Új Szó, 1994. február (47. évfolyam, 25-48. szám)

1994-02-16 / 38. szám, szerda

KULTÚRA lUJSZO* 1994. FEBRUÁR 16. KÚTFŐ Márai-breviárium „Látjátok feleim szemlekkel, mik vagyunk. /Por és hamu vagyunk./ Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek./ Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?... /Már minden csak dirib-darah, szilánk, avítt kacat./ A halottnak szakáll nőtt, a neved számadat. /Nyelvünk is foszlik szakadoz és a drága szavak /Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt". Szubjektív vallomással kell kezdenem: e sorok írója gimnazistaként találkozott Márai Halotti Beszédével (kevesen tudják, hogy a Fáklya 1954-ben vagy 55-ben közölte, talán elsőként „keleten" Márai megrendítő versét, Fábry Zoltán Márait hazahívó kommentárjával), s így, negyven esztendő távolából visszanézve, már-már úgy tűnik, ez volt első megrendítő, még a Nagy László, Juhász Ferenc verseket is megelőző vers-élménye. Legalábbis erre utal, hogy a soron következő szavalóversenyen e szöveggel szerepelt, s csak azért szorult a második helyre, mert a zsűri ideológiailag kifogásolta a szöveget. Ami, ugye, mai szemmel egyáltalán nem csodálnivaló, mi több, máig sem értem, hogyan tudták a Fáklyában akkor közzétenni ezt a „rázós" verset. Mindezt csak azért mondom el, mert a Madách kiadó Márai breviáriumában, amely a Magyarok Világkönyvtára sorozatban jelent meg Pomogáls Béla avatott válogatásában, hosszú idő után újra olvasható a Halotti Beszéd s minden sora szinte belém hasít, nemcsak a sorok gondolatai miatt, hanem a gondolatok kiváltotta asszociációk miatt is. S mondom azért is, mert manapság ugyancsak divattá váll Márait dicsérni s lenézni azokat, akik azt nem teszik. Dehát, ugye, egy újszülöttnek minden vicc új, s Máraival is úgy vagyok, mint Juhásszal, Nagy Lászlóval. Most bizonygatják nekem, hogy milyen nagy költők, amikor én ezt már tizenhatévesen tudtam. Ezek után pedig nézzük magát a Breváriumot. Az első meglepetés, legalábbis számomra, hogy Márai milyen jó költő volt. Évtizedeken át úgy hittem, a Halotti Beszéd csak véletlen kisiklás, ám a Pomogáts-válogatás (szerencsérc, bőven szerepeltet verseket) egyértelműen bizonyítja Márai jelentős költő-voltát (Ujjgyakorlat, Cassovia, Souvenir, Tanú vagyok rá, Mikó utca, Verseskönyv, Mennyből az angyal, Mannhattani szonettek, Szorzat). „Mennyhői az angyal menj sietve / Az üszkös-fagyos Budapestre. / Oda ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok. / Ahol nem csillog a karácsony, / Nincsen aranydió a fákon. / Nincs más csak fagy, didergés, éhség. / Mondd el nekik úgy, hogy megértsék. / Szólj hangosan az éjszakából: /Angyal, vigyél hírt a csodáról". Márai, persze, elsősorban prózaíró. S arról, hogy milyen rangot képvisel újabb irodalmunkban, amint az ábra mutatja, máig jelentősen megoszlanak a vélemények. Hagyjuk most az. ideológia kifogásait, a minden emigráns rossz primitív skatulyáit. De nem épp mostanság olvashattuk-e Illyés Naplójegyzeteiben, hogy Márai soha nem tudja elérni a legelső vonalat? S ugyancsak nem most olvashattuk-é Kulcsár Szabó Ernő oly nagy vihart kiváltott irodalomtörténetében s a róla egyre szaporodó kritikákban pro- és kontra, hogy Márai a legnagyobbak közé tartozik Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, József Attila, Weöres, Pilinszky mellett, akkor, midőn Kassák és Fiist Milán, Hamvas és Szentkuthy meg sincs említve, Németh, Illyés, Nagy László meg