Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-26 / 51-52. szám
AI AMNil HAHÓNK Jelenetek I. László életéből. Magyar mester miniatúrája a XIV. század II. feléből, az ún. Vatikáni Legendáriumban Számunkra a görög korona, amely eredeti formájában nyílt, zománclemezekkel borított abroncs- korona volt, azért is különösen becses, mert egyik legértékesebb nemzeti ereklyénk, a magyar korona (az úgynevezett szentkorona) alsó részét képezi. Ugyanakkor abból a szempontból is érdekes a bizánci korona, hogy egyik Árpád-házi uralkodónk sajátos képi ábrázolását hagyományozta ránk- Olyan képről van szó, amelynek hitelességéről lehet vitatkozni, de az kétségtelen, hogy hasonló részletességű korabeli ábrázolása I. István kivételével- egyetlen Árpád-házi királyunkról sem maradt az utókorra. A zománckép díszes öltözékben, uralkodóként ábrázolja Gézát, aki felségjel- vényekként jobbjában kereszt alakú jogart, baljában kardot tart, fején egyszerű formájú bizánci diadémot visel. Bizonyos, hogy a görög művész a király legkarakterisztikusabb vonásait hűen adta vissza. A barna arcú, sötét hajú Géza, aki akkoriban harmincöt éves lehetett, fekete sza- kállt és lehajló bajuszt viselt. Részben összecseng ezzel az, amit a Képes Krónika I. Béláról mond, miszerint a király barna arcú volt. Ezt az arcszínt örökölte tőle legidősebb fia. Géza 1075 tavaszán az ország megkoronázott királya lett. Ez ugyan jelentősen növelte, erősítette uralma nemzetközi tekintélyét, de egyben azt is eredményezte, hogy most már két koronás királya volt az országnak, s közülük a régebben megkoronázott uralkodóval, Salamonnal szemben Gézát, az új királyt ellenkirálynak kell minősítenünk. Sajátos helyzetének Géza is tudatában volt, s emiatt több akciót kezdeményezett azért, hogy Salamon teljes félreállításával ő legyen az ország egyedüli törvényes ura. 1076-ban László, aki még 1074-ben megkapta Gézától a dukátust, Pozsony várában ostrom alá vette Salamont. A katonai vállalkozás kudarcot vallott. A Salamon-kérdés mindvégig beárnyékolta Géza rövid hároméves uralkodását, és nem kétséges, hogy Géza idejének, energiájának jelentős részét lekötötték a probléma rendezésére tett erőfeszítések. Ennek ellenére a királynak és környezetének jutott ereje arra is, hogy elősegítsék a feudális államrend megszilárdulását, az egyházszervezet további kiépítését. Nem kizárt, hogy I. László úgynevezett ül. törvénykönyve, amely a magántulajdon védelmét szolgálta, I. Géza alatt keletkezett. Az azonban biztos, hogy Géza nevéhez komoly gazdasági intézkedések fűződtek: az ármaximálás mellett neki tulajdonítható a vásárok és a piacok szombatra helyezése, ami a vasárnapi templomba járást könnyítette meg. Géza, aki már hercegként is veretett pénzt, uralkodása alatt- Salamonhoz hasonlóan - jövedelme gyarapítása érdekében alkalmazni' kényszerült a pénzrontást. Géza meggyőződéses keresztény ember volt, aki nemcsak mély átéléssel gyakorolta vallását, s gyűjtötte az ereklyéket, hanem támogatta az egyház gazdagodását és ideológiai befolyásának kiterjesztését is. Uralkodása idején létesítette testvére, László a mogyoródi egyházat, maga a király pedig a ga- ramszentbenedeki apátságot alapította meg a Felvidéken, és befejezte a váci székesegyház építését, amely talán még I. István korában kezdődött el. 1076-ban ismét tárgyalásokba bocsátkozott Salamonnal, hogy békés úton kísérelje meg hívei - elsősorban az egyházi vezetők - biztatására a főhatalom kérdését rendezni. Noha