Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-06-27 / 25. szám

Rettentő sebhely szelte át az ar­cát: a hamuszínű, szinte tökéletes rajzú heg a halántékától az arccsont­jáig ívelt. A valódi neve nem is érdekes, Tacuarembóban mindenki úgy nevezte, az Angol La Coloradá- ból. Az ottani földek tulajdonosa, Cardoso nem akarta eladni a birto­kait; azt beszélik, hogy az Angol ekkor váratlan eszközt talált meg­győzésére: elmesélte neki a sebhely történetét. Az Angol a határvidékről jött, a Rio Grande del Sur mellől; volt, aki azt állította, hogy Brazíliá­ban csempészéssel foglalkozott. A földek mocsarasak, az itatok zava­rosak voltak; az Angol együtt robo­tolt a napszámosaival, hogy használ­hatóvá tegyék őket. Úgy mondják, kegyetlenül szigorúan bánt az embe­rekkel, de az igazságosságra mindig kínosan ügyelt. Azt is mondják, hogy iszákos- volt: évente egyszer- kétszer bezárkózott az emeleti szo­bába, és néhány nap múlva került elő, mint aki a csatatérről jön, vagy az imént kelt fel a betegágyból: sápadtan, reszketegen és nyugtala­nul, de csorbítatlan tekintéllyel. Jól emlékszem jéghideg szemére, erős, szikár alakjára, ősz bajuszára. Nem­igen társalgott senkivel; igaz, hogy erősen tört, brazilos hangzású spa­nyolt beszélt. Néhány üzleti levelet meg egy pár újságot kivéve postát sem kapott soha. Amikor a legutóbb az ország észa­ki részén jártam, a Caraguatá patak áradása miatt kénytelen voltam egy éjszakára megszállni a La Coloradá- ban. Hamarosan olyan érzésem tá­madt, hogy nemkívánatos vendég vagyok; megpróbáltam megnyerni az Angol jóindulatát, és e célból a legkevésbé támadható szenve­délyhez, a hazaszeretethez folya­modtam. Azt mondtam neki, hogy az olyan hősies nemzetek, mint az angol, szinte legyőzhetetlenek. Be­szélgetőtársam bólintott, de aztán mosolyogva megjegyezte, hogy ő nem angol, hanem dungarvani ír. De azzal el is hallgatott, mintha titkot kottyantott volna ki. Vacsora után kimentünk, hogy megnézzük az eget. Derült volt, de a csipkés déli hegygerinc mögött ci­kázó villámok szövedéke újabb vi­hart ígért. Az elhanyagolt ebédlőben a vacsorát felszolgáló cseléd egy üveg rumot tett elénk. Sokáig, né­mán iszogattunk. Nem tudom, hány óra lehetett, amikor rádöbbentem, hogy alaposan lerészegedtem, és ki tudja, miféle ötlettől, lelkesedéstől vagy unalom­tól hajtva, a sebhelyre tereltem a szót. Az Angol arca elkomorult, és néhány pillanatig azt hittem, nyom­ban kidob a házból. De aztán a meg­szokott hangján szólalt meg: — Elmondom a sebhely történetét, de Csákiakkor, ha szépítés nélkül, a teljes gyalázatra kíváncsi. Bólintottam. íme a történet, ame­lyet angollal és olykor portugállal kevert spanyol nyelven előadott: „1922 körül, Connaught egyik vá­rosában én is ott voltam az Írország függetlenségéért küzdő összeeskü­vők közt. Akkori bajtársaim közül néhányan ma békés polgárokként élnek valahol, mások különös sors­fordulattal angol zászló alatt csatáz­nak a tengereken vagy a sivatagban: mind közül a legderekabb egy ka- számyaudvaron végezte egy hajna­lon, amikor egy csapat álmodozó agyonlövette, sokan mások pedig (és nem is a legbalszerencsésebbek) a polgárháború névtelen, majd­hogynem titkos csatáiban estek el. Köztársaságpártiak és katolikusok voltunk, és azt hiszem, igazi roman­tikus lelkek. Írország