Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-11-14 / 45. szám
M ár sötétedett, amikor megérkezett a busszal a faluba. Az út melletti árokban úgy csillogott a víz, mintha apró csillaggal lenne telehintve. Kopasz fekete fák nyújtóztak a szürkéskék ég felé. Az autóbusz a rendó'rség épülete eló'tt állt meg. Az épület ajtaja és ablakai zárva voltak. Hűvös volt. Csak egy kis lámpa gyenge fénye pislákolt a bejárati tábla felett. Néhány asszony, a postás meg a rendó'r a postára várt. Amikor leszállt, a lába alatt ropogott a jég a befagyott pocsolyán. A hideg tolakodóan az arcába mart. Míg levették a bőröndjét az autóbusz tetejéről, egy férfi lépett hozzá.- Ön don Lorenzo, az új orvosunk? - kérdezte. Bólintott.- Én Atilano Ruigómez vagyok, a községi szolga. Gondoskodnom kell önről. Fogta az orvos bőröndjét, s elindultak a falu első házai felé. A falakra, kövekre, a gubbasztó kis háztetőkre rátelepedett az éjszaka. A falun túl enyhén dombos síkság húzódott, a távolban csak itt-ott villogtak fények. Jobbról látható volt a borókafenyők sötét árnyéka. Atilano gyors léptekkel haladt.- Közölnöm kell önnel valamit, dón Lorenzo.- Kérem, mondja. Bizonyára említették már önnek, hogy itt problémáink vannak az elszállásolással. A faluban vendéglő sincs.- De nekem azt mondták...- Igen, mondták önnek. Értse meg, senki sem akar szállást adni a házában senkinek, még az orvosnak sem. Hiszen tudja, nehéz időket élünk, senki sem akaija lekötelezni magát, kosztra sem vállalnak senkit. Nekünk bármi megfelel - egy darabka füstölt hús, néhány szem krumpli... Az asszonyok ugyanúgy dolgoznak, mint mi. Télen rájuk is rossz idők járnak. De mindig akad valamilyen munka. Hát így áll a dolog. Nehéz lenne főzni, ha nincs miből. Meg aztán errefelé az asszonyok nem is igen tudnak főzni... Elnézést, don Lorenzo. Az élet már csak ilyen.- Jól van, de hát valahol kell...- Nem marad az utcán, isten őrizz. Azok, akik lakást kínáltak önnek, az utolsó pillanatban valamennyien lemondták. De azért valamiképpen elintézzük a dolgot. Lorenzo megdöbbent. A községi szolga, Atilano Ruigómez, aki gömbölyű verébszemeivel, göndör hajával, kopott felöltőjének zsebébe dugott kezével oly fiatalnak tűnt, ismét a doktorra nézett.- Ne féljen. Nem marad az utcán. De mondanom kell önnek valamit: egy asszony kínál szállást önnek. De ő, szegény - bolond, don Lorenzo.- Bolond?- Igen, de nem közveszélyes. Nem háborgat senkit. Ön pedig, azt tanácsolom, ne figyeljen arra, amit beszélni fog. Egyébként tiszta, csendes és nagyon rendes asszony.- De bolond...- Semmi veszély, don Lorenzo. Tudja, néha összevissza beszél. De máskor, amint mondtam, nagyon rendesen viselkedik. Csak néhány napról van szó, amíg jobb szállást találunk önnek... Az utcán mégsem maradhat, hiszen éjszaka van. A ház egy felfelé kapaszkodó kis utca végén állt. Kis ház volt, fából készült erkéllyel. Lent üresen állt az istálló. Az asszony petróleumlámpával a kezében jött ajtót nyitni. Apró termetű, negyven év körüli nő volt. Arca széles és nyugodt, haja a kendő alatt kontyba kötve.- Isten hozta minálunk - mondta, s kedvesen mosolygott. Az asszonyt Filomenának hívták. Rakott a tűzre, s asztalt terített. Minden egyszerű és tiszta, rendezett volt. A konyha falai gondosan kimeszelve, s a kandalló lángjai vörösen világították meg a rézfazekakat és a sárga cserépedényeket.- A fiam szobájában lesz az ágya - szólt az asszony halkan. - A fiam most a városban él. Meglátja, nagyon szép a szoba. A doktor elmosolyodott. Ez a gyorsan és élénken mozgó apró asszony együttérzést, sőt valamiféle sajnálkozást ébresztett fel benne. A kis szobában fekete vaságy volt, rajta piros ágytakaró, hosszú rojtokkal. A deszkapadló frissen volt felsúrolva. Még érezni lehetett a lúg és a mész szagát. A fehérneműtartó felett tükör csillogott, melyet három papírrózsa díszített. Az asszony összefonta a karját a mellén.- Itt szokott aludni az én Manolóm - mondta. - Ezért takarítom folyton ezt a szobát.