Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-31 / 43. szám
——^— Kristó Gyula - Makk Ferenc---------------------------------------------------------------^ ál áliNflI llátfiUl Feltűnő, hogy e forrás nem nevezte meg a merényletre vállalkozó eló'ke- lőt. A hallgatás is megerősíti azt a gyanút, hogy e helyütt Vászoly ösz- szeesküvése nyert megörökítést, amelyről bizonyos töredékeket a XIV. századi krónika is fenntartott. Rögtön érthetővé válik e hallgatás, ha tudjuk, hogy e legendát akkor, 1080 táján írták, amikor a magyar királyi trónon éppen Vászoly unokája, I. László király ült. Aligha szült volna jó vért, ha az éppen országló uralkodó nagyapja mint névvel megnevezett összeesküvő (és éppen Szent István ellen összeesküvő) szerepelt volna a legendában. A XIV. századi krónika szerint Vászoly viszont ármánynak esett áldozatul, István valójában királlyá akarta tenni ifjúkori vétke miatt börtönben ülő unokatestvérét, de egy gonosz ember megelőzte a király követét, s Vászolyt megvakította, és fülébe ólmot öntött. Nem vitás, hogy eszerint ezeket a büntetéseket nem István mérte Vászolyra, s a krónikaíró ugyanazért került zavarba, ami már a legendaírót is korlátozta a teljes igazság kimondásában: utóbb Vászoly fiai kerültek a magyar trónra, ők vitték tovább István politikáját. A krónikaíró annyira kínosan ügyelt, hogy ne ejtsen szeplőt a későbbi magyar királyokon, hogy még Vászoly fiait is elvitatta Vászolytól, és Vászoly testvérét, Szár Lászlót tette meg apjukká. A valóságban István a megvakí- tás és megsüketítés borzalmas bűntettével alkalmatlanná tette Vászolyt az uralkodásra, fiait pedig idegen országba száműzette. Fia halálát követően legközelebbi vérrokonait, unokatestvérét és annak gyermekeit is elvesztette István. Gizellát, a mellette hűségesen kitartó feleséget leszámítva teljesen magára maradt. Más uralkodók, ha elrendezték országuk ügyeit, s ha szemüket egyre gyakrabban emelték Istenre, kolostorba szoktak vonulni. István, ha foglalkoztatták is ilyen gondolatok, ezt nem tehette meg. Annak az embernek, akinek negyvenéves országlása alatt évszázadokat lépett előre Magyarország, egyszerűen nem volt hozzá méltó és mérhető örököse. Amikor közeli halálát érezte, „előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy helyette a Velencében született Pétert, nőtestvérének fiát választják királynak, akit már korábban magához hívatott, és seregének vezérévé nevezett ki; majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet“. Ez István politikai végrendelete volt, azé a királyé, aki mindennél fontosabbnak tartotta a kereszténység védelmét és gyámolítását Magyarországon. 1038. augusztus 15-én halt meg, az általa építtetett székesfehérvári bazilikában temették el. Halálával a valaha élt legnagyobb magyar államférfiak egyike távozott az élők sorából. Ha valakinek, hát elsősorban neki köszönhető, hogy a Kárpát-medencében magyar állam, azaz Magyarország létesült, hogy népét bevezette a keresztény európai népek közösségébe. Elsősorban neki köszönhető, hogy a magyarság nem jutott az előtte itt élt népek (a hunok és az avarok) sorsára, hanem felismerve a fennmaradás követelményeit, eleget tett azoknak. Nem volt könnyű dolga. Számos egyéni tragédia szeghette volna kedvét, kevésbé erős jellemű férfiút megannyi - családi és országos - konfliktus téríthetett volna el kitűzött feladata teljesítésétől. István azonban végigment a maga