Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-31 / 43. szám
Tizenegy fiam van. Az első nagyon jelentéktelen külsejű, de komoly és eszes; éppúgy szeretem, mint az összes többi gyerekemet, de mégsem becsülöm valami nagyra. A gondolkodása, úgy vélem, túlságosan egyszerű, nem tekint se jobbra, se balra, és távolra sem. Állandóan gondolatainak szűk körében kering, pontosabban egy helyben forog. A második szép, karcsú, arányos termetű; vívóállásban magával ragadó látvány. Eszes ő is, ezenkívül világlátott; sokat tapasztalt, és úgy látszik, ezért beszélnek vele bizalmasabban az otthon ülő természetűek, mint egymással. Ez az előnye azonban nemcsak és elsősorban nem utazásainak, hanem inkább e gyermek utánozhatatlan tulajdonságainak köszönhető, amelyeket mindenki elismer, aki netáh utánozni óhajtaná, amint számtalan bukfencet vetve, s mégis természetes könnyedséggel uralkodva magán, a vízbe ugrik. Az utánzó bátorságából és vállalkozó kedvéből az ugródeszka végéig még futja, ott azonban ugrás helyett csak leül, és mentegetőzve széttárja karjait. Mindezek ellenére (tulajdonképpen boldognak kellene lennem ilyen gyerekkel) kapcsolatom vele nem zavartalan. Bal szeme valamivel kisebb, mint a jobb, és állandóan hunyorog; igaz, ez nem olyan nagy hiba, sőt ettől arca még merészebb, mint e nélkül volna, és senki sem fogja ezt a kisebb, hunyorgó szemét hibájául felróni, ha találkozik lénye megközelíthetetlen zárkózottságával. Én, az apja, megteszem. Természetesen nem ez a testi hibája fáj nekem, hanem szellemének az a kis rendellenessége, mely ennek valamiképpen megfelel, valami vérében kirengő méreg, valami, ami képtelenné teszi rá, hogy a benne rejlő képességeket, amiket csak én látok, tökéletesen kibontakoztassa. Éppenséggel ezért az én vér szerinti fiam, ugyais ez a hiba egész családunkra jellemző, csak ennél a fiúnál kirívóbban jelentkezik. Harmadik fiam szintén szép gyerek, de ez a fajta szépség nem tetszik nekem. Az énekes szépsége ez; szépen ívelt a szája, álmodozó a szeme; feje mögé, hogy jobban érvényesüljön, drapéria kívánkozik; mellkasa aránytalanul kidomborodik; keze könnyedén lendül magasba, de még könnyebben hanyatlik le, lába kényes, nem teherbíró. Ezenkívül: a hangja nem telt; az első pillanatban megtévesztő; a hozzáértő felfigyel rá; de aztán nemsokára kifullad. Bár általában minden arra csábít, hogy hencegjek vele, a legszívesebben mégis rejtve tartom; ő maga sem keresi a feltűnést, de nem azért, mert ismeri fogyatékosságait, hanem romlatlanságból. Ő is idegenül érzi magát korunkban; mintha a családomhoz tartozna ugyan, de ezenkívül egy másikhoz is, mely számára örökre elveszett, és ezért gyakran kedvetlen, semmi sem tudja felvidítani. A negyedik fiam talán a legbarátságosabb valamennyi között. ízig-vérig korának gyermeke, mindenkivel kapcsolatot teremtő, két lábon áll a közös talajon, és mindenkit kísértésbe ejt, hogy helyeslőén bólintson neki. Talán ez az általános elismerés adott lényének valamiféle könnyedséget, mozdulatainak valami fesztelenséget, és lopott ítéleteibe némi felületességet. Egyik-másik mondását gyakran megismételnéd, mindenesetre csak egyiket-másikat, mert ezzel a fiúval megint csak az a baj, hogy teljes egészében túlságosan könnyed. Mint aki csodálatra méltóan nekilendül, fecskeként szeli a levegőt, de aztán mégis reménytelenül a sivár homokban végzi: egy senki. Ilyen gondolatok keserítenek, ha erre a gyermekemre nézek. Ötödik fiam kedves és jó; sokkal kevesebbet ígért, mint amennyit tett; annyira jelentéktelen