nemcsak az eszményi jövőt és az elviselhetetlen jelent testesítette meg számunkra, hanem a szeretett és keserű mitoló­giát is, a kerek vártomyokat, a rőt lápvidéket, a Pamell elűzetését meg a bikák elrablását megéneklö hősi eposzokat, amelyek sok-sok változa­ta hol bikákról, hol halakról, hol hegyekről szól... Egy feledhetetlen alkonyon csatlakozott hozzánk egy munsteri hívünk, bizonyos John Vin­cent Moon. Alig volt több húszévesnél. Vé- konydongájú, puhány legénynek lát­szott, akiről az ember nyomban azt gondolja, hogy gerinctelen. Nagy buzgalommal és szinte hivalkodva tanulmányozott lapról lapra valami kommunista kézikönyvet, és minden vitát a dialektikus materializmus ér­veivel zárt le. Az ember sokféle okból gyűlölhet vagy szerethet vala­kit: Moon a világ egész történetét rideg gazdasági ellentétekre egysze­rűsítette. Azt állította, hogy a forra­dalom győzelme eleve elrendelte­tett. Mondtam neki, hogy egy igazi úriember csak vesztett ügy mellett áll ki... Közben késő éjszaka lett, mi meg csak vitatkoztunk tovább a fo­lyosón, a lépcsőn, aztán a girbegurba utcákon. Nem is annyira Moon kije­lentései döbbentettek meg, inkább az az ellentmondást nem tűrő hang­nem, amelyet használt. Új bajtár­sunk nem érvelt, hanem gőgösen és némi éllel a hangjában kinyilatkozta­tott. Ahogy a város utolsó házaihoz értünk, hirtelen lövöldözés torpan- tott meg bennünket. (Egy gyár vagy kaszárnya magas kőfala mellett jár­tunk.) Befutottunk egy földes utcá­ba; egy felgyújtott ház tüzének fé­nyében hatalmasnak tetsző katona toppant elénk. Ránk ordított, hogy álljunk meg. Futni kezdtem, de a tár­sam nem követett. Hátranéztem: John Vincent Moon mozdulatlanul állt, mint akit lenyűgözött, szinte kővé dermesztett a rémület. Vissza­mentem, egyetlen ütéssel leterítet­tem a katonát, megráztam Vincent Moont, jól leteremtettem, és rápa­rancsoltam, hogy kövessen. A karjá­nál fogva kellett magammal rángat­nom; a félelem hatalma megbénítot­ta. Futottunk az égő házak lyuggatta éjszakában. Fegyverropogás járt a nyomunkban; egy golyó súrolta Moon jobb vállát, és ahogy a fenyők közt menekültünk, halkan felzoko­gott. 1922 őszén Berkeley tábornok birtokán volt a szállásom. A tábor­nok (akivel sohasem találkoztam) éppen Bengáliában teljesített vala­miféle hivatali szolgálatot; az épület nem volt ugyan százévesnél régebbi; de már ugyancsak pusztulásnak in­dult, és félhomályos belsejét számta­lan kanyargós folyosó és céltalan előszoba tette áttekinthetetlenné. A földszintet teljesen elfoglalta a há­zi múzeum és a hatalmas könyvtár: vitatható, érdektelen könyvek töme­ge, amelyek valahogy elválasztha­tatlanok a XIX. század történetétől: mishapuri szablyák, amelyeknek be- - fejezetien köríve mintha még mindig őrizné a csaták viharát és viszontag­ságait. Ha jól emlékszem, a hátsó ajtón át mentünk be. Moon még mindig reszketve, kiszáradt torokkal azt suttogta, hogy az éjszaka rendkí­vül érdekes tapasztalatokkal szol­gált; teát főztem neki, és elláttam a „sebét“, amely csak felszínes hor­zsolásnak bizonyult. Egyszer csak zavartan azt motyogta: — Ön bizony nagy kockázatot vál­lalt. Mondtam neki, hogy szóra sem érdemes. (A polgárháborúban már megszoktam az ilyesféle kalandokat, ugyanakkor egyetlen társunk elfogá­sa is veszélybe sodorhatta volna ügyünket.) Moon