Új Szó, 1994. február (47. évfolyam, 25-48. szám)

1994-02-15 / 37. szám, kedd

ÁLLÁSPONT •(úszói 1994. FEBRUÁR 15. MIROSLAV KUSÝ Merre tart a Szlovákiai Helsinki Bizottság? Beismerem vereségemet. A Szlovákiai Helsinki Bizottság (SZHB) tavalyi közgyűlésén jelöltek, majd meg is választottak az elnökségbe, s én ezt azzal a személyes becsvággyal fogadtam el, hogy segítsem az elnökség nemzeti jellegű programját poTgári elveken nyugvó irányba átalakítani. Nem sikerült nekem, nem sikerült nekünk. Egyévi eredménytelen erőfeszítés után feladom. Végül is, az idei éves közgyűlésen az új elnökség megválasztásakor én kaptam a legkevesebb szavazatot, és szégyenszemre kiestem a jelöltek közül. Valami vei jobb szavazataránnyal, de kiesett a cseh Jozef Drozd is, aki hasonló lendülettel szorgalmazta a bizottság ilyen irányú átalakulását. Aki a szavazás során a harmadikként kihullott, az a cseh kisebbséget (pontosabban a cseh-szlovák vegyes házasságokat és az ezzel kapcsolatos emberi-jogi kérdéseket) képviselte, noha a közgyűlésen ismertette leendő bizottságbeli munkájának koncepcióját. A Szlovákiai Helsinki Bizottság nacionalista szárnya így teljes győzelmet aratott. Élén Ľudovít Haraksimmal, a megátalkodott magyarfalóval, akinek az elnökségben kifejtett tevékenysége az egész elmúlt évben általában a magyarok és különösen a szlovákiai magyar kisebbség elleni gyűlölködő támadásokban jutott kifejezésre. Sajnos, Hana Ponická ugyancsak aktív támogatásával, aki számtlan politikai átváltozását (volt szenvedélyes csehszlovakista, a Masaryk Társaság tagja, később ugyancsak szenvedélyes NYEE-harcos, majd szenvedélyes Mečiarhívő, aztán Čarnogurský-pártoló és a háborús bűnös Jozef Tiso szenvedélyes védelmezője) követően egyelőre a szenvedélyes nacionalisták soraiban kötött ki. Ennek az irányvonalnak a megvalósításában aktívan részt vett az elnökség néhány továbbbi tagja, Marianna Oravcová, Ján Svák, Jozef Pauer és - ami személycsen a legjobban bánt maga a bizottság elnöke, Július Strinka nemkülönben. Az elnökség további tagjai ebben az irányvonalvitában inkább a háttérben maradtak, lehetőleg kevéssé kinyilvánítva véleményüket. Ugyanakkor viszont a polgári jelleg aktív támogatójaként vallott nyíltan színt Vladimír Balko. Strinka elnök úr szívesen hangsúlyozta az elnökségi üléseken, mennyire örül, hogy az elnökségben ott tudhatja mind Haraksimot, mind Kusýt: szerinte ez arról tanúskodik, hogy a nemzeti és a polgári elv kiegyensúlyozottan kap hangot a szervezetben. Ezúttal már csak Haraksim került be. A magam vereségéből feltétlenül le kell vonnom egy következtetést: kilépek a Szlovákiai Helsinki Bizottságból. Hogy pontosan értsük egymást, nem olyan jellegű sértett hiúságról van szó, mely szerint ha nem választottak be az elnökségbe, nem akarok tag sem lenni. A bizottságnak korábban is tagja voltam, s tagnak a továbbiakban is megmaradhattam volna. Ma azonban egyszerű tagként is vállalnom kéne a felelősséget a bizottság olyan irányvételéért, amely az utóbbi szavazások eredménye, s amellyel én alapvetően nem értek egyet. Nem lehetek egy társaságban (nota bene egy emberi és polgári jogokat védő szervezetben!) a szélsőségesen magyarellenes Haraksimmal, sem a szlovák fasizmus legjelentősebb képviselőjének védlemezőjcvel, Ponickával. Szememre vetették már, hogy nem vagyok eléggé toleráns. Itt azonban a tolerancia határainak a kérdése forog fenn. Vannak ugyanis olyan elvek, amelyek nem hozhatók egyensúlyba. A helsinki mozgalomban dolgozhatnak együtt lutheránusok és katolikusok, vegetáriánusok és húsevők, zöldek és technokraták, nők és férfiak, fiatalok és öregek, alkoholisták és absztinensek, dohányosok és nemdohányzók, de nem