volt, hogy valósággal magányosnak érezted magad a jelenlétében; mégis szerzett bizonyos tekintélyt. Ha kérdeznék tólem, hogyan történt ez, alig tudnék válaszolni. Talán mégiscsak a romlatlan- ság éri el célját ebben a világban, a tomboló elemek között; márpedig ő romlatlan. Mindenkivel barátságos. Talán túlontúl barátságos. Bevallom: nem esik jól nekem, ha a szemembe dicsérik. Ugyanis túlságosan megkönnyíti a dolgát az, aki olyan dicséretre méltót dicsér, mint az én fiam. Hatodik fiam, legalábbis az első' pillanatban, valamennyi között a legelmélyültebbnek látszik. Komoran lógatja fejét, de mégis fecsegő. Ezért aztán nehéz hozzáférkőzni. Ha kudarc éri, leküzdhetetlen szomorúság lesz úrrá rajta; ha sikerül felülkerekednie, hogy fölényét megtartsa, fe- csegővé válik. Mégsem vitathatok el tőle bizonyos önfeledt szenvedélyességet; úgy vívódik gondolataival, gyakran fényes nappal is, mintha álmodna. Olykor, bár nem beteg - sőt nagyon jó egészségnek örvend - szédelegve jár, különösen szürkületkor, segítséget azonban nem igényel, el nem esik. Ez a jelenség talán testi fejlődésével magyarázható, korához képest hirtelen nőtt. Emiatt, bár egyes testrészei, például a keze és a lába, feltűnően szépek, egészében véve nem szép. Nem szép többek között a homloka sem, alacsony, csontja nyomott, bőre ráncos. A hetedik talán az összes többinél jobban a szívemhez nőtt. A világ nem méltányolja; nem érti különös szellemességét. Nem értékelem túl, tudom, eléggé jelentéktelen, de ha a világ egyetlen hibája csak az volna, hogy őt nem méltányolja, attól még a világ tökéletes lehetne. A családon belül azonban nem tudnám ezt a fiút nélkülözni. Lázad a hagyományok ellen, ám egyben hagyománytisztelő is, e kettősséget azonban - legalábbis érzésem szerint - megtámadhatatlan egésszé ötvözi. Ezzel az egésszel ő maga tud a legkevésbé mit kezdeni; a jövő kerekét nem fogja mozgásba hozni; de ez a képessége oly szívderítő, oly reményt keltő: vágyom arra, hogy gyerekei és unokái legyenek. Sajnos, ez a kívánságom azonban, úgy látom, nem teljesedhet. Számomra ugyan érthető, ám ugyanakkor nem kívánatos önelégültsége miatt, mely főként abban nyilvánul meg, hogy környezetének véleményét semmibe veszi, egyedül kószál, nem érdeklik a lányok, de jókedvét mégsem veszti el soha. Nyolcadik fiam az én szívem szomorítója, és voltaképpen nem is tudom, miért. Idegen vagyok neki, bár én úgy érzem, szoros apai szálak fűznek hozzá. Az idő sok mindent jóvátett, régebben azonban, ha csak rágondoltam, elfogott a remegés. Teljesen a maga útját járja, minden kapcsolatot megszakított velem; de kemény koponyájával, kis atlétatermetével - csak a lába volt gyerekkorában igen gyenge, de ez időközben alighanem rendbe jött - biztosan elér majd mindent, amit csak akar. Sokszor támadt kedvem visz- szahívni, hogy megkérdezzem, hogy s mint megy élete sora, miért zárzkózik el úgy apjától, mi is tulajdonképpen a célja, de most már oly távol került, annyi idő telt el, maradjon most minden úgy, ahogy alakult. Hallom, hogy - egyetlenként fiaim közül - körszakállt visel; ilyen kis termetű emberhez ez természetesen nem illik. Kilencedik fiam nagyon elegáns, és különös bájjal pillant az asszonyokra. Annyi bájjal, hogy alkalomadtán még engem is megigéz, pedig én tudom, egy nedves szivacs is elegendő volna, hogy mindezt a földöntúli fényt arcáról letörölje. Á különös azonban, hogy ez az ifjú egyáltalán nem is akar senkit elcsábítani; beérné azzal, hogy egy életen át a kanapén heverve pillantását csak a mennyezetre