Új Szó, 1994. január (47. évfolyam, 1-24. szám)

1994-01-04 / 2. szám, kedd

KULTŰRA .ÚJ SZÓ* 1994. JANUÁR 4. Érdemes-e vallatni a történelmet... Vita egy könyvrecenzió ürügyén E

gy alkalmi recenzió váltotta ki azt a vitát, melynek egyes megállapításaihoz (mint a recenzió írója) kénytelen vagyok hozzászólni. Vadkerty Katalin: A reszlovakizáció című tanulmányáról megjelent írásom szándékáról (Vasárnap, 1993. X. 31.) először a Szlovák Rádió Magyar Adásának Üj Hullámhossz című műsorában (1993. XI. 27.) válaszoltam a szerkesztő, Polák László kérdéseire. Ma sem tudom, a szakmai érdek vagy a szerzői érzékenység volt a kiváltója ennek a meglehetősen erőszakolt vitának. A műsorban megszólalt Janics Kálmán is, majd néhány nappal később az Üj Szóban Kiss József írt (1993. XI. 30.) a rádióbeli vitáról. Az ellenvéleményekre ürügyet az a megjegyzésem adotl, melyben kifogásoltam a források, a vonatkozó szakirodalom között Juraj Zvara könyvének elhallgatását, s a mai politikai gyakorlatra is utalva megemlítettem Gustáv Husák interjúját, melyet annak idején a Pravda és az Üj Szó közölt (1968. VI. l-jén). Lehet, hogy „foglalkozási ártalom", de edzétt vagyok a vitákkal szemben. Meggyőződésem ugyanis, hogy mindenkinek joga van a saját véleményére. Hozzászólásomat azonban az indokolja, hogy különösen Janics Kálmán véleményében a kelleténél erőteljesebb volt a „személyes" jelleg, melyet nem feltétlenül kell szó nélkül hagynom. A vita egyébként is túlságosan keresett, a káka és a csomó esetét juttatja az eszembe. A történelem vallatásához ugyanis nemcsak a levéltári anyag tartozik, hanem szükségszerűen a témával foglalkozó szakirodalom is, függetlenül attól, szimpatikus-e a mű, vagy annak szerzője. Juraj Zvara kötete (A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában. Br. 1965) minden lehetséges ellenvetés, politikai ballaszt ellenére a szakirodalomhoz tartozik, miveí először foglalkozott a magyar kérdés egészével Csehszlovákiában, 1945 után. Az a tény, hogy a szerző a jegyzetben utal Janics Kálmán és Gyönyör József kötetére, egy kissé arra vall, van akit vállal, van, akit megtagad. A tanulmány egészén érződik az a szándék, hogy a szerző mellőzze a politikumot és „csak" a tények nyelvén szóljon az eseményekről. Bármennyire is tiszteletre méltó ez a szándék, megvalósítása szükségszerűen fokozza a hiányérzetet, mivel a tények mögött, a dekrétumok és a rendeletek mögött a politikai akarat, politikai döntések húzódnak meg. Ezért a „ki, kicsoda" kérdését nem lehet megkerülni. Egyébként is a „politikum" elhallgatása túlságosan „szlovák arcúvá" teszi a témát, holott a felelősség legalább annyira a prágai párt- és kormányszerveké, mint a pozsonyi végrehajtóké. Egyébként a mai napig vitatott a politikai felelősség kérdése, nevezetesen: hogyan történhetett meg, hogy nagyhatalmi „áldás" nélkül a csehszlovákiai politikai pártok kollektív bűnökkel sújthatták a magyar kisebbséget. A kritika sem kizárólag a Zvara-kötetnek szólt, hanem elsősorbarf a „korábban megjelent tanulmányokat, kutatási eredményeket" hiányolta. Ezek sorába nemcsak a politikusok (Beneš, Gottwald, Husák, Lettrich stb.) tartoznak, hanem olyan történelmi művek vallatása is, mint Karel Kaplan kötete (Pravda o Československu 1945-1948. Praha, 1985, 1990), melyben behatóan foglalkozik a szerző a magyar kérdéssel. A Gustáv Husákkal folytatott beszélgetésre is csak azért utaltam, hogy jelezzem, a „koronatanú", a magyarellenes intézkedések fő végrehajtója „beismerő vallomást" tett. Ez utóbbival a szlovák politikai és