működhetnek együtt a nemzeti és a polgári elv hívei. A helsinki mozgalom ugyanis polgári, nem pedig nemzeti mozgalom. Ez pont olyan, mint hogy az evangélikus egyházban nem működhetnek katolikusok, a vegetáriánusok között nem dolgozhatnak húsevők, a zöldek között technokraták, a nőegyletben férfiak és az ifjúsági mozgalomban vének. Az absztinensek egyletében egyszerűen tűrhetetlenek az alkoNyílt levél a bizottság elnökségéhez Miroslav Kusý professzor holisták, a nemdohányzó étterembe pedig nem valók dohányosok. Éppen így nem tolerálhatók a nemzetiek a helsinki mozgalomban: ez vagy helsinki mozgalom, vagy a nemzetiek gyülekezete, tertium non datur. Ebből a szempontból nézve a nemzetiek győzelme az SZHB-ban számomra azt jelenti, hogy a helsinki mozgalom az SZHB-nek nevezett szervezeten belül megszűnik létezni. Döntésem, hogy soraiból kilépek, csupán az adott tényekből következő logikus végeredmény. A pontosság kedvééit: nem hányom Haraksim úr, Ponická asszony vagy a bizottságban működő többi kevésbé agresszív nacionalista szemére a meggyőződésüket, ahogyan nem hánytorgatom föl a húsevőnek, hogy nem vegetáriánus. Valósítsa csak meg önmagát húsevő társaságokban, amennyire kedve tartja. Kifogásolni fogom azonban azt, ha húsevő programjával beférkőzik a vegetáriánusok társaságába: ez már destruktív provokáció, a vegetáriánus életmód belső bomlasztására kifejtett igyekezet. Ugyanilyen értelemben semmi kifogásom az ellen, ha a mi nemzetieskedőink a maguk nemzeti társaságaiban és a maticákban realizálják önmagukat. Azt viszont számon kérem tőlük, hogy beléptek a helsinki mozgalomba: ugyanis nem azért jöttek oda, hogy továbbfejlesszék, hanem hogy megbénítsák. Az elnökség tevékenységében ez a bénultság úgy jelentkezett, hogy képtelen volt alapvető kritikai álláspontra helyezkedni bármilyen olyan emberjogi problémával kapcsolatban, amely Szlovákia társadalmát megmozgatta. A legkirívóbban magyar polgártársaink nemzetiségi jogainak kérdésében mutatkozott ez meg. Valahányszor érintettük ezt e kérdést az elnökségben, a vita veszekedésbe fulladt, s a magyarok és „védelmezőik" elleni kirohanásokkal végződött. Egy figyelemreméltó kanadai tanulmányban, amely a kormány támogatásától független szervezetekkel foglalkozik (The Importance of Freedom of Association for Human Rights NGOs, by Laurie S. Wiseberg, Québec 1993), az olvasható, hogy hatféle módon lehet megbénítani és szétverni ezeket a szervezeteket. Erre az egyetemes listára feliratkoztunk egy hetedik, sajátosan szlovák módszerrel: nacionalisták által kézben tartani a helsinki bizottságot. Az SZHB megalakulásának és működésének alapvető értelme az ország valamennyi lakosára kiterjedő emberi és polgári jogvédelem lett volna, amely minden polgárt és szociális csoportot véd. A bizottság polgári, nem pedig nemzeti kezdeményezésként jött léire. Elsősorban nem a szlovákok nemzeti jogait hivatott védeni, hanem Szlovákia valamennyi lakosának emberi és polgári jogait. A szlovákok nemzeti jogainak védelmére léteznek nálunk más szervek és szervezetek: az. önálló szlovák államban semmi sem akadályozza meg őket, hogy teljesítsék nemzeti szerepüket. Ismerjük el végre az érdekeknek ezt az alapvető megkülönböztetését, melyet a totalitárius rendszer nem tűrt meg: a rokkantak szövetsége nem azért van, hogy védelmezze a szocializmus érdekeit vagy a szlovák nemzet érdekeit, hanem azért, hogy a rokkantak érdekeiért emeljen szót; a Szlovákiai Helsinki Bizottság nem azért alakult meg, hogy a szlovákok érdekeit oltalmazza, hanem azért, hogy Szlovákia valamennyi lakosának, valamennyi polgárának emberi jogaiért szálljon síkra. Kivel szemben kell őket védelmeznie? Nem az