Új Szó, 1994. január (47. évfolyam, 1-24. szám)

1994-01-19 / 14. szám, szerda

RIPORT iÚJSZÓi 1994. JANUÁR 19. \T_ Jtracsehiben csehül áll IN y a magyarság ügye. Nem újdonság ez annak, aki némileg ismeri a zoboralji viszonyokat, amit egyrészt a terjeszkedő nagyváros vonzásköre, másrészt a magyar falvak szétszórtsága határoz meg. A szlovák püspökség, a nagymorva múlt kiexponálásának árnyékában nem könnyű identitást őrizni, a maga természetes egyszerűségében vállalni és tovább örökíteni a magyar nyelvet. Két éve ilyentájt végigjártam a vidéket, szondázgatva, vajon hozott-e gyógyírt az itt lakók gondolkodásmódjára a pártállami béklyók lehullása, változik-e a demokrácia mibenléte ilyen egyszerű lenne. Korec Erzsébet első éven tanítja a magyar tagozatosokat. Szerinte a magyar gyerekek számára előnyt jelent, ha magyar iskolába járnak, mivel két nyelvet sajátítanak el, ugyanakkor a szlovák iskola is kínál előnyt: szlovák iskolából könnyebb a továbblépés lehetősége. - Tizennyolc évig nem volt lehetőségem tanítani - mondja. Egyébként magyar—szlovák szakos létére napközisként volt kénytelen dolgozni. Nem csoda, hogy örül a lehetőségnek, végre taníthat. Kérdem, árulja már el, Apuka, anyuka, hogyan dönt? Például Nyitracsehi... valamelyest az anyanyelvi oktatáshoz való viszony. Az összkép lehangolóra sikerült: a Nyitrai járásban egyetlen kisiskolát sem indítottak újra (így, természetesen, magyart sem), volt olyan község, ahol a magyar pedagógusnak sejtelme sem volt, hány gyerekre számíthat a beíratás során, ami arról tanúskodik, hogy a községben nincs szó szerint értelmezhető közösség, vagy ha van is, a tam'tó nem közösködik vele. Az a három-négy-öt (?) tucatnyi kiselsős, akit szülei januárban kézen fognak, jelenti évente a megmaradás vékonyka reményét a Zoboralján. Nyitracsehiben egyébként csönd és nyugalom honol, a nagypolitika hullámveréséből vajmi keveset tapasztalni. Békében élnek együtt szlovákok és magyarok, ha úgy tetszik: magyarok és szlovákok. Előbbiek vannak többségben. Mégis, az iskolában fordított az arány. Daniela Pénzešová igazgatónő szerint az alapiskola tanulóinak általában egyharmada jár magyar osztályba, kétharmada szlovákba: Okát, miért van így, s hogy helyesen van-e így, nem firtatják. Az iskola, úgymond, nem avatkozik bele a szülők döntésébe, mindenki olyan sorsot, jövőt választhat gyermekének, amilyet jónak lát. Ez már majdnem demokrácia, mondhatnánk, ha miért előny szlovák iskolába járni a magyar gyerekeknek? — Az innen kikerülő negyedikesek Nagycétényben tanulnak tovább. Addig rendben is van a dolog, a cétényi nagyon jó iskola

j a környékhez viszonyítva is. Nagyon sok gyerek kerül ki onnan a középiskolákba. Ugyanakkor Nyitrán nincs magyar középiskola, így vagy Érsekújvárt vagy Pozsonyt választhatják a gyerekek, mindkettő messzire esik. Hát itt van a demokrácia elásva. Szabadon választott gyakorlatok, amúgy nyitrai módra: a járásban nincs magyar gimnázium, de még egy osztály sem, legalább tizenöt éve. S vajon a nehéz gazdasági helyzetben hány szülő bírja vállalni (még ha értelme ezt is parancsolná), hogy • utaztassa gyermekét vagy fizesse a bentlakás költségeit? Hol itt az esélyegyenlőség? Pedig a nyitracsehi gyerekek jó képességűek, s még csak az sem mondható, hogy hátrányt jelentene számukra a közös tanterem: a vegyes osztályban a nebulók egy része önállóan dolgozik, feladatokat old meg, míg a tanító néni a többiekkel foglalkozik, új anyagot magyaráz. A pedagógusnak több esetleg így a dolga. S vajon van-e gondjuk a magyar gyerekeknek a szlovák nyelvvel? — Egyáltalán nem jelent számukra akadályt. Talán a kiejtésben előfordulnak kisebb hibák, ám a nyelvtant játszi könnyedséggel megtanulják. Az írásbeli gyakorlatokat mindig egyesre írják. Ezek a gyerekek megtanulnak szlovákul. Akkor mi a manónak kell őkei szlovák iskolába adni, okvetlenkednék tovább, mármint azokat, akik így is, úgy is megtanulnák a hivatalos nyelvet, s mégis eltanácsolják őket anyanyelvüktől? Hol itt az előny? Nem akarok agitálni, csak