Géza, aki nyilván éber figyelemmel kísérte a nemzetközi politikai élet alakulását, az időpontot jól választotta meg — a pápa ellen folytatott invesztitúraharc miatt IV. Henrik 1076 elejétől nem siethetett Salamon segítségére -, a felek mégsem tudtak megegyezésre jutni egymással. Ez azzal magyarázható, hogy Salamon nem volt hajlandó lemondani a királyságról. Géza pedig a korona birtokában nem kívánta beérni a riválisa által ismét felajánlott hercegséggel. A tárgyalások 1077 áprilisában Géza hirtelen halála miatt megszakadtak. Gézát a váci székesegyházban temették el. I. LÁSZLÓ A magyar középkor egyik leghíresebb, legnépszerűbb királya 1. Béla és lengyel felesége (Richeza vagy Adelhaid) gyermeke volt, aki bátyjával, Gézával együtt Lengyel- országban, 1040 körül született. Neve szláv eredetű, a Vladiszláv keresztnévből származik, a jelentése: hatalom és dicsőség. Életének első hat-hét évét lengyel földön töltötte, ahonnan 1048 táján Béla családjával hazatért Magyarországra. László első közszereplésére 1057-58-ban került sor, amikor részt vett I. András fia, a gyermek Salamon megkoronázásán, amihez atyja és bátyja mellett ő is beleegyezését adta. Ezt követően kiéleződtek az ellentétek András és Béla között, a konfliktusban László az apja mellé állott, s emiatt 1060-ban ő is Lengyelországba távozott. Innen lengyel sereggel tértek vissza, amelynek segítségével legyőzték Andrást. Legközelebb akkor emlékeznek meg a források Lászlóról, amikor Géza és Lampert társaságában 1063-ban - IV. Henrik és Salamon támadása nyomán - ismét lengyel földre menekült. Újból II. Bo- leszló seregével jöttek vissza, s az eredmény: 1064 elején Salamon és Géza megosztoztak az országon. Valószínűnek látszik, hogy Géza- mint a dukátus egészének ura- a hercegség bihari része ügyeinek intézését Lászlóra bízta. László mindvégig igaz testvére, hű támasza volt Gézának, kitartott mellette jóban-rosszban egyaránt. Forrásaink szerint majdnem minden jelentősebb eseményen közösen vettek részt. A Salamon és Géza közti béke éveiben László is jó viszonyban volt a királlyal. Ezt mutatja egyebek mellett az, hogy Salamon hívó szavára Géza mellett László ugyancsak fegyvert fogott a betörő ellenség kiverésére. Ez történt 1068-ban is, amikor a moldvai részek felől támadó besenyők- úz szövetségeseikkel együtt - csaknem egész Kelet-Magyarországot végigpusztították. A király és a hercegek egyesített serege hátukba kerülve az erdélyi Doboka megyében levő Kerlés hegyénél ütközött meg az elbizakodott ellenséges csapatokkal. A véres összecsapásban a magyar had mindhárom vezére élete kockáztatásával bizonyította vitézségét, személyes bátorságát. Erről a következőképpen szól a krónikás: „Salamon király pedig- felettébb heves lelkének bátorságától elragadtatva - a legmeredekebb lejtőn szinte csúszkálva hatolt fel a pogányokhoz, akik sűrű nyílzáport zúdítottak rá. Géza herceg viszont, minthogy mindig elővigyázatos volt, a szelídebb lejtőn haladt lefelé és szórta nyilait a kunokra (besenyőkre), ö.ccse, László az első rohamnál négyet ölt meg a legbátrabb pogányok közül, az ötödik azonban őt sebesítette meg... A magyarok tehát a legkegyetlenebb halállal szorongatták a pogá- nyokat, akik nyomorultul megfutamodtak.” Ehhez az ütközethez fűződik László párviadala a pogány „kun” vitézzel, amelyet a herceg leghíresebb tettei között tartottak számon, s évszázadokon át népi mondák, hősi énekek, himnuszok, templomi festmények és imádságoskönyvek állandóan