- Hány éves a fia? - kérdezte a doktor, csak hogy mondjon valamit, miközben levetette a kabátját.- Augusztusban lesz tizenhárom. Életrevaló fiú ő, a szemei olyanok... Lorenzo elmosolyodott. Az asszony elpirult.- Elnézést, butaság, amit itt összevissza beszélek... nincs Manuelon kívül senkim. Tudja, a féljem meghalt, amikor a kisfiú kéthónapos volt. Azóta... Vállat vont, és felsóhajtott. A szemére, tengerkék szemére szomorúság telepedett.- Adhatom a vacsorát?- Igen, máris. Amikor a doktor bement a konyhába, az asszony egy tányér levest tett eléje. Jó volt, Lorenzo jó étvággyal meg is ette.- Van borom - jegyezte meg az asz- szony bátortalanul. - Ha kér... Manuel- nak tartogatom, lehet, hogy bekukkant hozzám.- Mit csinál a városban Manuel? - kérdezte a doktor. E bben a házban szokatlan nyugalom szállta meg. Járt már mindenfelé, bűzös panziókban a mogorva városnegyedekben, melyeket magas, szürke falak zártak el a külvilágtól. Itt, vidéken érzi a föld, a gyönyörű, gazdag föld illatát. Ez az asszony elmebeteg lenne? Menynyire elmebeteg? Benne is van valami, a széles, sötét kezeiben, kedves, nyugodt szemeiben, ami a földet juttatja eszébe.- Manuel inas, a cipész nagybátyjánál tanul. Nagyon ügyes. Mindjárt megmutatom magának, milyen cipőket készített nekem tavaly karácsonyi ajándékul. Még fel sem vettem ezeket a cipőket, kímélem őket. Az asszony a borral és egy papírdobozzal jött vissza. Óvatosan öntött neki a borból, nehogy kiloccsanjon akár egy csepp is. Aztán kinyitotta a bőr- és keserűmandula-szagú dobozt.- Tudja, ezt Manolo... Egészen egyszerű cipők voltak szürke antilopbőrből.- Nagyon szépek.- Semmim sincs a világon, csak ez a fiam - mondta Filoména, s a cipőket visszatette a dobozba. - Azt mondom, hogy hozzá senkit sem lehet hasonlítani. Hússal kínálta a doktort, s a kandalló a mezőn dolgozzon, beküldtem őt a városba szakmát tanulni. Nem akartam, hogy a mezőn menjen tönkre, úgy, mint a szegény apja. Azt mondják, hogy megzavarodtam, s tudja, miért? Mert folyton az nyugtalanít, hogyan küldjék Manolónak pénzt, hogy kifizesse a szállást meg a kosztot a nagybátyja házában, és ruhát meg könyveket vegyen magának. Szeret olvasni. Amikor itt járt egy házaló kereskedő, vettem neki két könyvet, színes képek is vannak benne, de nem tudom, hogyan küldjem el neki a könyveket. Majd meg fogom mutatni magának... Nem tudok semmit ezekről a könyvekről, de talán jók lesznek. Biztosan tetszeni fog Manuelnek. Az iskolából BOLDOGSÁG mellé ült. Kezét összekulcsolta a térdén. Lorenzo elgondolkodott. Mily különös, számára ismeretlen nyugalom áradt ezekből a kemény munkában megfáradt kezekből.- Tudja - mondta Filoména, s a lángokat bámulta - nem sok öröníöm volt az életben, ezt az emberek is elmondhatják. Alighogy férjhez mentem, megözvegyültem. A férjem napszámos volt, nekem sem volt vagyonom. Egész életemben gürcöltem, s a két kezem munkája árán szereztem is valamit. De ezt csak azért tettem, mert itt volt ő, a kisfiam, s én olyan boldog voltam. Igen, uram, boldog. Milyen boldogság volt számomra látni, hogyan nő, miként teszi meg az első lépéseket, hallani, amint kimondja az első szavakat... Melyik anya nem dolgozna látástól vakulásig? És milyen hamar megtanult olvasni, milyen magas és karcsú fiú lett belőle. Tudja, a faluban azt mondják, hogy bolond vagyok, mert nem hagytam, hogy a legjobb érdemjegyeket hordja haza. Néha hazajön megnézni engem. Itthon volt húsvétkor, és szentestére megint eljön. Lorenzo csendben hallgatta és nézte az asszonyt. A tűz mellett mintha valamiféle ragyogó, terjedelmes dicsfény venné körül, mely a távolban a földből ered és vérszínűre festi meg az egész látóhatárt. A föld végtelen, szorongató csendje szólt az asszony hangjából. „Milyen jó itt nekem. Nem hiszem, hogy elmegyek innét“ - gondolta Lorenzo. Az asszony felállt, leszedte a tányérokat az asztalról.- Majd látni fogja a fiamat, ha hazajön karácsonyra.- Szeretném őt látni - mondta Lorenzo. - Nagyon szeretném.