vesse, vagy még ennél is szívesebben szemhéja alatt pihentesse. Ha ebben az általa igen kedvelt helyzetben lehet, akkor szívesen beszél, és nem is unalmasan; tömören és színesen, de csak a maga szűk korlátái között; amint ezeket átlépi, és ez az ő korlátoltságával elkerülhetetlen, beszéde tartalmatlanná válik. A legszívesebben leintenéd, ha volna rá remény, hogy álomittas szemével ezt észreveszi. Tizedik fiamat nem tartják egyenes jellemnek. Ezt a hibáját egészen nem tagadhatom le, de el sem ismerem teljesen. Az biztos, hogy aki látja, Kőhíd ÉcTár na Vysociné mellett amint korához egyáltalán nem illő ünnepélyességgel lépked, feszesen begombolt ferencjóskájá- ban, öreg, de kínos gonddal tisztára kefélt fekete kalapjában, aki látja mozdulatlan arcát, kissé elő- reugró állát, mélyen lecsüngő szemhéját, állát időnként végégsimító két ujját, aki igy látja őt, azt gondolja: micsoda szörnyű képmutató. De hallanád csak, ahogy beszél! Értelmes, megfontolt, tömör és találó; rosszmájú elevenség bujkál kérdéseiben; bámulatos, természetes és derűs egyetértésben van az egész világgal; egyetértésben, melyhez szükségszerűen merev nyak és emelt fő járul. Sokan, akik magukat nagyon okosnak tartják, és éppen ezért vélték visszataszítónak külsejét, szavainak erősen a hatása alá kerültek. Vannak viszont olyan emberek, akiket a külseje közömbösen érint ugyan, de éppen a szavait vélik képmutatónak. Én, mint apa, nem kívánom ezt most eldönteni, de megvallom, az utóbbiak ítélete mindenesetre figyelemreméltóbb, mint a többieké. Tizenegyedik fiam törékeny, fiaim közül ő a leggyengébb, ámde gyengesége megtévesztő, időnkét ugyanis erős és határozott, de a gyengesége valahogy még akkor is elsődleges. Ez a gyengeség azonban nem szégyellni való, hanem olyasvalami, ami csak itt a földön látszik gyengeségnek. A repülés képessége például, amely csupa libegés, rebbenés, lengő bizonytalanság, nem gyengeség-e szintén? Valami effélét látok a fiamban is. Az apák természetesen nem örülnek az ilyen tulajdonságoknak, hiszen ezek magától értetődően a család széthullásához vezetnek. Néha úgy néz rám ez a fiú, mintha azt mondaná: „Magammal viszlek, apa.“ Ilyenkor azt gondolom: „Te lennél az utolsó, akire rábíznám magam.“ Ekkor mintha ismét beszélne hozzám a tekintete: „Legyek hát akkor legalább az utolsó.“ Ez az én tizenegy fiam. Gáli József fordítása (Marie Hlobilová-Mrkvicková festménye) B obókának is van kék köve, elég jóformájú, de az enyém nagyobb és szebb. A rejtekhelyünk közelében találtam, ma azonban nem ott játszunk, hanem az udvarunkon. Bo- bóka előttem térdel a füvön, kövér kezeivel tapsikol, s a bokrok felé mutogat.- Lepentyű - sikoltozza - Le- pentyű. Odanézek, s látom, hogy világító potrohú szentjánosbogarak szálltak oda.- Szentjánosbogarak - mondom.- Nem szentjánosbogarak, le- pentyűk - ellenkezik Bobóka. Mit magyarázzak neki? Legszívesebben fejbevágnám, de azzal is csak magamnak ártanék, beárulna a szüleinek, s vagy azok képelné- nek fel, vagy az én szüleim. Azt mondanák, a kisfiúnak lovagias- nak kell lennie a kislányokkal szemben. Tulajdonképpen miért is játszom Bobókával? Tegnap is vele játszottam, tegnapelőtt is, már hetek óta együtt járjuk a környéket, a rejtekhelyünkre is kettesben találtunk. Ahogy most a szeplős arcába bámulok, amelytől úgy néz ki, mintha mindig vigyorogna, érthetetlen, hogy eddig kibírtam. Az bizonyos, hogy többet nem játszom vele. A palacsinták és a fánk elásása is az ő ötlete volt, ahelyétt, hogy megettük volna. Utálom