés, térségünkben több hatalmi elit miért fogadja mégis gyanakvással napjainkban az autonómiatörekvéseket? A válaszhoz elemeznünk kell az elmúlt három év magyar politikáját is. lehetséges, hogy Magyarország bizonyos fokig kiváltója a már említett gyanakvásoknak. Ugyanis addig hangoztattuk, hogy a megoldatlan kisebbségkérdés destabilizáló tényező, míg végül is mára ezt mindenki elhitte. Így már-már úgy tűnhet, hogy valóban a kisebbségkérdés a destabilizáló tényező. A magyar politika pedig e megoldoldani, azt vagy félreteszi, vagy gyűlöli. Ezek után csak az a kérdés, hogy azokban az országokban, melyekben jelentős kisebbségek élnek és nincsenek demokratikus hagyományok a társadalomban jelentkező számos kihívás megoldására ennek megfelelően a társadalmi önigazgatás mint a demokrácia alapja nem igazán jellemző sem a gazdaságban, sem a kulturális területeken - tehát ha feltételezzük, hogy a kisebbségkérdés esetében (is) kulcskérdés az önigazgatás, nem eleve az adott társadalmak állapotától rendszeridegen eszközt tételezünk-e megoldások kulcsának, eszközének? Hogyan kezeljük tehát a kisebbségkérdést? Induljunk ki az ok-okozati összefüggés megvizsgálásából. A posztszocialista országok társadalmai azért szegények, alultőkésítettek, a jogállamiság azért fejletlen, a demokrácia állapota azért nem kielégítő, mert kisebbségek élnek ezekben az országokban? Egyértelmű a válasz nem! A kisebbségek asszimilálása, az etnikai tisztogatások megoldják-e ezeknek az országoknak a problémáit? A válasz megint csak - nem. Akkor talán mégsem helyes hagyni, hogy az események ebbe az irányba menjenek. Ügy gondolom, fölismerhető, hogy ezek az országok a megkésett polgárosodás, tehát eltérő történelmi-kulturális-gazdasági-politikai fejlődésük miatt vannak ebben a helyzetben, s nem kisebbségeik miatt. A fenti elvekhez szorosan kapcsolódik a területi integritás elve. De mi indokolja, hogy ez az elv csak egységes, központi hatalom mellett működhet? A kelet-közép-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy amikor egy kormány hangsúlyozza a területi integritás elvét, azzal csupán azt leplezi, hogy nem sok hajlandóságot mutat a politikai hatalom megosztására. „A föderális vagy más együttműködésen alapuló társadalmakban és általában ott, ahol a helyi kormányzatok jelentős hatalommal rendelkeznek, az állam szuverenitása és stabilitása egyáltalán nem szenved nagyobb csorbát, mint a központi irányítás alatt kormányzott államokban, sőt inkáb az ellenkezője igaz" - írja Hurst Hannum az Autonómia, szuverenitás, önrendelkezés című, 1990-ben megjelent munkájában. Azt is megállapítja, hogy „az autonómia és az önrendelkezés igénye jogként éppen azokban az országokban fogalmazódik meg és éppen amiatt, hogy a kormány vagy maga az állam illegitim módon uralkodik." Térségünkben 1989 után szinte valamennyi országban szabad választások következtek, mégis azt kell látnunk, hogy magát az elvet megkérdőjelezik. S akkor még nem is említettük az informális politikai alrendszereket, a pártokat, az érdekcsoportokat, a kommunikációs eszközök helyzetét. A nyugati demokráciák működésének tanulságai azt mutatják, hogy ezek differenciált szerepstruktúra részei, és működésük módja egy rendszer funkcionálása szempontjából legalább olyan jelentősek, fontosak és meghatározóak, mint a hatalom megosztása. Ahol a pártok és érdekcsoportok nem alkotnak jól tagolt autonóm politikai alrendszereket, ahol a tömegkommunikációs rendszerek autonómiája kicsi vagy bizonytalan, ott a rendszer instabil. Ahol instabilitás van, ott a kisebbségkérdés megoldására szánt eszközök; kulturális autonómia, intézményi, gazdasági autonómiák, önigazgatás, stb. rendszeridegen elemek maradnak, melyek további frusztrációhoz, konfrontációhoz vezetnek. Hol vannak tehát a kitörési pontok? Arent Lijphart szerint az előfeltételek a következők: 1. A társadalom különböző csoportjai között többszörös erőegyensúlynak kell kialakulnia; 2. szükséges az egész országra kiterjedő bizalom és 3. a részek elkülönülése. 4. Az elitnek legyenek tapasztalatai az alkalmazkodás és kompromisszumkeresés . területén. Hol tartunk mi ezen feltételekkel? A jövőt az dönti el, hogy térségünkben az új politikai hatalmak képesek-e túljutni a homogén nemzetállam, a paternalista állam eszméjén, és saját érdekükben képesek-e felfogni a különféle autonómiák rendszerének jogosultságát, fontosságát, mivel ezek a gazdasági-társadalmi struktúra fejlődésének éleml feltételei. Mái-u a téra<5g kísehbségei abba a szerepbe szorultak, hogy vagy a teljes asszimiláció réme vár rájuk, vagy végső soron maguk is agresszív nacionalista indulatok kiszámíthatatlan hordozóivá - és áldozataivá - válnak. Szerencsés esetben talán nem a baszk-katalán, ír rendszerek követői lesznek, és nem is a jugoszláviai tragédia folytatódik. Ennek viszont feltétele a közös érdek megtalálása, felismerése, az együttműködés. Feltétele, hogy e lehetőségek esélye kisebbség és többség között, a konszenzusra törekvés állomásainak hosszú sora realitásként jelenjék meg, testesüljön politikai akarattá. Még ha kölcsönösen megvan is a jószándék, akkor is hosszú évtizedek türelmes, következetes együttműködésére van szükség a szereplők között. Van rá példa. Éppen napjainkban a palesztin-izraeli kérdés a palesztin autonómia formájában látszik megoldódni, de itt kell említeni a spanyol modellt és a dél-tiroli gyakorlatot is Stb. Ezek a megoldások is évtizedek alatt forrtak ki. Összegezve: bár térségünkben az autonómiatörekvések esetenként rendszeridegen elemként jelennek meg, mégis a kisebbségek autonómiatörekvései ezen országok egész társadalmának fejlődésére is pozitív hatást gyakorolhatnak. Túlzott az a gyanakvás is, mellyel a helyi „többségi" társadalom az önigazgatásra, autonómiára való törekvést fogadja. A szinte előítéletként jelentkező gyanakvás, aggodalom legyőzésével a kialakult autonómiamodellek - a helyzet feloldását, a súlyosabb konfliktusok megelőzését szolgálhatják. Törzsök Erika, Magyar Hírlap