legföljebb le van mosolyogva. Mit mond a Pomogáts-féle Márai-brevárium Márai nagyságáról? Pomogáts elég óvatos ahhoz, hogy minősítsen, válogatása mégis egyértelműen bizonyítja, hogy Kassa szülöttjét a nagyoknak kijáró megbecsüléssel kezeli és szereli. Akinek eddig nem volt módja megismerkedni Máraival, az ennél a breviáriumnál jobb bevezetőt az életműbe aligha kaphat. Azt persze eddig is tudtuk, hogy Márai legsikeresebb kötete az Egy polgár vallomásai volt, s hogy emigrációs éveinek leghívebb tükrei a Naplók öt kötete. Sokan tudtak a kassai őrjáratról vagy A kassai polgárok című drámáról is, s persze a „népszerű" Márai-regényekről: Bébi vagy az első szerelem, Csutora, egy kutya története. Mára, hála a Kulcsár Szabó könyve körüli viharnak, de akár a Márai-breviáriumnak is, egyre inkább kirajzolódnak az életmű csúcsai és hullámvölgyei. Az például nem kétséges, hogy az Egy polgár vallomásai alapkönyv. De arról mindmáig mit sem tudtunk, hogy élete utolsó évében egyetlen hatalmas ciklussá ötvözte az író a harmincas-negyvenes években írott regényeit /Zendülők, Idegen emberek, Féltékenyek, Sértó'döttek/ s a már csak kéziratban levő Sereghajtókat, s így utólag derült ki, hogy Márai ciklusa, összefoglaló nevén a Garrenek műve, voltaképpen a mindmáig nem létező magyar polgári regény reprezentáns alkotása, valamiféle magyar Buddenbrook-ház vagy Thibaultcsalád. Ugyancsak most kezd kiderülni, hogy a tucatnyi átlag-regény közül mennyire kiemelkedik egy remekmű, a Szindbád hazatér, s egyáltalán, hogy a Garrenek meg a Szindbád kivételével, mennyivel jelentősebbek Márainál a non fiction könyvek. Nemcsak a Vallomások s a Naplók, hanem az útirajzok (Istenek nyomában, Napnyugati őrjárat, Európa elrablása), a tanulmányok (Kassai őrjárat, A szegények iskolája, Röpirat a nemzetnevelés ügyében, Ihlet és nemzedék) és emlékezések (Föld, föld). „És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk. / Látjátok feleim szem'tekkel, mik vagyunk? / íme, por és hamu vagyunk." CSELÉNYILÁSZLÓ Mennyit ér Andy Warhol? Jókora botrány, majd bírósági ügy kerekedett a szlovákiai származású festő, a pop-art úttörője, Andy Warhol hagyatéka körül. Az 1987-ben elhunyt művész egykori jogi képviselője, Ed Hayes ugyanis a Warhol örökséget gondozó Andy Warhol Foundation alapítványtól 16 millió dollárra tarl igényt egykori szolgálataiért. Az alapítvány sokallja az összeget, s magát a hagyatékot is kisebb értékűre becsüli, mint az egykori jogi képviselő. Az alapítvány szerint Warhol öröksége - melyei főleg festmények, rajzok és fotók alkotnak - mintegy 220 millió dollárt ér, míg Ed Hayes szerint legalább 827 millió dollárt. „Andy Warhol zseni volt, akinek biztos helye van a művészettörténetben", állítja llayes, aki gyanítja, hogy az alapítvány azért becsüli alá a művész hátrahagyott műveit, hogy jobb benyomást keltsen magasabb áron történő eladásukkal, vagy pedig azért, hogy az ő honoráriuma kisebb legyen. Az alapítvány viszont azzal érvel, hogy Warhol életművére úgymond a „feledés korszaka" vár, mivel művészete olyan alakokhoz kötődik szorosan, mint Marilyn Monroe, Elvis Presley, Liz Taylor, akik csillaga egyszer leáldozik. Ugyanakkor Warhol halála óta egy-egy művének eladási ára meghaladja az egymillió dolláros összeget. Gondot okoz az is, hogy az általa használt „silk-sereening" technika sok kópia elkészítését tette lehetővé. Becslések szerint Warhol mintegy 4000 festményt, 8000 rajzot és több mint 60 