alvilággal, nem az erőszakoskodókkal, a tolvajokkal, üzcrekkel, feketézőkkel, csalókkal szemben. Erre itt vannak a szakmailag jobban felkészített szervezetek. Ugyancsak nem az emberi jogok megtartásának külföldi bírálatával szemben: erről játszva gondoskodik az állam. A Szlovákai Helsinki Bizottságnak a szlovákai polgárok emberi jogait kellene védenie, elsősorban magával a szlovák állammal és annak szervezeteivel, a szlovák kormánnyal szemben: éppen ezért tartozik az NGO-kategóriába, tehát a kormányoktól független szervezetek közé. Alapvető feladata az lenne, hogy ellenőrizze az állami intézményeket, a hivatalnokokat, megtartják-e a polgárok emberi jogait. Űgy, ahogy ezt a cseh helsinki bizottság teszi a cseh kormánnyal vagy a holland a holland kormánnyal szemben. Az SZHB nem arra szolgál, hogy „Szlovákia jó hírnevét" keltse. Erre itt vannak mások, az állam által igencsak jól fizetett emberek, intézmények, folyóiratok. A bizottság nem arra való, hogy őket segítse, netán helyettesítse. Az, hogy ez a bizottság „szlovák", nem azt jelenti, hogy a szlovákoké, hogy az ő nemzeti érdekeiket szolgálja, hanem azt, hogy Szlovákia, a Szlovák Köztársaság területén fejti ki hatását. A szlovákiai jelennel kéne foglalkoznia, nem pedig elmerülnie a múltban (a régi sérelmekben), s azzal, mi történik Szlovákia polgáiainak uinbci

i jogaival itthon, a Szlovák Köztársaságban, nem pedig azzal, megsértik-e őket valahol külföldön, Magyarországon, netán az Egyesült Államokban. Bízzuk ezt a magyarországi helsinki bizottságra, illetve az amerikai Helsinki Watch-ra, mi legfeljebb ösztönözhetjük és segíthetjük őket. Ilyen esetek megoldása tehát az SZHB részéről csupán támogatást jelenthetne, és esetlegesen fordulhatna elő. Nem kétséges, könnyebb egy idegen kormányt ellenőrizni és bírálni, mint a sajátot, ugyancsak kevesebb kockázattal és ellentéttel jár a múlt problémáinak kibogozása, mint a jelené. A helsinki mozgalom azonban nem azért jött létre, hogy a legkevésbé konfliktusmentes és a kormány számára leginkább elfogadható kérdésekkel foglalkozzon. Ellenkezőleg, abból a célból, hogy a kezdetektől fogva a kormányok „körmére nézzen": mert ez a hely az ő aktuális raison ď etre-je. Éppen egy ilyen - az elnökség akkori tevékenységét bíráló - állásfoglalással lépett fel a tavalyi közgyűlésen Ján Čarnogurský, amelyet a bizottság elnöke keményen elutasított. Ebben a kérdésben már akkor Čarnogurský pártján álltam, s az elnökségben végzett egyéves munka után csak azt igazolhatom, hogy ilyen szempontból az elnökség tevékenységének irányvonala semmiben sem változott, és Čarnogurský bírálata a továbbiakban is teljes mértékben érvényes. A helsinki polgárjogi mozgalom a helsinki folymat (EBEÉ) első fázisában született, azzal a céllal, hogy a kormányokban és a kormányközi szervezetekben minden résztvevő ország esetében a hangsúlyt az emberi jogok egyetemes, határoktól független védelmére terelje. Azzal, hogy ez sikerült, elismerést vívott ki az egész világon, valamennyi kormány részéről. A már említett emberi jogi NGO-tanulmányban ezzel kapcsolatban a következő megállapítás található: „Ma már általánosan elfogadott tény, hogy főleg a kormányokon kívüli emberi jogi szervezetek (NGO) nyomásának eredményeként a hetvenes évek végén az országok kelletlenül ugyan, dc elmozdultak az emberi jogok hirdetésétől - amely a nemzetközi határozatok és standardok kidolgozására összpontosított - az emberi jogok védelme felé, hangsúlyt helyezve azok bevezetésére és érvényesítésére... Amilyen mértékben a nemzeti kormányok kénytelenek voltak kifejezésre juttatni az emberi jogok iránti valóságos érdeklődésüket, ezt elsősorban az emberjogi társaságok rájuk