történelmi gondolkodás a mai napig adós. Ezért is üstökénél fogva előráncigált az az elmarasztalás, melyet Janics Kálmán akasztott a nyakamba. Egyetlen szó, az 'ostobaságok' „azonosítása" teremti meg számára az alkalmat, hogy „leleplezzen". Jómagam a szót utalószóként, gyűjtőfogalomként használtam, nem idézetként. A kifejezést egyébként Husák nemcsak a Kultúrny životban közölt cikkében (1968. II. 16.) használta, hanem a Csemadok Központi Bizottsága ülésén elmondott beszédében is (Sürgősen megoldjuk a nemzetiségi kérdést. Üj Szó, 1968. IX. 10., 5. 1.). Értelemszerűen tehát a beszélgetésben fellelhető „önkritikus" jellegű megfogalmazásokra vonatkozott. Csak egyetlen példát: „Az 1945 -1947-es években a német és magyar kisebbség problémáinak megoldásánál... ugyanazon az állásponton voltam, mint a CSKP és az SZLKP egész vezetősége, a kormány és a szlovák nemzeti szervek. Amennyiben valaki e kérdés rendezésében a bűnöst keresi, nem futamodok meg a felelősség elől.-.." Janics Kálmán saját gyanakvásának a csapdájába esik, nem szemérmes viszont, amikor vádol. A „hamisítás" szóhasználat ugyanis éppúgy meghaladja az illendőség kereteit, mint a „történelmi tudaüanság"-szerű kitételei. Ezek a fogalmak azonban Janics számára bumeránggá váltak, hisz következtetései megmosolyogtatók. A magunk részéről mégis inkább a tájékozatlanságot, a szerep-túljátszást említenénk és nem az általa használt gorombaságokat. Janics Kálmán ugyanis nem.elégszik meg az „ostobaság" azonosításával, hanem (jó „nyomozóhoz" méltóan) helyszínel is. Szuggerálja a hallgatóknak, hányan ültek a Husák-beszélgetésen, s az inteijúalany mikor, milyen papírlapot vett elő. Eszébe sem jut, hogy a klasszikus „bűnüldözéstől" eltérő helyzetek is adódhattak. Az történt ugyanis, hogy 1968-ban kb. április elején kértem fel G. Husákot a beszélgetésre, aki kezdetben hajlandóságot mutatott, miután azonban elolvasta a kérdéseket, elállt az azonnali válaszadástól. A „gondosabb mérlegelés" érdekében írásbeli választ ígért. Többszöri sürgetés után május végén adta le a beszélgetés szövegét a Pravda prágai fiókszerkesztőségének, azzal a kéréssel, hogy a Pravda is közölje az anyagot. „Ennyien ültünk" tehát Husáknál, s számomra is az idézőjel és az előző mondat utal arra, hogy Husák az 1963-as pártdokumentumból idézett. Fogalmam sincs, miért tartotta Janics Kálmán fontosnak, hogy elmondja a „saját" verzióját arról, hogyan született az interjú. Hamisítanék, ha egy követ fújnék most vele! Kiss József hozzászólása a rádióvitához (Tények vallatása. Üj Szó, 1993. XI. 30., 5. 1.) lényegében adalék a múlthoz. A fonásmunkák kérdésében lényegében azonosul Janics Kálmán véleményével, ugyanis ezt írja: „Zvara munkái mára már nem is nagyon tekinthetők kutatási forrásnak.." Persze, jómagam is csak vonatkozó szakirodalomként kértem számon és nem forrásként. Kiss József véleményében utal arra, hogy az 1963-as dokumentumban a magyar kérdés Járulékosan" szerepelt. Ez lényegében igaz, azzal együtt, hogy egy és más hibát néven is nevezett, Zvara pedig felsorolta a korábbi eseteket is, amikor a politikacsinálás műhelyébe újra és újra „begyűrűzött" a magyar kérdés. Ha hinni lehet a Zvara-kötet előszavának, a tanulmány eredetileg 1960-nal zárult, s csak később egészült ki a későbbi időszak „főbb tapasztalataival". Az feltételezés tehát, hogy a tanulmány a pártdokumentum hatására íródott - téves. S hogy milyenek voltak a politikai viszonyok nálunk a „megújhodás"(!) hónapjaiban is, éppen az 1969-ben megjelent Zvara-kötet lehet a bizonyíték. Azok