Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-12-19 / 50. szám

Kristó Gyula — Makk Ferenc

Al álÉNÉl 1AUMI

A kor szokásának megfelelően mint fiúgyermeket főleg vadászatra, fegyverforgatásra és imádkozásra tanították. A betűvetést, ami akkor a latin írást jelentette, nyilván nem ismertették meg vele, hiszen ez abban az időben az egyházi emberek tudománya volt. Mivel néhány évet lengyel földön töltött, s később is többször megfordult ott - anyja lengyel hercegnő volt -, így valószínűleg tudott lengyelül társalogni. A felserdült ifjúval forrásainkban először 1057-58- ban - a gyermek Salamon megkoronázásakor - találkoztunk, amelyhez mint említettük, Géza is beleegyezését adta. Úgy tűnik, hogy Béla herceg később is rendre kikérte és figyelembe vette érett ifjúvá lett fiai, főként Géza véleményét. Tudták ezt még külföldön, Németországban is, s ezért Béla mellett Géza tetteit külön számon tartották. így például az a német forrás, amely Salamon és Judit 1058-as eljegyzéséről szól, nemcsak Béla, hanem Géza távolmaradását is megemlíti mint olyan gesztust, ami miatt mindketten egyaránt gyanúsakká váltak a birodalom vezetői szemében.

Géza később is minden döntő esetben apja oldalán volt található, vagy mint bátor katona, vagy mint befolyásos tanácsadó, és mindvégig a király hű támaszának bizonyult. 1060-ban vele együtt menekült lengyel földre, s vele együtt jött vissza, hogy II. Boleszlö segítségével elragadják Andrástól az országot. Géza is részt vett a harcokban, és ott volt Mosonvár környékén, ahol szemtanúként látta Weimari Vilmos szász őrgróf bátor küzdelmét a minden oldalról rátámadó lengyelekkel és magyarokkal. A kortárs német forrás elmondja: „Az őrgróf, akit inkább az éhség, semmint a fegyver győzött le, megadta magát. A barbároknál (ti. a magyaroknál) oly nagy volt vitézségének csodálata, hogy Géza, Béla fia, aki ama nép erkölcseihez képest nem hitvány jellemű ifjú volt, buzgón kérlelte atyját: ne csak a háborús jogszolgáltatásoktól mentse meg őt sértetlenül, hanem rokonsággal is kösse őt magához, s ekkor eljegyezték vele... Géza húgát (ti. Zsófiát)“. Már akkor megfigyelhető az az emberséges magatartás, kíméletes bánásmód, amely Gézát ellenfeleivel szemben később is jellemezte. Géza a német vezéreket megmentette; rosszabb esetben a megcsonkítástól és a kivégzéstől, jobb esetben a súlyos váltságdíj fizetésétől, ami akkoriban a zsákmányszerzés egyik fő forrásának számított. Persze nemcsak erről volt szó. A könyörületes- ség mellett diplomáciai érzékéről is tanúbizonyságot tett a fiatal herceg. Géza tanácsára ugyanis Béla király azt szerette volna elérni, hogy a szabadon engedett német főemberek közvetítésével békét köthessen

IV. Henrikkel. Ez az eset is azt példázza, hogy Gézának nagy befolyása volt az atyjára, s az országos ügyek intézésében fontos hely illette meg őt.

Éppen emiatt feltűnő, hogy Béla tartózkodott az ország megosztásától, s nem állította fel a dukátust - a hercegséget - még Géza fia számára sem. Béla ugyanis tanult saját példáján, s el akarta kerülni azt, hogy az országban két fejedelmi központ jöjjön létre, amelyek között nagyravágyó „konkolyhin- tők“ és törtető „sugdosok“ köny- nyen elvethetik előbb a rivalizálás, majd pedig az ellenségeskedés mag- vát. A fenyegető német támadás árnyékában a király hasznosabbnak ítélte, ha a hatalom egyedül az ő kezében összpontosul az országban. Az egyetértés ebben a kérdésben is

megvolt Béla és fia között. Géza tudomásul vette és elfogadta apja döntését. Nem tudunk arról, hogy Béla hároméves országlása alatt a király és fia szembekerült volna egymással.