csöndben konstatálom a tényt, amely könyörtelen: a napokban lezajló beíratáson ismét megmarad a szokott arány Nyitracsehiben - a mintegy húsz elsős közül talán négy-öt gyerek kerül Korec Erzsébet gondozó szárnyai alá. Hogy pontosan mennyi, arra sem ő, sem az igazgatónő nem tudta a választ. Hiszen, mint mondták, a szülőkre hagyják a döntést. De talán az óvodában meg tudják mondani, tanácsolják, itt van az utca túloldalán. A választ az utca túloldalán sem tudták. Szárazné Sáfár Valéria óvónő és Darina Dvorská igazgatónő tanakodtak egy darabig, míg a nebulók virgoncan futkároztak körülöttünk, aztán az igazgatónő bement megnézni a papírokat, de ettől sem lettünk okosabbak. Valóban az utolsó napon derül ki, ki milyen iskolába kerül. De vélhetően, ismét lesz olyan házaspár is, aki egyik gyerekét a magyar, másikat a szlovák tagozatra íratja be. Egy a császáré, egy az istené? Egy az államé, egy az anyanyelvé? Egy ide, egy oda? Aztán vagy szerencséje van a gyereknek, vagy nincs. Vagy megmarad magyarnak, vagy nem. Ilyen egyszerű... Talán ha egy szem osztály akadna a magyaroknak is a nyitrai gimnáziumban. Talán, ha nem lenne annyi talán. Jókai Mária Szavai jutnak eszembe két év előttről, amikor a miértekre kerestük a választ: „Nincs egyértelmű válasz. Talán mi, tanítók, nem adtuk meg ennek a generációnak, hogy egyenes derékkal járjon. Talán hiányoztak a példaképek, akikre fölnézhettünk volna. Milyen példára nézzen fel az egyszerű ember, ha maga a tanítónő, óvónő, főiskolai tanár is elveti anyanyelvét? Ilyenkor, beíratás idején, napokig nem alszom. Mardos az önvád, amikor látom azokat a gyerekeket, akiket egykor mi tanítottunk, hogy kézen fogják a csemetéiket, s viszik őket a szlovák iskolába. Kaphat ennél nagyobb pofont egy pedagógus? Mi lesz ennek a vége?" Nyitracsehi egy átlagosnak mondható, szlovákok és magyarok lakta község. Egyelőre nagyobb részt magyar anyanyelvű. Ki tudja, meddig? KÖVESDI KÁROLY Összevonva is szellős az osztály Ők még nem latolgatják az esélyegyenlőséget (Méry Gábor felvételei) LAKÓ - HÁZ - ÜGY K. L.: Tizennégy évvel ezelőtt házasodtunk összel s most, két hónapja váltunk el. A kérdésem a közösen épített családi házunkra vonatkozik. A féljem azt állítja, hogy ez nem közös szerzemény, mivel a szülei által neki ajándékozott telken épült, s azt megelőzően kezdte el építeni, hogy összeházasodtunk volna. Igaz ez? Tudom, hogy bírósághoz is fordulhatok a közös vagyon elosztása végett, de hát az nagyon költséges dolog. Ezért szeretném tudni, követelhetem-e a családi ház felét. rafusa azonban leszögezi, hogy a közös tulajdon elosztásakor a házastársak bármelyike követelheti, hogy számára meg legyen térítve az, amit a saját, külön vagyonából a közös vagyonra (annak gyarapítására) fordított, ugyanakkor köteles megtéríteni azt, amit a közös vagyonból fordítottak a külön vagyonára (illetve annak gyarapítására). A fent említett rendelkezés értelmében a félje kötples a közös vagyonba visszatéríteni azt, amit a házasságkötés után a tulajdonában levő családi ház építésének befejezésére fordítottak. A házasságkötés előtt szerzett vagyontárgyak nem tartoznak a házastársak osztatlan közös tulajdonába. Ezért ha a volt férje a családi házat még a házasságkötést megelőzően kezdte építeni, ez az ingatlan továbbra is az ő kizárólagos tulajdonában maradt, még akkor is, ha az építkezést közösen, azaz a házasság fennállása idején fejezték be. A ház tulajdonjoga szempontjából egyébként mellékes körülmény lenne, hogy ez a házingatlan a térje kizarolagos tulajdonában levő telken épült, hiszen a Polgári Törvénykönyv 120. §-ának második bekezdése értelmében előfordulhat, hogy a telek tulajdonosa nem tulajdonosa a telken álló házingatlannak. Ami a közös vagyon válás utáni megosztását illeti, tény az, hogy nem követelheti a családi ház felét. A Polgári Törvénykönyv 50. paragR. E.: A járási lakásszövetkezet tagjaként szövetkezeti lakáson kívül egy garázst is bérelünk a szövetkezettől. A lakásnak a tulajdonunkba történő átruházását