választotta - és jól választotta - úton. Noha vér szerinti gyermekei ifjan mind elhaltak, szellemi „gyermekei“ - a magyar államszervezet, a vármegye, a keresztény egyház - immár lassan egy évezreddel túlélték őt. S hogy István tette és alakja korszakos jelentőségű a magyar történelemben, azt nem a késői utókor fedezte fel, hanem már a XI. század, saját évszázada tudta. Még a Vászollyal szembeni szörnyű megtorlás sem homályosította el a Vá- szoly-utódok szemét, hogy ne lássák meg: Istvánnal valami gyökeresen új kezdődött el. A középkor ezt a tiszteletet az államalapító István iránt többféle módon kifejezésre juttatta. Mindenekelőtt úgy, hogy I. László alatt, 1083-ban szentté avatták. Valóságos népünnepély volt ez, a tömegpszichózis, a felfokozott várakozás és - mit tagadjuk - helyenként a szemfényvesztés csodákat tett. Fehérvárra „özönlött minden különb-különbféle kórban senyvedő ember, jámborságának orvosszerétől érintésre meggyógyultak, talpra állva tértek vissza... A vakok visz- szakapták szemük világát, a sánták lábuk szilárdságát, a poklosok tiszta bőrüket, az inaszakadtak épségüket; bármiféle baj lakozott bárkiben, gyógyulást érdemelt.“ Istvánt tisztelte meg az utókor azzal is, hogy rá vezetett vissza minden jogot és kiváltságot, István vált minden szabadság kútfőjévé és letéteményesévé. A hús-vér emberből így lassan megmerevedő, alakját politikai irányvonalak szerint változtató szobor lett. PÉTER Péter abból a házasságból származott, amelyet 1009-ben kötött meg Orseolo Ottó velencei uralkodó és I. István király húga. Ottót eredetileg Péternek hívták s császári keresztatyja, III. Ottó tiszteletére vette fel az Ottó nevet. 991-ben született, 1006 óta uralkodótársa volt apjának, 1009-ben lett Velence ura és Dalmácia hercege. A frigy létrejöttekor Ottó tizennyolc éves volt, nagyjából egykorú feleségével, Géza kései leányával. Egy fiuk és egy lányuk született a házasságból, a fiú a Péter, a lány pedig a Froizza nevet nyerte. Péter 1010-1011-ben, húga pedig 1015 körül látta meg a napvilágot. Velence ekkortájt egyházi szempontból is az Orseolók uralma alá tartozott, hiszen a grádói pátriárka méltóságát Ottó fivére, Orsó viselte. Sajátos összejátszása a véletlennek, hogy 1024-ben mind II. Henrik német-római császár (István magyar király sógora), mind VIII. Benedek pápa meghalt; ők voltak az Orseolók legfőbb szövetségesei és pártfogói. Az új német uralkodóval, II. Kon- ráddal nem csupán a magyar Istvánnak, hanem a velencei Ottónak és Orsónak is meggyűlt a baja. 1026- ban Konrád kezdeményezésére egy velencei tömegmegmozdulás elűzte az Orseolókat. Ottó, aki Velence uraként bizánci hűbéres volt, Biz- nácba menekült, s ott is halt meg 1032-ben. Konrád beavatkozása a velencei ügyekbe egy csapásra véget vetett Péter és Froizza vélhetően boldog és fejedelmi keretek között zajló gyermekkorának. Nem tudni, miért, ők nem apjukkal tartottak Konstantinápolyba, hanem - talán anyjukkal - Magyarországra. István király nyilván feledtetni akarta velük az elveszett velencei paradicsomot, amit az is mutat, hogy közel engedte őket magához, az ifjú Pétert seregének vezérévé nevezte ki. Ám a testvérek számára Magyarország mégsem pótolta Velencét. Itt - noha anyai ágon az Árpádok családjába tartoztak - félig-meddig mégis idegennek számítottak. Tudjuk, hogy Pétert Magyarországon a Velencei melléknévvel illették. A magyar urak gyanakvásának oka - főleg a hatalom gyakorlásában részt vevő Péter iránt - az irigység lehetett, az, hogy a nyilván legjobb nevelésben részesült, keresztény légkörben felcseperedő Péter megnyerte magának István szívét, a király megkedvelte őt, s miatta -, vagy talán a vele együtt Magyarországra jött olaszok miatt is - esetleg háttérbe szorította a magyar előkelőket. 