vissza-visszatérő témája lett. A párviadal szimbolikus értelmet nyert: László győzelme a „kun” harcos felett a kereszténység diadalát jelképezte a barbár pogánysággal szemben. A Képes Krónika részletesen és életszerűen számol be László hőstettéről: „Meglátott végül Szent László herceg egy pogányt, aki egy szép magyar lányt vitt lova hátán, Szent László herceg pedig úgy gondolván, hogy az a vá- radi püspök lánya, s noha súlyosan meg volt sebesülve, tüstént üldözni kezdte lovával, melyet Szögnek nevezett. Amikor pedig már elérte volna őt, hogy lándzsájával ledöfje, semmiképpen sem volt erre képes, mivel sem az ő lova nem futott gyorsabban, sem amannak a lova nem maradt le semennyire sem, hanem mindegyre kartávolság volt a lándzsa és a kun háta között. így kiáltott és szólt Szent László herceg a lányhoz: »Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél és vessed magad a földre!« Meg is tette ezt. Amidőn pedig Szent László herceg a földön fekvőt közelről lándzsával ledöfte volna, ugyanis meg akarta őt ölni, a lány nagyon kérte, hogy ne ölje meg azt, hanem engedje el. Ebből is látszik, hogy nincs hűség az asszonyokban, mivel fajtalan szerelemből kívánta őt megszabadítani. A szent herceg pedig sokáig viaskodott vele, s miután inát elvágta, megölte őt. De az a lány nem a püspök lánya volt.” 1071-ben, amikor gyökeres fordulat következett be Salamon és Géza viszonyában, László ingadozás nélkül a bátyja mellé állt. Nemcsak a testvéri érzelem vezérelte, hanem hatalmi vágy is fűtötte: a hercegség ura akart lenni. Ám ehhez Géza királyságán keresztül vezetett az út, emiatt támogatta bátyját abban, hogy az megszerezze magának az ország trónját. Éppen ezért természetes, hogy Salamon ettől kezdve Lászlót is halálos ellenségének tekintette. László - ha kellett, diplomataként, ha kellett, katonaként - segítette Géza harcát Salamon ellenében. És ez a segítség a trónért folyó küzdelemben döntőnek bizonyult. 1072-ben a bizánci területre indított hadjáratot - a hercegek szerint - a király arra akarta felhasználni, hogy véglegesen leszámoljon velük. Ennek megakadályozására László nem vett részt a háborúban, csapatait a nyírségi részeken tartotta, készen arra, hogy bosszút álljon, ha a király mellett felvonuló Gézával valami történik. A hercegnek taktikája bevált, mert a krónikás elmondja, hogy Salamon éppen László miatt nem mert Géza ártalmára lenni. A következő feladat, amelyet Lászlónak testvére érdekében meg kellett oldania, diplomáciai jellegű volt. László küldetését sikerrel teljesítette: 1074 márciusában Ottó cseh herceg csapataival érkezett vissza Csehországból Géza segítségére. S ez fordulópont lett a király és a herceg konfliktusában, hiszen előzőleg Géza súlyos vereséget szenvedett Salamontól, s már mindent elveszve látott. Az új ütközetben Mogyoródnál a hercegek diadalmaskodtak, Salamon megfutamodott. A csata kimenetelében nagy szerepet játszott László katonai talentuma, hadvezért tehetsége. A cseh-magyar csapatok hadrendjét és taktikáját László dolgozta ki, s a jól megválasztott hadrend, valamint az ügyes taktika jelentős mértékben hozzájárult a testvérek győzelméhez. Haditettei a vitézek körében rendkívül népszerűvé és ked- veltté tették László személyét. Egy külföldi forrás úja: „katonai atyjukként tisztelték, s legmelegebb szere- tetükkel övezték őt”. Mégis volt rá eset, hogy emberei nem engedelmeskedtek rajongott vezérük parancsának. Ez Mogyoródnál történt. Az ütközet után László