Bo- bókát. Érdekes, pár nappal ezelőtt még nem utáltam. Akkor fedeztük fel azon az elhagyatott telken a kutat. Kissé elbillent deszkafedél takarta be, így azt is feltételezhettük, kincsesbánya van alatta. Elég nehezenjutottam le a fenekére. Persze Bobóka nem mert velem jönni, ő csak a kút széléről leselkedett Monoszlóy Dezső: utánam. Kiszáradt, beomlott kút volt, körülbelül négy méter mélységű. Ha Bobóka nem segít, egyedül nem is kapaszkodom vissza. A kút fenekén kifehéredett koponyát találtam, ürgéé vagy patkányé lehetett. Bobóka rögtön kijelentette, ez lesz ezentúl a rejtekhelyünk, s gyűjtsünk ide elemózsiát, hogyha világgá mennénk, vagy más okból ellenségek elől kellene menekülni, legyen tartalékunk. Másnap két lekváros palacsintát hozott hazulról. Az ebédjéből tette félre. Mondtam, együk meg. Nem, azt mondja, ezt most elássuk a kútba. Másnap én is hoztam fánkot, azt is elástuk. Ilyen hülye ez a Bobóka. És a tetejében még kényeztetik is. Milyen hercig kis boszorkány vagy, eszem a lelkedet, ilyeneket mondanak neki. Engem bezzeg nem kényeztet senki. S szüleim tegnap a városba utaztak, s itthagytak egyedül. Azt mondták, elég nagy fiú vagy, megleszel magad is. Pedig még tízéves se vagyok. Ilyen nagy legény már nem fél - magyarázta apa. Két nap az egész, addig Erzsi néniéknél fogsz kosztolni, mi már mindent megbeszéltünk. Erzsi nénit is utálom. Erzsi néni Bobóka mamája. Nekem adja mindig a kisebbik zsíros kenyeret, pedig én vagyok a nagyobb. Torkig vagyok az egésszel. Félni azonban nem félek, a padlásra is fel merek menni.- Bobóka, menjünk a rejtekhelyünkre.- Ma ne. Ott nincsenek lepen- tyűk.- Jó - legyintek - hát akkor itt maradsz. Jobb is, ha egyedül megyek. Tegnap este valami titokzatos dolgot láttam a kútban, ha együtt mennénk, téged is be kellene avatni a dologba és te még kicsi vagy hozzá, szia. Lassan lépegetek, világos, hogy jön utánam. A kúthoz már egyszerre érkezünk.- Hol van? - suttogja Bobóka.- Lenn a fenekén.- Nem harap?- Tudtam, hogy jobb, ha nem avatlak be, legokosabb, ha hazamész.- Én is meg akarom nézni.- És nem mondod el senkinek?- Becsszó.- Na rendben van, akkor leengedlek.- De nehogy elengedd a kezem, amíg meg nem kapaszkodom a kiálló téglában! Erre nem válaszolok. Elhúzom a deszkafedőt. Bobóka nagy ügyetlenül a kút széléhez mászik. Mind két kezével belémkapaszkodik, ahelyett, hogy egyikkel a kút szélét fogná.- Semmit se látok - nyafogja.- Nem baj, most már nyugodtan leugorhatsz, - biztatom. Puffanó hangot hallat, de nem üthette meg nagyon magát, mert akkor bőgne.- Sötét van - nyávogja - sötét.- Lesz még sötétebb is - füty- tyentek vidámat és visszaigazítom a kút fedelét. Szökellve indulok hazafelé. Ezt az ösvényt nem ismeri senki, a kutunkat se. Bobóka kedvére nyávoghat, nem hallják mások, legfeljebb a vakondokok. Ha hazaérek, nem csukom be magam mögött az ajtót és elbújok a padlásunkon. Ha Erzsiké néniék keresnének, nem akadnak rám. Ha becsuknám az ajtót, zörgetnének, rám is törnék az ajtót, s végül is kitalálnák, hogy valahol a házban bújtam el. A pincében és a padláson is keresnének. Ez nem lenne bölcs dolog. Vajon meddig bírja ki Bobóka étlen- szomjan a kút fenekén? Igaz, van ott elásott palacsinta meg fánk, de azt már nem lehet megenni, meg meg se találja a sötétben. Ha Bobóka meghal, felkerül a mennyországba, mert állítólag a kisgyerekek mind odajutnak. S akkor a Jóisten végre megmagyarázza neki, hogy nem lepen- tyűk, hanem szentjánosbogarak csillognak a bokrokon. Lepentyű 1993. október 31. ** i*n:z; Kafka TIZENEGY flAM