másnapra visszanyerte lé­lekjelenlétét. Elfogadta a cigarettát, amivel megkínáltam, és szigorúan kikérdezett „forradalmi pártunk gazdasági erőforrásairól“. Igen éles- elméjűen kérdezett, én meg (az igaz­ságnak megfelelően) azt válaszol­tam, hogy rosszul állunk. Délrőlrú- lyos ágyúdörgés hallatszott. Mond­tam Moonnak, hogy várnak a tár­saink. A köpönyegem meg a piszto­lyom fenn maradt a szobámban; mi­re lehoztam őket, Moon már be­hunyt szemmel feküdt a kereveten. Bizonygatta, hogy lázas, eljátszotta, hogy fájdalmas görcsbe rándul a válla. Akkor értettem meg, hogy a gyá­vasága gyógyíthatatlan. Odavetet­tem, hogy vigyázzon magára, azzal útnak indultam. A rettegő ember láttán elöntött a szégyenpír, mintha én lettem volna a gyáva, nem Vin­cent Moon. Amit egy ember tesz, azt mindannyian tesszük. Ezért nem igazságtalan, hogy az egész emberi­ségnek bűnhődnie kell egy kertben elkövetett, egyetlen árulásért; és ezért nem igazságtalan, hogy egyet­len zsidó kereszthalála mindenkit megváltson. Lehet, hogy Schopen- hauemak van igaza: én mindenki vagyok, bármelyik ember azonos az egész emberiséggel. Shakespeare a nyomorult Vincent Moonnal. Kilenc napot töltöttünk a tábor­nok hatalmas bázisán. A háború szörnyűségeiről és dicsőségéről most nem beszélek; most e szégyenletes seb történetét akarom elmondani. Emlékezetemben az a kilenc nap egyetleneggyé olvad össze, az utolsó előtti nap kivételével, amikor a mieink betörtek egy laktanyába, és bosszút állhattunk azért a tizenhat társunkért, akiket Elphinnél géppus­káztak le. Hajnalban lopóztam ki a házból, a félhomály leple alatt. Sötétedéskor tértem vissza. Társam az emeleten várt: a sebe miatt még a földszintre sem tudott lejönni. Az emlékeimben mindig F. N. Maude vagy Clausewitz valamelyik straté­gia könyvével a kezében jelenik meg. „A tüzérséget tartom a legjobb fegyvernemnek“, jelentette ki egy éjjel. Sokat kérdezgetett "a terveink­ről, szívesen bírálgatta, módosítgatta őket. Gyakran ostorozta „szánalmas gazdasági alapjainkat“ is; és a maga dogmatikus, borúlátó módján teljes összeomlást jósolt. „C’est une affaire flambée“1, dörmögte. Hogy testi gyávaságát jelentéktelenebbnek mu­tassa, még jobban fitogtatta szellemi fölényét. így telt el jól-rosszul kilenc nap. A tizediken a város végleg elesett, és a Black and Tans1 kezére került. Fölényes, néma lovas járőrök ellenő­rizték az utakat; hamu és füst szállt a szélben: az egyik sarkon holttest hevert, de az emlékezetem még en­nél is élesebben őrzi annak a főtér közepén felállított bábunak a képét, amelyiken a katonák végeérhetetle- nül gyakorolták a célba lövést... Még alig pirkadt, amikor elmentem; délben értem vissza. Moon a könyvtárszobában beszélt valaki­vel; a hanghordozása elárulta, hogy telefonál. Aztán egyszerre a neve­met hallottam; meg azt, hogy hét óra tájban leszek otthon, és aztán még azt is, hogy azt tanácsolja, akkor tartóztassanak le, amikor átvágok a kerten. Ésszerű gondolkodású ba­rátom ésszerűen eladott az ellenség­nek. Hallottam, ahogy személyes biztonságának garantálását kéri cse­rébe. A történet fonala itt összekuszáló- dik és megszakad. Tudom, hogy ül­dözőbe vettem az árulót a sötét folyosók ny és a szédítő Moon jól is jobban, mir szem elől is mielőtt a kát na, sarokba egy szablyá gyűjteményé dal örökre'j