még 1992 tavaszán kérelmeztük. Nemrég ígéretet kaptunk arra, hogy ezt a lakást eladják nekünk. Most azt szeretnénk tudni, megvehetjük-e a garázst is, mivel erre a kérdésre az illetékes hivatalnok nem tudott egyértelmű választ adni. A lakások és a nem lakáscélú helyiségek tulajdonáról szóló 1993. évi 182. Tt. számú törvény 16. §-ának hatodik bekezdése értelmében kérelmezhetik, hogy az önök által bérelt garázst a tulajdonukba átruházzák, sőt ezt illetően úgynevezett elsőbbségi joguk van. Ez nem jelenti ugyan azt, hogy a lakásszövetkezet köteles lenne a garázst önöknek eladni, de ha önök igényt tartanak rá, a szövetkezet nem adhatja el másnak, csak önöknek. Dr. P. D. A géprabló angolul tanul (Folytatás az 1. oldalról) zsony-Prága útvonalon közlekedő TU 134-es repülőgépet. A 17 esztendős legényke tettéről akkor az Új Szó A légikalóz Mozartot hallgatott című írásában számolt be. Az idegösszeomlás határán álló édesanya könnyes szemekkel, elmarasztalóan nyilatkozott legkisebb gyermeke tettéről, és azt megbocsáthatatlannak nevezte, ám aztán mindjárt hozzátette, biztosra vette, hogy Tamásnál nem volt fegyver, amellyel veszélyeztethette volna az utasok életét. Erre - állította - képtelen lett volna. Otthon ülő, engedelmes gyerek volt, akit még a diszkóba se lehetett nagyon elcsalni. Ennek ellenére volt kurázsija közölni a légikisasszonnyal, ha nem teljesítik követelését (irány Líbia és 1 millió dollár), a levegőbe repíti a gépet. Bal kezében egy gyurmadarabot szorongatott, melyből a kiálló drótok plasztikbomba látszatát akarták kelteni. (A tápasztalt navigátor, aki már 40 éve teljesít szolgálatot különböző gépeken, félig tréfásan, félig komolyan meg is kérdezte tőle, nem gyurma van-e a kezében?) 1992 májusában a prágai bíróság, figyelembe véve az enyhítő körülményeket, 18 hónapos feltétel nélküli szabadságvesztésre ítélte Tamást. (Nagykorúként sokkal keményebb büntetés várt volna rá.) A fiú védőügyvédje és a szociális gondnok túl szigorúnak tartották az ítéletet és fellebbeztek. Az ügyész más véleményen volt, ő is fellebbezett, és szigorúbb ítéletet kért. Az végül' nem változott, maradt a másfél év. Az ítélethozatal óta már jóval több idő telt el, mint'18 hónap, azért abban a hiszemben csöngettem be Tamásékhoz, hogy már együtt a család. -A Prágában eltöltött vizsgálati fogság, illetve a bírósági tárgyalások után fiunknak lehetőséget adtak, hogy befejezze az iskolát - mondotta a mama. - Szerszámkészítő lett, s közben még arra is talált időt, hogy elvégezzen egy számítógépes tanfolyamot. Amikor elkövette ezt a ballépést - hogy miért tette, a mai napig sem képes megmagyarázni -, még nem járt senkivel. Büntetése letöltésének megkezdése előtt megismerkedett egy kislánnyal. Őszintén beszámolt neki múltjáról, s úgy tűnik, komoly érzelmi kapcsolat alakult ki kettőjük között, aminek nagyon örülünk. A menyjelölt rendszeresen látogatja, s hozzánk is gyakran betér. Már tervezgetik a közös jövőjüket. -Annak idején, amikor először találkoztunk, attól tartott, hogy férje nem fog Tamásnak megbocsátani... -Félelmem, szerencsére alaptalan volt- mondja a mama, s közben könnyek szöknek a szemébe. - Még ennyi idő után sem tudok sírás nélkül visszaemlékezni arra a napra - mondja szemét törölgetve -, mely házasságunk huszonnegyedik évfordulója is volt. Férjem kamionjával Hollandiában járt, s megérkezése után az ünneplés helyett egy ilyen borzasztó hírrel vártam. Ő szigorúbb volt a gyerekekhez mint én, ám nem kevésbé szereti őket. Amint tehette, máris utazott Prágába. - Hol tölti büntetését? -A nagyszombati börtönben, a konyhában dolgozik. Elsajátította a szakácstudományt, ráadásul angolul is elkezdett tanulni, amit jó jelnek tekintek. Kár, hogy ehhez nem hasz-' nálhatja magnóját. -Mikorra várják Tamást? - Büntetése augusztusban telik le, ám tíz hónap után, élve jogunkkal, enyhítésért, illetve idő előtti szabadlábra helyezésért folyamodtunk. Kérésünket nem utasították el, ezért reménykedünk, hogy még januárban együtt lesz a család. ORDÓD

Y VILMOS