Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-12-05 / 48. szám

Szlovákiában a politikai élet egyik legjellegzetesebb figurája s egyben legtitokzatosabb alakja is JÁN BÚD AJ. Interjút a VASÁRNAP részére sem népszerűségének csúcsán (amikor a ‘89-es forradalom pozsonyi eseményeinek egyik vezéralakja volt, majd pár hónapra a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke lett), sem pedig azután (amikor őt bizony a politikai élet süllyesztőjébe rántotta a feddbetetlenségi vizsgálatok örvénye) nem adott. Hogy ez az elzárkózás a véletlen műve volt-e, kár firtatni; tény viszont, hogy most egy kiadós beszélgetés tanúja lehetett a riportermagnó. A terjedelmes interjút két részben közöljük.

Interjú Jän Budajjal

__________________________________________________-Ö

n 1993 tavaszán s újra ‘89-es tribüntársa: Milan Knazko oldalán, az időközben párttá szerveződött Demokraták Szövetségében tért vissza a napi politikába. E jelenlét némi iróniát is sejtető epizódja, hogy a november 17-ei események évfordulójának apropóján épp a Pravdába, tehát a rendszerváltáskor megdöntött kommunista párt hajdani szócsövébe írt egy eszmefuttatást, amelyben leszögezte: négy évvel a bársonyos forradalom után Szlovákiát ismét belső nyugtalanság jellemzi, és a hatalomösszpontosítás révén a fejlődés mintha visszakanyarodni látszana a ’89 ősze előtti politikai divatokhoz...- Egy-egy új állam létrejötte mindig gondokkal, a dolog pártfogóinak és ellenzőinek párharcával jár. Ilyen a helyzet most Szlovákiában is, ahol, Csehországhoz hasonlóan, 1989 novembere után a korábban történelmileg létrejött szövetségi szervek s politikai szerződések agóniájának, majd a föderáció teljes kettészakadásának lehettünk szemtanúi. Tulajdonképpen törvényszerű, hogy egy fiatalka ország hétköznapjaiban — éretlenségből, kiforratlanságból eredően - akadnak homlokráncoló pillanatok. Az ÚJ SZÓ riporterével beszélgetve rögtön hozzáfűzhetem: akár a kisebbségi kérdés megoldatlanságait tekintve. Az 1992 júniusa óta kormányzó Me- ciar-kabinetnek ugyanis nincs egy átfogó kisebbségi koncepciója, mint ahogy egyéb területeken is kapkodás jellemzi a munkáját. Ezt viszont már nem lehet a kiforratlansággal, az új helyzettel magyarázni. Ráadásul egyre inkább tetten érhetők az összpontosított hatalmú, egypárti kormányzás tünetei: legelőször a csendestárs, Eudo- vít Cérnák távozott a tavalyi választások után alakult kormányzatból; ezzel szinte egyidő- ben a kormánypártból is kiűzettek az egyszemélyi hatalom ellen fellépő demokraták; majd hosszas vajúdás után létrejött egy koalíciós házasság a „nagy” HZDS, azaz a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a „kis“ Szlovák Nemzeti Párt között. Ennek a kapcsolatnak sem a hatalom- megosztás, a közös kormányzás az igazi célja, hanem a „menyasz- szony” fölfalása! E bekebelezés során talán mindkét mozgalomban letisztul a kép: a HZDS-ben esetleg csak azok maradnak, akik demokratának tartják Meciart; az SZNP-ben pedig azok, akik számára üdvösséget jelent az ilyen „demokratával” való együttműködés.- Koalícióteremtés helyett tehát holmi féle politikai kannibalizmus szemlélői lennénk?- Egy párt, amely már teljesítette legfőbb célkitűzését, magától értetődően válaszút elé sodródik: vagy új programot tud maga elé tűzni, vagy mások célkitűzéseit fogja támogatni. A Szlovák Nemzeti Párt 1993 novemberében pontosan ilyen helyzetben leledzik. Saját célkitűzések híján lépett be a kormányba, ezért hát nem is a szóban forgó párt, hanem csak néhány, bársonyszékre áhítozó személy egyéni ambíciói teljesültek. E párt dilemmájának lényege azonban nem változott: az SZNP- nek már nincs újabb, saját programja; egy másik mozgalom szekértolójaként viszont aligha menekül meg a beolvadás veszélye

elől. És ha Meciar mozgalma részéről a riporter ezt politikai kannibalizmusnak tartja, talán nem is jár messze az igazságtól.- Gyakorlati következményeit tekintve valóban világos a képlet. Ennek ellenére elgondolkodtató, hogy Szlovákiában a DSZM-nek, az SZNP-nek és a hajdani CSKP utódszervezetévé vedlett Demokratikus Baloldal Pártjának még manapság is legalább negyvennegyvenöt százalékos népszerűsége van!