rád: egy vér ges, önnek, megtettem a fáj annyira a Beszélgeti Láttam, hog; — No és M — Zsebre Brazíliába m Összeállította: Mislay Edit Z. Németh István versei Szonett lányomnak Életem hátralevő éveit eléd terítem mint szőnyeget Válaszd ki perceim közül megszületésedet A napot amikor szerencsém lesz ismét és meg nem halok Az orrom sem vérzik s a végzet ellen nem lázadok Csak ülök a szökőkút mellett Galambokat etetek És beszélek magamban - neked Arról ami végül nem lett Baj - meg kell osztanom veled Két szép mellett Mese habbal és rádiumizotóppal Mentek az úton. New York, a kövér. Moszkva, a sovány. Szívem kapta az első atomtámadást. Gyenge voltam, persze - s itt ne keress ellentmondást, se könnyező barna babszemet. Elég, ha elképzeled. A Rossz vászonra vetített Jót. Az előregyártóit félelmet, s a belőle kilógó rugót. A lány s a fiú egymásba feledkezve bandukolt kifelé a város­ból. Fölöttük hosszú, fényes sugárszálon függött a nap, mint hatalmas karácsonyfadísz, ősz volt. Kora aranyősz. Ökör­nyálak kapaszkodtak egymásba. Egy szusszanásnyit pihentek a fák gyérülő tarka lombján. Aztán szálltak tovább az ismeretlen­ségbe. Nem is vették észre, hogy elhagyták a modem idők kő- és vaspiramisát. Csak arra ocsúdtak fel, hogy szokatlanul ringató lett lábuk alatt a föld, és szinte súlytalanná váltak a délibábos levegőben. Ott futott előttük a mezőt kettészelő, keskeny gyalogút, melyre két oldalról kedves, szomorú fűszálak borultak, s amelybe ara­szoló bogarak rajzoltak furcsa hieroglifákat. A hegyek különleges gombaként szemük láttára türemlettek ki a távolban, s nőttek, egyre nőttek, már-már a nap kristálygömbjét karistolták. Az ösvény kifogyott alóluk. A fű valószínűtlenül nagy lett. Évezredes suttogással nyílt szét, s mint egy látomás: a fiatalok előtt ott állt egy szürke ló. Sohasem láttak még ilyen lovat. Nagy, büszke, szürke paripát, homlokán az Esthajnalcsillaggal, lábain fehér kamáslikkal, dere­sedé, hosszú sörénnyel. Valamilyen fenséges ősi nyugalommal, szinte emberi tekintettel nézett rájuk. Ók meg megbabonázva bámulták. Nem emberek és nem állat találkozása volt ez. Egyenrangú lények álltak egymással szemközt. Sőt a ló zászlós-lobogós sörényével még mintha föléjük is magaslott volna. Állta tekintetüket. Nem sütötte le szemét, nem szegte le fejét, mint általában minden állat, amely nem bírja az ember szeme sugarát. Sokáig egyikük sem mozdult. A lány kezére katicabogár sodródott, megült kicsit az életvonalakban, aztán az ujjhegyre kapaszkodott, és a fuvallatra bízta magát. A lány a bogár után nézett, aztán a lóra. „De jó is lenne repülni!“ - nézett a fiúra a beteljesülés időtlen vágyával. A fiú elnéző mosollyal ingatta a fejét. „Legalább gondolatban“. „Én segíthetek“. A ló váratlanul szólalt meg, de mintha a fiatalok igenis számítottak volna ilyesmire. Hogy egy valószínűt­lenül szürke ló emberi hangon megszólaljon. Nem is lepődtek meg. A ló az illatos fűbe térdelt. Először a fiú pattant a hátára, majd maga elé emelte a lányt is. A ló leheletfinoman felemelkedett, Tárezy Andor s ni font ügyi kari R Egy nem szol mog ges? szaf pia« csili a mi K kez< M itt, mór „1 eres Szél édes Köz vem a ke szer V szer elvt köz: imá< repi I szül alat még tudc « pilla a lel karj 5 .N 1“ i k § i -Sí I 'S [t

Next

/
Thumbnails
Contents