bejárta a csatamezőt, elérzékenyülve megsiratta azokat, akik szívéhez közel álltak, de még az ellentábor egyik vezérének, Vid ispánnak halálán is zokogva szánakozott, s erős lélekkel legyőzve a személyes indulatát, utasította katonáit, hogy az ellenséges vezért méltóképpen temessék el. Harcosai azonban, akiket - miként a krónika írja - „rokonaik eleste miatt a keserű bosszú érzése kerítette hatalmába, leugráltak lovukról, késsel felmetszették mellkasát, maguk felé fordították őt (Vid ispánt), és szemébe földet szórva így szóltak: »Szemeid soha nem laktak jól javakkal és méltósággal, most szemeidet és kebledet a föld lakassa jól.«” Salamon bukása után Gézáé lett a királyi trón, László pedig megkapta a hercegséget. A dukátus birtokában László továbbra is nagy szolgálatokat tett Gézának. így 1074 nyarán, amikor IV. Henrik serege Géza ellen Vác felé nyomult, Salamon egyik támadását László állította meg Nyitránál. Salamon csapatai véres fejjel menekültek a város alól. Máskor azt a megbízást kapta Gézától, hogy a dukátusi erőkkel foglalja el a Salamon kezén maradt végvárakat, őt magát pedig ejtse foglyul. A német zsoldosok segítségével azonban Salamonnak sikerült a herceg kísérletét meghiúsítania. 1077 tavaszán, Géza halálát követően - megelőzve az ellenfél minden akcióját - a Géza és László táborába tartozó világi és egyházi előkelők Lászlót választották meg az ország uralkodójává. László uralkodásáról és személyiségéről a rendelkezésünkre álló források közül legrészletesebben a XIV. századi magyar krónikakompozíció és az úgynevezett László-legenda tudósít. Jellemző egyébként László népszerűségére, hogy a krónika nagyobb teret szentel az ő országosának, mint I. Istvánénak. Amikor tehát megkíséreljük portrészerűen felvázolni László uralkodását, alakját és személyiségét, akkor ehhez a legtöbb segítséget az említett forrásoktól remélhetjük. De figyelembe kell venni azt, hogy a László szentté avatása után, a XIII. század elején keletkezett legenda a földi uralkodó helyett a csodatevő király, a múlandó világtól elforduló, s csak az égiek felé törekvő szent férfiú alakját rajzolta meg követendő példaként a vallásos olvasók számára. A legenda László-alakja pedig természetesen hatott a krónikára is, amennyiben a legenda szellemének megfelelően a későbbi szerző - a krónika korábbi megfogalmazású szövegét átdolgozva - következetesen törekedett az eredeti Lász- ló-képet átrajzolni, és a királyt földi halandó helyett szent emberként bemutatni. Emiatt számos ponton kimutatható: a krónika László alakjának, tetteinek bemutatásakor vagy szó szerint kölcsönzött a legenda szövegéből, vagy tartalmilag idézte azt. A legendához hasonlóan a krónika is ragyogó csillagnak nevezi Lászlót, aki mindkét forrás szerint vallásos és katolikus férfiú volt, s akit tisztes erkölcsök és derék cselekedetek ékesítettek. Ezekkel soha nem a maga érdekeit szolgálta, hanem mindig Krisztus javát kereste, s emiatt egész népe kegyes királynak nevezte őt. A legendából megtudjuk: László „a világi dicsőséget esendőnek és átmenetinek érezte, az igazságot szomjúhozta és éhezte, hogy az örök hazába szerencsésen eljusson” (a legendarészleteket Kurucz Ágnes fordításában közöljük). Ehhez hasonlóan fogalmaz a krónika is: László „nem az esendő és átmeneti dicsőséget, hanem az égi hazát és az isteni dicsőséget igyekezett szíve teljes indulatával kiérdemelni“. Jellemvonásait más helyen is azonosan rajzolta meg a legenda és a krónika. (Folytatjuk)