I. Béla és Géza tehát szinte csaknem együtt intézték az ország ügyeit. Ezt a kormányzást zavarta meg és rombolta szét 1063 őszén a Salamon érdekében indított német támadás. Miután Béla békítő javaslatait - ezek azt tartalmazták, hogy a megegyezés esetén Géza túszként kerüljön IV. Henrik udvarába — a német vezetők elutasították, az ellenséges hadak betörtek az országba, és megkezdték Moson ostromát. Az ország védelmét

ténylegesen Géza herceg irányította, hiszen apját akkoriban érte súlyos baleset Dömösön. Béla hamarosan bekövetkező halála után a békés megegyezés érdekében a herceg tárgyalni kezdett a birodalmi sereg vezéreivel. Felajánlotta: amennyiben megkapja a hercegséget, hajlandó Salamont elfogadni az ország törvényes királyának. A győzelmesen előrenyomuló ellenfél azonban túlereje tudatában a javaslatra elutasítással válaszolt; IV. Henrik ugyanis azt akarta, hogy a hatalom egyedüli birtokosa Salamon legyen.

Géza nem adta fel célját, és apja példája nyomán II. Boleszlóhoz fordult, aki nagy sereggel vonult fel Salamon ellen. A katonai fölény most Géza oldalán volt, ezért a király, vagyis Salamon engedni kényszerült, s az egyházi főemberek közvetítésével lebonyolított tárgyalások eredményeként 1064 februárjában Győrben a király és a herceg megosztoztak az országon: Salamoné lett a királyság kétharmada, Géza pedig megkapta apja egykori dukátusát. A hatalom és az ország megosztása egy időre mindkét felet kielégítette. Kibékülésük látványos megnyilvánulása volt az a teátrális jelenet, amikor a húsvéti ünnepek során a pécsi székesegyházban Géza herceg helyezte Salamon fejére a koronát.

Ettől kezdve több mint hét éven át a király és a herceg, valamint a körülöttük csoportosuló egyházi és világi előkelők egyetértésben kormányozták az országot. A két „párt“, a két főúri frakció között sem a belső ügyek intézésében, sem a külpolitika alakításában nem volt nézeteltérés. Salamon, Géza és László (akit Géza bevont a dukátus

irányításába) együtt vettek részt a velenceiek elleni dalmáciai háborúban, a csehekkel szembeni megtorló hadjáratban, és közös erővel verték szét Kerlésnél 1068-ban a besenyő-úz hordát. Még a bizánci trónviszályba is együtt akartak beavatkozni. Erre az időszakra, az 1060-as évek közepére tehető Géza első házassága. Felesége — bizonyos feltételezések szerint — egy Zsófia nevű külföldi hercegnő volt. E frigyből legalább hat gyermek származott, közülük Kálmánnak és Álmosnak ismerjük a nevét, ők 1070 táján születtek.

Az 1071—1072-es bizánci hadjáratok idején lényeges változás következett be Salamon és Géza, valamint híveik viszonyában: Géza, aki már nem érte be a dukátusi hatalommal, a királyi korona megszerzését tűzte ki célul. Salamon ennek megakadályozására elhatározta, hogy Gézát megfosztja a hercegségtől s egyúttal szeme világától is. Ez utóbbi mozzanat arra vall, hogy a testi csonkítással unokabátyját fizikailag is alkalmatlanná akarta tenni a királyi méltóság betöltésére. László Gézát támogatta, mert erre késztette őt egyrészt a testvére iránt érzett szeretete, másrészt az a szándéka, hogy megszerezze magának a dukátust. Salamon legfőbb bizalmasa, Vid ispán viszont Géza leverése árán akart a hercegség urává lenni. Fegyveres összecsapásaikban apáik véres küzdelme ismétlődött meg. 1074 februárjában még Salamon győzött a kemeji csatában, de március közepén már a hercegek diadalmaskodtak Mogyoródnál.