ezer fotót hagyott hátra. Ezeket a számokat az alapítvány titokban tartja. Az ügyvéd annyira bízik Warhol zsenijében, hogy hajlandó lenne elfogadni 19 ezer fekete-fehér fotográfiáját, amelyek értékét „csak" 107 ezer dollárra taksálják. (TA SR-hír) Whitney Houston, a nyolcdíjas szupersztár Whitney Houston diadalünnepe volt az American Music Awards nagyszabású díjkiosztó ünnepsége, amelyet egyenes adásban nézhettek végig a tévénézők az USA egész területén. A kitűnő énekesnő rajongóinak viharos ünneplése közepette, a boldogságtól és a meghatottságtól könnyezve lépett többször is pódiumra, ahol nem kevesebb, mint nyolc díjat vett át. Az általa sikerre vitt Bodyguard dalaiból készüli lemezfelvétel különböző kategóriákban három, az / will always love you című kislemeze pedig két díjat nyert. Whitney Houston két kategóriában is - soul, rhytm and blues és a pop-rock - az év legkiválóbb énekesnőjének bizonyult, s ő kapta a Special Merit Award különdíjat is. A pop-rock kategória legkiválóbb együttese az Aerosmith, a country kategória legjobbja pedig az Alabama lett. Alan Jacksonnak ítélték az utóbbi kategória legjobb kislemezének díját, a Chattahoochee című dalért. A Heavy-Metal/ hard rock kategóriában is az Aerosmith bizonyult a legjobbnak. Az International Artis Award díjat, amelyet tavaly alapítottak és elsőként Michael Jacksonnak adományoztak, most Rod Stewart kapta meg. A legjobb country-énekesnő Reba McEntire, a legjobb country-énekes Garth Brooks lett. A soul, rhytm and blues kategória férfi győztesének Luther Vandrosst, a pop-rock kategória legsikeresebb előadójának Eric Claptoni kiáltották ki. (TA SR-hír) M

inap egy szlovákiai magyar politikus lamentált kisebb nyilvánosság előtt azon, hogy ki a magyar. Mondott ezt is, azt is az ember hovatartozásáról, szolgálatról, amellyel a nemzeti közösségének tartozik, csak éppen a lényeget nem tudta megfogalmazni. Pedig a definíció közismert, és nemcsak ránk, magyarokra vonatkozik, hanem a Föld minden nemzetére. Ugyan ki vitatná el, hogy minden embernek van anyanyelve, amely összeköti őt a családjával és az ugyanazt a nyelvet beszélő más emberekkel? Az is kétségbevonhatatlan, hogy a közös nyelvet beszélő embercsoportok a történelem során kialakították saját kultúrájukat, történelmüket pedig ugyancsak közösen élték meg. A nyelv, a kultúra, valamint népe történelmének ismerete alakítja ki az ember személyiségét, melynek igencsak lényeges eleme a jellem, amit lelki alkatnak is mondhatunk. Az egyénre jellemző állandó lelki, akarati tulajdonságok összességét mindenekelőtt a család és az iskola hivatottak megalapozni. Csodálkozhatunk-e hát, ha korunk világának egyik kulcskérdése lett a nemzeti hovatartozás? Akik más nemzetek fiait kívánják bekebelezni, s általuk növelni saját nemzetük számbeli nagyságát, mindig a ködösítés taktikáját alkalmazzák nagy buzgalommal. Történelem? Ugyan már! Mindenki úgy magyarázza, ahogyan neki tetszik. Anyanyelv? Nem kell a szerepét túlhangsúlyozni. Lám, hány tudós vált világhírűvé nem az anyanyelve állal. Vagy otl vannak például a vegyes házasságok. Hány gyermek nő fel kettős anyanyelven. - Megannyi hazugság! A tudós, bármilyen nyelven teszi közzé felismeréseit, aggastyán korában is anyanyelvén álmodik. Ha a kisgyermekbe egyforma intenzitással plántálnak kél, három vagy akár több nyelvet is, egy közülük mindig dominánssá válik,.azaz uralkodó szerepe lesz a többi fölött. Az lesz az alap, melyre