1031 után tovább romlott a helyzet, amikor Imre fiának halála után István nem a vérrokon Vászolyt jelölte utódául, hanem a jövevény Pétert tekintette trónja örökösének, s a döntés ellen fellázadt Vászolyra és családjára keményen lesújtott. Az új helyzetben Péter szerepe egy csapásra megnőtt, lenézett és ugyanakkor irigyelt jövevényből trónörökös, István trónjának várományosa lett. A jelölést követően a király esküt vett Pétertől arra nézve, hogy engedelmeskedik neki, továbbá hogy tiszteletben tartja a királynét, javaiban nem károsítja, és mindenkivel szemben megvédi. Feltűnőek az eskü ez utóbbi pontjai; arra lehet belőlük következtetni: István attól tarthatott, hogy halála esetén felesége, Gizella és kijelölt utóda, Péter között villongások, viszályok lesznek. Nyilván nem ok nélkül félt ettől a király, s talán már az 1030-as évek első felében sem lehetett zavartalan és harmonikus Gizella és Péter viszonya. Nem tudjuk ennek források által igazolt okát adni, de az ellenszenv bizonyos mozgatórugóit főleg Gizella részéről sejthetjük. O évtizedekkel korábban eljött Bajorországból egy akkor még „barbár“ - vagy legalábbis bajor földön barbárnak tekintett - országba, az itteni fejedelemnek, majd királynak a felesége lett, több fiat szült neki, akik azonban sorra-rendre meghaltak, legutoljára érett férfi korában Imre. Az életét a „magyar ügyre“ feltevő Gizellának meg kellett élnie azt, hogy egy tőle teljesen idegen velencei fiatalember érdemelte ki férje kegyét, s lépett abba a pozícióba, ahol nem is olyan régen még tulajdon fia volt. A magára maradt, öregedő, ötvenedik életéve felé tartó Gizella nyilván nem ölelte keblére Pétert, a húsz-egynéhány éves trónörökös pedig érezhette Gizella ellenszenvét, s nem viselkedett meg- adóan és elnézően nagybátyjának felesége iránt. Noha István látta a lappangó feszültséget, feloldására semmit nem tehetett. Gizella a mellette hűségesen kitartó feleség volt, Péter pedig, a szeretett rokon, trónutóda, aki helyett nem is akart - és talán nem is tudott volna - mást állítani. Még halála közeledtekor is azt hagyományozta a kereszténység megőrzésének kötelezettsége mellett udvarának hozzá hű tagjaira, hogy Pétert válasszák királlyá. így nem volt akadálya annak, hogy 1038 nyárutóján, amikor István meghalt és eltemették, akaratának megfelelően Péter kövesse a trónon. Az új király István politikája következetes - sőt túlzottan következetes - folytatójának bizonyult. Okleveleket adott ki (amelyek nem maradtak ránk), törvényeket alkotott (ezek sem őrződtek meg), pénzt veretett, adók révén kívánta növelni az állam bevételeit: mindezekben nem Péter volt az úttörő, hanem István, akinek nyomdokaiba lépett. Péter lelke mélyéig meggyőződéses keresztény volt, nem véletlen, ha - megint csak Istvánhoz hasonlóan - új alapításokkal kívánta gazdagítani a magyaroszági egyházat. Nevéhez fűződik a budai káptalan létrehozása és a pécsi székesegyház felépítése. Külpolitikájában az ország érdekeinek megfelelő irányvonalat folytatott. Nemes lelkű magatartást tanúsított a lengyel fejedelem