A mogyoródi ütközet után az ország és az uralkodói hatalom Géza kezébe került. Salamon csupán az ország nyugati határvidékén egy kicsiny, néhány megyényi területet tudott magának német segítséggel megtartani. Géza herceg megkoronázására azonban ekkor még nem kerülhetett sor, mert a királyi kincstárral együtt a felségjelvények, köztük a korona Salamon király birtokában voltak. Géza legfontosabb célja ettől kezdve mindvégig az volt, hogy egyrészt hatalmát Salamonnal szemben megvédje, másrészt törvényesítse uralmát, és Salamon félreállításával ő legyen az ország egyedüli, törvényes királya. E kettős feladat a legszorosabban összefüggött egymással. Első lépésként a hazai besenyők vállalkozó szellemű csapatával 1074 tavaszán megtámadta unokaöccsét, de vereséget szenvedett, s így sem a törvényes uralkodót nem sikerült „kiski- rályságából“ kiszorítania, sem a koronát nem tudta a maga számára megszerezni. Uralma szentesítéséhez, nemzetközi elismertetéséhez azonban mindenképpen szüksége volt koronára, mégpedig olyanra, amelyet a kor gyakorlata szerint a német—római császár, a római pápa és a bizánci baszileusz (uralkodó) valamelyike adományozhatott volna neki.

A német—római császárhoz Géza nyilvánvalóan nem fordulhatott, hiszen IV. Henrik természetesen sógorát, Salamont támogatta. Miután Salamon megígérte neki, hogy a birodalom hűbérese lesz, évi adót fizet, hat erős várat átad az ország nyugati végein, Henrik 1074 nyarán haddal vonult Magyarország ellen. A német uralkodó úgy gondolta: itt a kedvező alkalom ahhoz, hogy három évtizedes szünet után a magyar államot a német birodalomtól függő vazallus királysággá tegye. A belső viszonyok, a dinasztikus trónharcok tehát ismét komoly veszélynek tették ki az ország önállóságát, függetlenségét. Noha IV. Henrik Salamonnal együtt egészen Vá- cig hatolt, végül mégis meghátrálásra kényszerült. Géza ugyanis a felperzselt föld régi, jól bevált taktikáját alkalmazva súlyos éhínséget idézett elő a birodalmi seregben, s emiatt a katonák zúgolódni, lázon- gani kezdtek. Ezzel egy időben Géza az ellenséges főemberek körében is akcióba lépett: csengő aranyakkal és értékes ajándékokkal többet közülük megvesztegetett. A katonák felzúdulása s a vezérek visszavonulást sürgető követelései miatt

IV. Henrik félbeszakította hadjáratát és visszatért országába, de erős katonai egységeket hagyott hátra Salamon támogatására.

Eközben Géza már érintkezésbe lépett VII. Gergely pápával, tőle kért felségjelvényeket, s egyúttal királyi címe elismerését várta a római egyház fejétől. VII. Gergely politikája arra irányult, hogy olyan keresztény világbirodalmat hozzon létre, amelyben a legfőbb hatalom- Krisztus egyedüli földi helytartójaként — a pápa kezében van. Ezt a birodalmat felfogása szerint a pápaságnak alávetett vazallus államok alkották volna, amelyeknek fejedelmei - még a német—római császár is

— a pápa hűbéresei lettek volna. E program szellemében VII. Gergely kezdte a világi uralkodókat az apostoli szék hűbéreseinek tekinteni, s tőlük Róma számára feltétlen engedelmességet követelt. E téren ért is el bizonyos eredményeket:

1076- ban Zvonimir horvát király,

1077- ben Mihály zétai uralkodó, 1080-ban a szicíliai normann fejedelem lett a pápa vazallusa.

VII. Gergely a Salamon és Géza közti trónviszályt arra szerette volna felhasználni, hogy a magyar királyságot pápai hűbérré, uralkodóját Róma vazallusává tegye. A Salamonhoz és Gézához intézett leveleiben azon véleményének adott hangot, hogy Magyarország I. István óta a pápaságnak van alávetve, s csak az lehet az ország igazi, jogos ura, aki hatalmát és a felségjelvényeket nem mástól, mint a pápától kapta, és annak híven engedelmeskedik. A zsarolás nem bizonyult eredményesnek, mert Salamon nem szakított IV. Henrikkel, Géza pedig ilyen áron nem volt hajlandó megegyezést kötni a pápával. Ezért Géza megszakította a kapcsolatot Rómával, és a konstantinápolyi udvarhoz fordult.