- Engem úgy hívnak az emberek, hogy „a bolond“. Lorenzónak úgy tűnt, hogy az asz- szony mosolyában a föld bölcsessége bújkál.- Bolondnak hívnak, mert nem tét szem nekik. Azért, mert nem szorulok senki segítségére, és nem szórom a pénzt. De azt nem tudják, hogy ezt nem magam miatt teszem. Hiszen a legboldogabb akkor vagyok., amikor a fiamnak adhatok valamit. 0 többet jelent számomra, mint az életem. A faluban ezt nem értik meg, sem a férfiak, sem az asszonyok.- Ők a bolondok - mondta Lorenzo az asszony hangjának hatására. - Ők a bolondok. Lorenzo felállt az asztaltól. Az asz- szony elmerengve a tűzbe bámult. A mikor lefeküdt Manolo ágyába, a durva lepedőre, melyet az asszony talán most tett első ízben az ágyra, Lorenzónak úgy tűnt, hogy a boldogság, mely végtelen, távoli és bizonytalan - kitölti ennek a háznak minden zugát, behatol mindenhová, mint a zene. Másnap reggel, úgy nyolc óra körül Filoména bátortalanul beszólt az ajtón:- Don Lorenzo, a községi szolga keresi magát... Lorenzo vállára vetette a kabátját, és ajtót nyitott. Atilano állt ott, sapkával a kezében.- Jó napot, don Lorenzo. Már elrendeződött minden... Juana Guadarramo ad szállást önnek. Majd meglátja, tetszeni fog. Lorenzo ridegen félbeszakította:- Nem akarok menni sehová. Itt jó nekem. Atilano a konyha felé nézett. Csészék zörgését lehetett hallani. Az asz- szony reggelit készített.- Itt-e? Lorenzo kissé ingerülten mondta:- Hiszen ez az asszony nem bolond. Csak anya, és rendes asszony. Az nem bolond asszony, aki csak a fiának él - s éppen azért, mert fia van, oly nagyon boldog... Atilano szomorúan a padlót nézte. Aztán, mint aki óva inti Lorenzót, felemelte az ujját és ezt mondta:- Don Lorenzo, neki nincs fia. Négy évvel ezelőtt halt meg agyhártyagyulladásban... Sági Tóth Tibor fordítása ■■H it57^ Auguste Renoir Gyermekek délutánja Részletek Karinthy Ferenc naplójából Novickij régi orosz utazó írja, hogy az osztyák nő, ha férje meghalt, fából bálványt faragtat, arra ráakasztja férje ruháit, ezt főhelyre ülteti, enni-inni ad neki, öleli, csókolgatja. S úgy véli, meghalt férje ezt tudja és örül neki. így tesz sokáig, kb. egy évig, s akkor ezt a faférjet nagy sírás-rivás közepette eltemeti. Szép szokás. • • • Március 15. Kisétáltam a Petőfi-szoborhoz. A hivatalos ünnepség, melyen egy sereg kirendelt funkcionárius vett részt, addigra már elmúlt. A szobrot négyszögben (fegyveres?) munkásőrök állták körül. A környéken rengeteg kokárdás, tagbaszakadt úriember sétálgatott, olyan széles, vastag, erős urak, nagy pi- ros-fehér-zöld kokárdával - ezek régi 48-asok, vagy Petőfi-rajongók, vagy egyéb hazafiak lehettek. Csak olyan furcsán állt rajtuk a civil ruha. • • • Még a Kabaré című filmhez. Azért jó, mert egyes emberi sorsokat, figurákat mutat be. 1931-ben, Berlinben, és így szükségszerűen eljut a fasizmushoz. Az oroszok ezt a filmet úgy csinálták volna meg, hogy kiindultak volna a fasizmusból, és azt „bontották“ volna le egyes emberekre. Ez a módszer a politikusé, aki tömegeket, történelmet, főirányokat stb. lát, és ha kedve és ideje van rá, hajlandó ideiglenesen lebontani. Az író, művész viszont mindig és csakis az egyesből indulhat ki, csakis azt akarhatja megfogni. Ha jó és becsületes, úgyis eljut a „korig“. • • • A Katonában Ibsen: A nép ellensége. Ez az az eset, amikor a tapasztalat megváltoztatja az elméletet. Én az utóbbi 10-20 évben abban éltem, hogy Ibsen fölött eljárt az idő, s az ilyen direkt „probléma“ darabok, melyek szólnak valamiről, egyvalamiről, 50-60 év múltán elvesztik érvényességüket. De ez a darab él, sőt, időszerűbb, mint amikor írta. Nem azért, mert a környezetszennyezésről szól, ami véletlenül ma is, sőt, ma igazán probléma. Hanem, amit az igazságról mond - az nagyon jól van kitalálva. Illetve nem is kitalálva, hanem meglátva. Minden nagy igazság ilyen, hogy egy csomó másik érdekbe, sőt, igazságba ütközik. A rendezés - Szinetár rendezte - kitűnő: a darabot játsszák el, és nem valami egészen mást. Amit a népről mond: nagyon bátor, nagyon keserű, és ma is nagyon igaz. i