a módosítások, új fejezetek, szerkezeti változások, melyeket a szerző a szlovák nyelvű megjelenés érdekében vállalni kényszerült, bizonysága annak, milyen „bemosakodások" után lehetett nálunk az igazság foszlányait a szlovák politikai szervek és az olvasók számára elmondani. A kötet fő célkitűzése is az volt, hogy a külfölddel elfogadtassa a csehszlovák nemzetiségi politikát. Egyetlen pozitívuma talán a kötetnek (a részigazságok felemlegetése mellett), hogy jegyzetben közölte az 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvényt. V

adkerty Katalin tartalmas tanulmánya tehát nem károsodott volna a politikai háttér vizsgálatával. Mert ezt - a „licitáció" veszélye nélkül is - el tudta volna végezni. Legalább olyan szinten, mint a levéltári anyagok vallatását. Mellesleg: a Vadkerty Katalin által említett tények, számadatok az említett szerzőknél is megtalálhatók, néhány esetben azonban eltérés mutatkozik a kutatási eredmények kőzött. Egy-egy jegyzet, utalás talán ezt a talányt is feloldhatta volna. Egyébként az sem mellékes, hogy a politikusok többségénél (tisztelet a kevés kivételnek!) ma sem az elvek a fontosak, hanem a személyes vagy a pártérdek. És mivel nekünk nincs szégyellni valónk, a múlttal való szembenézésünkben sem vezethet bennünket a „tartózkodó szemérem". Ebben talán a vitapertnerek is egyetértenek... FÓNOD ZOLTÁN Kis NYELVŐR Kertészkedő honatyák Ha felütjük értelmező szótáraink valamelyikét, láthatjuk, hogy a legtöbb szó többjelentésű. A szótárírók a címszavak jelentéseit vagy a jelentésárnyalatokat általában kialakulásuk sorrendjében tüntetik fel; antropomorfikus, magunkat a középpontba helyező szemléletünknek megfelelően első helyen az emberre vonatkoztatható jelentések állnak. Az értelmező kéziszótár átüítct igénknek például ezeket a jelentéseit sorolja fel: 1. 'valakit egy másik ülőhelyre ültet' 2. '(növényt) más helyre vagy új földbe illtet' 3. '(szövetet, szervet) a testnek más helyére v. más testbe műtéttel behelyez' 4. '(eszmét, képességet stb.) átvisz valamibe, beolt valakibe, meghonosítja benne' 5. '(valamit, különösen szépirodalmi művet) lefordít'. A feltüntetett jelentések sorrendje azonban nem tekinthető egyúttal gyakorisági sorrendnek is, s a beszélőközösség tagjai sem viszonyulnak egy-egy szó jelentéseihez azonos módon. Példaként említett átültet szavunkat hallva egy orvos valószínűleg szövet- vagy szervátültetésre, egy műfordító pedig fordításra gondol, nekem viszont — bár nem vagyok kertész - az jut az eszembe, hogy több virágom már felélte a földjét, új cserépbe kellene ültetnem őket. A szlovákiai magyar sajtót olvasva ezért gyakran van olyan érzésem, hogy a szlovák parlament valójában egy kertészet, hiszen honatyáink mást sem csinálnak, csak ültetnek: „... a baloldal 28 szavazata nélkül a jobboldalrutk (a parlamentben) nehéz lesz átültetni a kis- és középvállalkozók érdekeit"; „Nem biztos, hogy erőnk lesz ahhoz, hogy elképzeléseinket megfelelő szinten át tudjuk illtetni az alkotmányban vagy akár a törvényekben"; „... a kormányzat az ellenzék szétziláltságát arra használhatja ki, hogy a nem éppen jó elképzeléseit is átülteti a parlamentben" — hogy csak néhány példát idézzek a számtalanból. Átültet szavunknak az idézetekben megjelenő aktuális jelentését így írhatnánk körül: 'nézeteit, elképzeléseit másokkal elfogadtatja'. Mivel igénk ebben a jelentésében tudtommal eddig csak nálunk használatos (szótárainkban legalábbis hiába keresnénk), kialakulásában szlovák hatást feltételezhetünk. A szlovák értelmező szótárt (esetleg