gyakorolt nyomása eredményezte." A Szlovákiai Helsinki Bizottság akkor még nem is létezett, nálunk ezt a szerepet a Charta 77 polgári kezdeményezés töltötte be. Ott voltam a Csehszlovák Helsinki Bizottság bölcsőjénél, Milan Šimečkával együtt kezdeményeztük 1989 után az SZHB megalapítását, azzal a meggyőződéssel, hogy független ellenőrző mechanizmusként kell működnie a „mi" nemzeti megegyezésen ala-. puló kormányunkkal szemben is, illetve az 1990-es választások után ugyancsak a „mi" NYEE-KDM koalíciós kormányunkkal szemben is. Az a tény, hogy az 1992-es választások után a Mečiar-kormány került hatalomra, az SZHB eredeti küldetésén semmit nem változtat, sőt azzal, hogy a rákövetkező január elsején megalakult az önálló Szlovák Köztársaság, ez a szerepe nemcsak hogy nem csökkent, hanem ellenkezőleg, erősödik. Igen, erősödik, mivel az új állam megalakulását az emberi jogok védelme és érvényesítése szempontjából sokkal nagyobb figyelemmel és kritikusabban kell nézni, mint a stabil politikai rendszerekben szokás. A demokratikus mechanizmusok nálunk még kialakulóban vannak, új struktúrájuk most formálódik: amit ma nem tudunk benne megteremteni, azt utólag sokkal nehezebb lesz keresztülvinni. Az elnökség nacionalista szárnya azonban az új állammal szemben védelmezői pozícióra helyezkedett. „Nem vagyok hajlandó gáncsot vetni a fiatal Szlovák Köztársaságnak!" - buzgólkodott Hana Ponická a tavalyi és az idei éves közgyűlésen. Ez nem pusztán az SZHB alapvető szerepének félreértése, ez ennek a szerepnek a megbénítására irányuló tudatos törekvés. Ez a nacionalista szárny felháborodottan határolta el magát az EBEÉ amerikai bizottságának jelentésétől (Az emberi jogokról és a demokratikus folyamatokról Szlovákiában, 1993 szeptember), ám az emberi jogok veszélyeztetésének és korlátozásának tényeivel kapcsolatban, melyeket e jelentés dokumentumokkal bizonyított, sem korábban, sem később semmiféle kritikus álláspontra nem helyezkedett. Nem az érdekelte e szárny képviselőit, igaz-e a jelentés, hanem csupán az, hogy „rontja a fiatal Szlovák Köztársaság jó hírét külföldön". Ezért utasították el a jelentést teljes egészében, ahelyett, hogy elgondolkoztak volna felette és a Szlovákiáról kialakult kép felett. A Szlovákiai Helsinki Bizottság megoszlása nemzeti és polgári szárnyra egész évben megbénította tevékenységét, mivel ezek nem egymást kiegészítő, hanem egymással ellentétes, egymást kizáró álláspontok. Ezt vette észre Hana Ponická is, amikor a legutóbbi taggyűlésen - akaratlanul is Milan Lasicát parafrazálva - ezt a mondatot intézte hozzám: „Te nem olyan vagy, mint mi, te nekünk idegen vagy!" Éppen így foglalt állást a bizottság elnöke is, amikor a közgyűlés előtti utolsó elnökségi ülésen azzal az alternatívával lépett elő, hogy vagy ő kerül az elnökségbe, vagy Jozef Drozd. Az elnökség nem volt képes semmilyen új, konfliktust kizáró jelölőlistát a plénum elé terjeszteni, mindent a régiben hagyott. Ezért a közgyűlésen elhangzott felszólalásomban megindokoltam az elnökség lebénulásának lényegét az elmúlt időszakban, egyben felkértem, fontolja meg, milyen buktatókat rejt egy ily módon összeállított jelölőlista a jövő számára. Ne válassza meg Kusýt és Drozdot, amennyiben előnyben részesíti a nemzeti orientációt, vagy ne válassza meg Haraksimot és Ponickát, feltéve, ha az elnökség polgári irányvételét részesíti előnyben. Mitután a Szlovákiai Helsinki Bizottság úgy döntött, hogy a nemzeti irányt választja, eltemette soraiban Helsinki eszméjét. Szerencsére nem ő volt az egyedüli, és már régóta nem tartozik azon szervezetek élvonalába, amelyek ezt az eszmét Szlovákiában megvalósítják és kibontakoztataják. 1994. február 5.