iránt, támogatta a cseh uralkodó harcát a II. Konrád helyébe lépő III. Henrik német király, utóbb német-római császár ellen. Segítette anyai ágon rokonságának, a bolgár apától született Delján Péternek Magyarországról kiinduló mozgalmát Bulgária felszabadításáért a bizánci uralom alól. A pápával is szívélyes volt a viszonya. Áz uralkodása alatt Magyarországon járt Monte Cassinó-i szerzeteseket megajándékozta, kegyes volt velük. Mindezt hároméves országlása alatt tudta felmutatni. Arra vall ez, hogy rendkívüli ütemben, nagy lendülettel kezdett hozzá a kormányzáshoz, sietett minden téren maradandót, István emlékéhez méltót alkotni. Feltűnő, hogy még családi kapcsolatai sem befolyásolták politikája alakításában. Húga, Froizza 1039-1040-ben már bizonyára az osztrák őrgróf, a Babenberg családbeli I. Adalbert felesége volt, amikor Péter cseh szövetségben éppen sógora őrgrófságát pusztította. Delján Pétert pedig az ellen a Bizánc ellen segítette, amelynek velencei állampolgáraként hajdan maga is hűbérese volt, s amely apjának haláláig menedékjogot adott. Még olyan - meg nem erősített - adatunk is van Péterről, hogy velencei létére éppen Velence ellenére foglalta el az Ád- riai-tenger partján levő mai Zadart, a középkori Zárát. Úgy tűnik azonban, Péter nem vette kellő mértékben figyelembe a királyi tanácsot, azt a testületet, amelyet Istvántól örökölt, s ahol az ország legnagyobb hatalmú és fontos tisztséget viselő urai ültek. Ebben még a kereszténységet őszinte szívvel vallók mellett olyan előkelők is lehettek, akik lelkűk mélyén a pogány időket vágyták vissza. Mindazokat, akik nem akartak vagy nem voltak képesek a Péter által megszabott sebességgel együtt haladni vele, kizárta a királyi udvarból, azaz megfosztotta őket a hatalomtól. Meglehet, hogy helyükre olyan idegeneket - olaszokat és németeket - ültetett, akik politikájával mindenben egyetértettek. A XIV. századi krónika szemére veti Péternek, hogy vadállat módjára üvöltő németekkel és fecske módjára csivitelő olaszokkal vette körül magát, a magyar előkelőket megvetette, minden tisztségbe az ő mellőzésükkel idegeneket akart ültetni. Nem véletlen, hogy ez a magyar urak nagy többségének elégedetlenségét váltotta ki, zsarnoknak, ke- vélynek tekintették Pétert, s minden rosszat az ő nyakába igyekeztek varrni. Ha tisztségviselői közül valaki nővel erőszakoskodott, mindjárt kész volt az ítéletük: maga Péter király kicsapongó. Mivel az uralkodó nem törekedett együttműködésre a sokarcú István- féle udvar előkelőivel, könnyen rásütötték a bélyeget: Magyarország elveszejtésén munkálkodik. Köny- nyen lehet, hogy magát István sógorát, Aba Sámuelt is kitaszította a hatalom gyakorlóinak sorából. Nem volt tapintatosabb Péter az egyházi hatalmasságok iránt sem. Két püspököt maga tett le tisztükből. Az uralomból kizárt magyar urak úgy gondolták, Péter rossz tanácsadó befolyása alá került, akit egyik hívében, Budóban véltek meglelni. Péter rövid országlása alatt végérvényesen elromlott Gizellához fűződő viszonya is. Elvette az özvegy királyné pénzét, birtokait, noha ezeket még férjétől, Istvántól kapta, s arra kívánta rávenni Gizellát, hogy csak az ő hozzájárulásával rendelkezhessen még megmaradt javai felett. Mindezek tetejébe szabad mozgásában is korlátozta, egy városban - talán Veszprémben - kellett elszigetelten élnie. (Folytatjuk) 1993. október 31. Sz ent István szobra a budapesti Halászbástyán