—1989 novemberének egyik jellemző tévedése volt, hogy azt hittük: a kommunista hatalom megbuktatása után egy mindenki számára világos és a többség által óhajtott politizálási stílus következik. Ez a feltevés a valóban demokratikus beállítottságú VPN, azaz a Nyilvánosság az Erőszak Ellen akkori népszerűségéből eredt. Az idő azonban hamarosan megcáfolta ezt az elvárást. Megcáfolhatta, mert a szlovákiai lakosság zömét a korábbi évtizedek politikai tespedtsége egyszerűen

elszoktatta a gyakorlati politizálás igényétől. A kommunizmusban az a szokás járta, hogy az emberek lélekben megvetették ugyan a pártfunkcionáriusokat, állampolgárokként azonban magukba zárkóztak. E hallgatag beletörődést az állam az örökös gyámkodással, a minimális szintű szociális garanciákkal hálálta meg. Ezt a gondűző mentalitást azután any- nyira megszoktuk, hogy a poszt- kommunista országokban mindmáig jelentős tömegek hiányolják

az állam atyáskodását. Szlovákiában is ezekből az emberekből to- borzódik a nem választók zöme; ők azok, akik jobbára a kárvallottak szerepében tetszelegnek és mocskos alakok szennyes üzérkedésének tartják a politikát. Ezt a passzivitást én a kommunista időszak utórezgésének mondom ... A köznapi politizálás egy további formája a vezéregyéniség mítuszát dicsőítő önkényuralomra épül. Ezt a politizálási stílust nálunk a HZDS-szel rokonszenve- zők testesítik meg. Az ő filozófiájuk lényege, hogy egyes-egyedül a bálványuknak hisznek, tegyen az illető bármit, nyilván tudja, miért teszi. Gondolom, nyilvánvaló, mennyire veszélyes, ha az egyeduralmi szemléletet támogató és a kommunista praktikák túlélését szorgalmazó erők érdekei ösz- szefonódnak. Ilyenkor, remélhetőleg csak átmenetileg, jelentős lépéshátrányba szorul a polgári szemléletmód és a civil társadalom alapelveire épülő politizálási forma.-Éppen a ‘89 novemberét követő időszak hibáin okulva mit lehet, mit kell tenni annak érdekében, hogy a nyugati demokráciák mintájára Szlovákiában is megváltozzék az emberek politikai ízlés- kultúrája?- Csakis a türelmet javasolhatom, hiszen régi igazság, hogy szinte mindenki a saját kárán tanul a legjobban... Azok a szlovákiai pártok és mozgalmak, amelyek az 1992-es parlamenti választások után ellenzékbe szorultak, manapság már a civil társadalom értékrendje szerint szerveződnek: nem a kommunista idők iránti nosztalgiázásra, vagy a bálványimádásra összpontosítják figyelmüket, hanem a szociális érdekeket vagy az egyéb érdekközösségek igényeit tükröző programokkal lépnek a nyilvánosság elé. A gyakorlatban tehát rengeteg múlhat azon: mennyire lesz majd határozott és szavahihető az ellenzék; illetve azon is, hogy a DSZM és az SZNP képviselői klubjaiban meddig lesz lehetséges fenntartani a pártkatonák vasfegyelmét.- Ön milyennek látja a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom belső helyzetét?-A nyugalom csupán látszólagos. Jó néhány drámai helyzetnek leszünk még szemlélői, amíg politikai párttá szerveződik ez a ma is még parttalanul csapongó mozgalom. A liberálisok szűk csoportja már kivált innen, a mozgalom szocdem szárnyát egyelőre sikerült elhallgattatni. Ezt azonban csak vihar előtti csendnek tartom, az igazi differenciálódás még hátravan. Ez viszont nemcsak a nézetek, az áramlatok különbözősége szerint fog végbemenni, hanem aszerint is, hogy kinek mennyire erős a gyomra, illetve mennyire tiszta a lelkiismerete.- Véleménye szerint vajon miért ragaszkodott Vladimír Meciar olyannyira Viliam Sobohá- hoz, miért tartja mindmáig pótolhatatlannak Ivan Lexát, miért tartoznak a kedvencei közé például Roman Hofbauer, Olga Keltoso- vá, Dusán Slobodník?