ismeretrendszerek építhetők fel. E titkot a nyelvlandó vagyok dolgozni. Ezt kellene mondania mindenkinek, aki nyilvánosan töpreng nemzeti kilétéről, függetlenül attól, hogy politikus, tudós, művész vagy megélhetési gondokkal küszködő értelmiségi, esetleg szerény kétkezi munkás, kiknek nincs egyéb vágyuk, mint az, hogy gyermekeik majdan felnőttként boldoguljanak. Őket a legkönnyebb becsapni. Nekik szokták elhúzni orruk előtt a mézesmadzagot, mondván, magyarul otthon is megtanulhat a gyermek, hiszen nem beszélnek vele Ki a magyar? tudományok kutatói már régen felderítették, és a tényt bizonyítani tudják. Sajnos, e kutatási eredmények az egyszerű emberekhez ritkán jutnak el. Legalábbis a tudatukig. A tisztességtelen politika cppen ezt az emberi gyengeséget használja fel ellenük, Ígérgetve fűt-fát, hogy az ingadozókat megnyerje. Azt akarja tőlük elvenni, ami számukra a legdrágább, a gyermekük személyiségét. Azt a csodálatos kincset, amivel az ember rácsodálkozik, rákérdez a világra és önmagára. Ki vagyok én és mi által vagyok az, aki vagyok? A lelki alkatom állal, kedves politikus urak, mely nyelvem, kultúrám, népem történelmének ismerete által jött létre és cselekedeteim energiaforrásává lett. Személyiségemet kulturálttá tette olyannyira, hogy másokért is tudok és hajmásképpen, az iskola pedig megtanítja az állam nyelvére, hogy aztán az ország bármely csücskében érvényesülhessen. Orcátlanul ezt hangoztatják ma is, holott köztudott, hogy az elhelyezkedésben már senki sem segít, legkevésbé az állam. Mindenkinek tudása, képességei és embersége által lesz lehetősége beilleszkednie a társadalomba, kialakítania saját feltételeit az olyannyira áhított érvényesülésre. Ez pedig csak akkor lesz lehetséges, ha a család és az iskola minden szempontból közös nyelvet beszél. A legfőbb nevelési cél nem merülhet ki eme primitíven fennkölt megfogalmazásban: „Jó legyél, kisfiam!" Kemény küzdelem vár ránk, amit, ha akarunk, ha nem, vállalnunk kell, és miért ne vállalnánk, hiszen a sorsa az embert, mint társadalmi lényt, erre a folyvást megújuló erőfeszítésre determinálta. A gyámolító szándék pedig eleve gyanús. Az ország nyakig süppedt az anyagi gondokba, ám a képviselő urak mégis megszavaztak egy meghökkentően nagy pénzösszeget, melyből a kétnyelvű iskolák létrehozását kívánják támogatni. S vajon kiket szánnak e kétnyelvű iskolákba? Korántsem a saját gyermekeiket és unokáikat. Otromba cinizmus az ilyen segítőszándék. Egyáltalán nem a személyiségfejlődést kívánja szolgálni, hanem azt a célt, miként segítsen hozzá egy, azaz több kiszolgáltatott népcsoportot az országon belül, hogy az egyetlen államalkotó nemzet tagjává válhasson. Bizony, kedves szülők, nem más itt a cél. Vegyék már végre észre, hogy valakik az önök gyermekeit eszköznek kívánják felhasználni egy másik nemzet lélekszámának mesterséges gyarapítására. H

a valaki a tanítási nyelvet kínálja választási lehetőségként, nem szabad hinni jóindulatában, mert a személyiségfejlődés és egy idegen nyelv anyanyelvi szintű megtanulása nem egyforma súllyal esik a latba. Ezt még azok is tudják, akik a lelki folyamatok ismerőit becsmérlő kézlegyintéssel szokták elintézni. Nincs választási lehetőség tehát, csupán azt kell felismerni, mi a gyermek anyanyelve, s ennek megfelelően kell beíratni az iskolába. Hogy aztán felnőttként ne morfondírozzon, mégcsak magában sem, hogy ki vagyok én és mi által vagyok az, aki vagyok. CSICSAY ALAJOS