szlovák-magyar szótárainkat) megnézve gyanúnk megerősítést nyer. A szlovák nyelvben ugyanis két presadiť szó van: az egyik jelentése 'áthelyez', a másiké meg 'elér valamit'. Szlovák-magyar szótáraink ezért magyar megfelelőként az első ige mellett az átültet, a másik mellett pedig a keresztülvisz szót tüntetik fel. Az idézett mondatokban tehát az átültet igét elvileg a keresztülvisz-szel kellene felcserélnünk, ezt azonban nem ajánljuk, mégpedig elsősorban azért, mert a magyar nyelvművelő szakirodalom ennek a szónak ilyen használatát helyteleníti. A Nyelvművelő kézikönyvben például ez olvasható: „Ezt az igénket - talán német hatásra - a sajtónyelv átvitt értelemben szokta használni: keresztülviszi elképzeléseit, terveit; Minden akadályt legyőzve keresztülvitte azt az elgondolását, hogy... stb. Ilyen jelentésben való gyakori alkalmazása helyett ezeket a vele teljesen egyenértékű szinonimákat ajánljuk: megvalósít, végrehajt, érvényesít, kieszközöl." A Nyelvművelő kézikönyv által ajánlott megfelelők közül az első és a harmadik példamondatba az érvényesít, a másodikba pedig a megvalósít illik bele; a szövegkörnyezet, az írás témája és stílusa alapján azonban más ige is szóba jöhet, elsősorban a már említett elfogadtat. SZABÓMIHÁLY GIZELLA Kulturális hírek Joan Miró (1893-1983), a neves katalán festő, grafikus és szobrász műveiből nyílt kiállítás Bécsben, a nevezetes Hundertwasser Ház kiállítótermeiben. Fantasztikus új világot teremtett szürrealista indíttatású életműve, melynek jellemző darabjai láthatók a modern művészetek ausztriai otthonában. Európai tárca, Brno 1993 címmel rendezett a morva írók közössége és a brünni rádió nemzetközi találkozót abból az alkalomból, hogy a visegrádi csoportba tömörült országok liberális lapjai odaítélték az év legjobb tárcáinak kijáró díjakat. A zsűri magyar tagja Bojtár Endre irodalomtörténész volt, Pozsonyból pedig Martin M. Simečka érkezett a találkozóra. A fődíjat a lengyel Jerzy Piekarczyk a varsói Przekrójban megjeleni művéért kapta, s díjazták a budapesti Lengyel László közgazdásznak a 2000 című folyóiratban megjelent tárcáját is. Esterházy Péter olvassa föl műveinek részleteit azon a kazettán és CD-n, amelyet az Élet és Irodalom Alapítvány adott ki és amelynek zenei anyagát Dés László szolgáltatta. Borisz Paszternak regényéből, a Zsivago doktorból készült színpadi kompozíciót mutat be Ausztriában és Németországban Jurij Ljubimov társulata, a volt moszkvai Taganka Színház művészeinek egy csoportja. A bemutató Moszkvában nem jöhetett létre, mert a helyi hatóságok a színház épületét a Ljubimov vezette színészek sürgetése ellenére a konkurens társulatnak ítélték. Ljubimov tehát újra kénytelen külföldön játszani, mint Brezsnyev idejében. Live címmel jelent meg Szvorák Kati és a Bekecs együttes hanghordozója, amelynek zenei anyagát nagyrészt Kallós Zoltán, Martin György és Vavrinecz András népzenei gyűjtéseiből merítették az előadók. Az ibolya illata szlovák változatán dolgozik a Romboid című pozsonyi folyóirat részére Farnbauer Gábor, akinek elmondása szerint munkája nem egyszerű fordítás, hanem átdolgozás, az eredeti műnek egy másik kultúrához, nyelvi közeghez igazított változata. A kárpáti németek - a hosszú kényszerű megszakítás után szervezik kulturális életükét. A szlovákiai kárpáti németek köre Mecenzéfen működik, s a régióban negyven helyi csoport alakult eddig háromezer taggal. Az idei iskolaévben pedig - németországi segítséggel - öt német óvodát és négy alapiskolai kétnyelvű első osztályt tudtak nyitni. B. J.