-A mélyebb összefüggésekről nincs tudomásom, különösen, ha esetleg holmiféle kölcsönös zsarolásra, ebből adódó összefonódásokra gondol... Az viszont tudvalévő, hogy Vladimír Meciar imádja az autokratív kormányzási stílust, s ehhez igazítja kabinetjének személyi összetételét is. Ráadásul, állítólag japán mintára, bizonyos egyeduralmi hegemónia megteremtésének víziója foglalkoztatja! Véleménye szerint ehhez nyilván olyan beállítottságú lakájokra van szüksége, mint Lexa vagy Sobona urak, akik néma és kritikátlan hódolókként gyűjtik nála az érdemeket.- Budaj úr, azért fontos hogy itt és most elmondjam: 1991 februárjában öntőlsem volt teljesen idegen a HZDS megteremtésének gondolata. Olyannyira nem, hogy még beszédet is tartott a VPN-ből kiszakadt új szervezet alakuló közgyűlésén ...- Ez igaz; mint ahogy az is nemkevésbé igaz, hogy sohasem lettem tagja a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomnak. Már az indulásnál felismertem ugyanis, hogy ez a szerveződés elsősorban olyan emberek gyűjtőmozgalmává lett, akiknek jobbára édesmindegy volt, hogy leendő pártjuk például jobb- vagy baloldali beállítottságú, netán önkény- uralomra, vagy éppenséggel demokratikus elvekre épülő szervezet lesz-e. Sokan csak a képviselői mandátum biztonságát, a miniszteri tárca vagy más bársonyszék reményét látták ebben a mozgalmas időkben született új politikai formációban. Én elsősorban konkrét politikai programot reméltem, de mert erről alig esett szó, végül is kapun kívül maradtam. Akkori elhatározásomban az is szerepet játszott, hogy nem tudtam egyetérteni Vladimír Meciar irányítási, mozgalomszervezési praktikáival. Hadd fűzzem hozzá: a mai valóság láttán bizonyos értelemben elégtételt érzek, hogy vállaltam ezt a politikai szembefordulást.-Korábbi és jelenlegi sorstársa: Milan Knazko viszont akkoriban még nyíltan kiállt Vladimír Meciar mellett. Ennek kapcsán szeretném éppen öntől hallani: vajon Knazko úr „zendülése" 1992 márciusában, a DSZM nagyszombati közgyűlésén a mindmáig tartó Me- ciar-karrier megingatásának első kísérletét jelentette?- Véleményem szerint ezzel a feltételezéssel nagyon pontosan fején találta a szöget! Az indula- toskodó Vladimír Meciar ugyanis, az esetleges kompromisszumkeresés helyett, Milan Knazko meglec- kéztetésének, kipenderítésének pillanatnyi előnyei mellett döntött: megszabadult egy, az övétől eltérő véleménytől sem ódzkodó bírálójától, ráadásul akár az utódjától is. Ugyancsak az én személyes feltevésem, hogy egy kerek esztendővel a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom nagyszombati közgyűlése után Vladimír Meciar már sem a kormányban, sem a mozgalmában nem fogja betölteni ugyanazt a posztot, mint amelyet a szóban forgó kenyértörés kirobbanásakor még a magáénak tudhatott.- Ön, Budaj úr, már-már mecia- rológusnak számít. Hadd firtassam hát azt is, vajon a kormányfő stílusa nem azért ilyen-e, mert Moszkvában, a kelet-közép-euró- pai politizálás ottani iskoláján nevelkedett?- Ezt nem az én tisztem eldönteni. Annyi viszont tény, hogy az 1989-es események utáni időszak a felszínre sodorta őt, méghozzá a legmagasabb posztokba. Az viszont mindenképpen elgondolkodtató, méghozzá a politikusok, a publicisták és az egyszerű halandók számára egyaránt, hogy neki akkora hatalom összpontosul a kezében, amekkora még a kommunista korszak funkcionáriusainak sem jutott osztályrészül.

Miklósi Péter (Folytatjuk)

Fotó: Príkler László