VII. Dukász Mihály bizánci császár teljesítette Géza kérését, és 1074—1075 fordulóján koronát küldött neki. Ezzel 1075 tavaszán Gézát Magyarország királyává koronázták. Eddig Géza a herceg (dux) rangot használta, most már a király címet viselte. A baszileusz megadta Gézának a királyi címet, és elismerte őt Magyarország törvényes uralkodójának. Ez jutott kifejezésre a korona egyik zománclemezén levő görög feliraton, amely szerint a képen ábrázolt személy „Géza, Turkia (azaz Magyarország) hű királya (pisztosz kralész)“. A koronán szereplő képeknek, feliratoknak és a korona egészének elemzése rávilágít arra, hogy miképpen értékelték a magyar-görög viszonyt a bizánci udvarban. így feltűnő, hogy glóriával csak Krisztust, a baszi- leuszt és fiát ábrázolták, de nem található ilyen Géza feje körül. Jellemző az is, hogy amíg a császár zománcképén a szöveg színezése piros, mint amilyen a hivatalos iratokon a baszileusz aláírásáé, addig Géza képén kék színű a felirat, mint a császárnál alacsonyabb méltóságok aláírása az okmányokon. Az is észrevehető, hogy a baszileusz képmása egy magasságban van Krisztussal, viszont Géza zománcképe alacsonyabban helyezkedik el, s a magyar király a görög császár felé néz. Mindebből világos, hogy Bizánc nem tartotta magával egyenrangúnak Magyarországot, s a ba- szileusz a maga méltóságát a királyi méltóság fölé helyezte. Ez megfelelt a korabeli bizánci világfelfogásnak, hiszen Bizáncban elvileg a császárságot az antik római birodalom örökösének, a baszileuszt a római im- perátorok utódának s a többi államot a birodalom provinciáinak tekintették, amelyeknek urai elméletben a görög császártól függő viszonyban vannak. Ezzel a fiktív bizánci igénnyel magyarázható a Géza képén levő felirat kétértelmű megfogalmazása is. A görög mondatban olvasható pisztosz kralész kifejezés - a bizánci diplomácia kifinomult, ravasz fogalmazásmódja folytán - egyaránt jelent hívő (vallásos) királyt és hű (császárhoz hűséges) királyt. Ennek a rejtett, burkolt, tehát egyáltalán nem sértő, nem megalázó és nyílt behódolást nem követelő, pusztán jelképes főségi igénynek Géza udvarában nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. A magyar király sem elméletben, sem a gyakorlatban nem tekintette magát a bizánci uralkodó vazallusának.

Kétségtelen, hogy az ekkor létrejött magyar-bizánci szövetség nemcsak Gézának volt hasznos, hanem komoly előnyökkel járt Dukász Mihály számára is. Olyan időszakban biztosította a birodalom nyugalmát a balkáni határok jelentős részén, amikor keleten és Itáliában súlyos vereségek érték Bizáncot, s magában a birodalomban is lázadások dúltak. A politikai szövetséget volt hivatott megszilárdítani dinasztikus formában az a házassági kapcsolat is, amelyeket ugyanebben az időben Géza és Szünadéné létesítettek egymással. A bizánci hercegnő a baszileusz egyik bizalmas hívének, Ni- kéforosz Botanejátésznak volt az unokahúga. Mindaddig, amíg teljesen nem bizonyítható I. István fiának, Imre hercegnek bizánci házassága, addig Géza és Szünadéné frigye tekinthető az első biztos magyar-bizánci dinasztikus kapcsolatoknak. Nyitánya volt ez annak a hosszú korszaknak, amelyben később az egymást követő magyar-bizánci dinasztikus kapcsolatok a két ország érintkezésében mindvégig fontos szerepet játszottak.

(Folytatjuk)

A sopronbánfalvi Mária Magdolna-templom. Egyhajós Árpád-kori falusi templomaink egyik fennmaradt emlékei