Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-31 / 43. szám
Vadkerty Katalin: A reszlovakizáció című könyvéről Kisebbségi történettudományunk (ha létezik ilyen) sokban adósa a csehszlovákiai magyarságnak. Az elmúlt évtizedek, különösen az 1945 utániak, nem kedveztek a kisebbségi történelmi kutatásoknak. A „keressük, ami összeköt“ hamis elmélete bénítóan hatott a kutatómunkára, s lényegében feledtetni kívánta azt, amiről nem akartak beszélni. így történt, hogy kisebbségi sorsunk viszonylag mértékadó feldolgozását sokáig legfeljebb Arató Endre (Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből 1918-1975) kötete jelentette, mely egyfajta „politikai tapintatból“ éppen az 1945 utáni történelemmel bánt eléggé kesztyűs kézzel. A kisebbség sorskérdéseiben elsősorban azok hallatták szavukat, akik nem hivatásos történészként foglalkoztak a problémákkal. Janies Kálmán kötete (A hontalanság évei) hazai megjelentetésének azonban a minimális feltételei sem voltak meg a hetvenes évek végén. Janics Kálmán és Gyönyör József írásai voltak azok, melyek pozitivista jellegükkel értékes felismeréssel gazdagíthatták emlékezetünket. Popély Gyula monografikus feldolgozása a Ma- saryk-akadémiáról megjelenése után „zárt terjesztésre“ került. A hivatásos történészek jobbára az egyes intézetek által kijelölt munkákkal bíbelődtek, a legkelendőbbek a munkásmozgalmi jellegűek voltak, meglehetősen egyoldalú beállítással. A megjelent művek lényegében a marxista társadalomszemlélethez igazodtak, a polgári vonatkozásokat mellőzték vagy elutasították. örvendetes, hogy az elmúlt hónapokban megtört a hallgatás. Vadkerty Katalin a reszlo- vakizációról, Víg Károly a csehszlovákiai magyarok történetéről, Szarka László pedig a szlovákok történetéről jelentetett meg tanulmány- kötetet. A magyarországi „besegítés“ mindenképpen hasznos abban a folyamatban, hogy jobban megismerjük magunkat és másokat. Vadkerty Katalin esetében lényegesen izgalmasabb ez a vállalkozás, mint a középkori malomipar története, mely korábbi kutatási programja volt. (Gazdaságtörténelmi szempontból bizonyára a malomipar is fontos, a történelmi tisztánlátásban azonban a most megjelent kötet segíthet bennünket.) Annál is inkább, hisz a kérdés a fiatal generáció számára jobbára ismeretlen, s a félmúlt történelmét különben is megterhelték a mítoszok és az illúziók. Ezek közé tartozott a „gottwaldi jégtörő február“ mítosza, vagy az illúzió, melyet politikusok és írástudók az internacionalizmushoz fűztek, ettől remélve a kisebbségi gondok enyhülését. Jószándékú következetlenségeinkben még arról is megfeledkeztünk, hogy a „jégtörő februárt“ az a nemzetközi kényszerhelyzet eredményezte, mely Churchill fultoni beszéde (1946) után szabadult a világra, hidegháború formájában. A sztálini rendszert elsősorban ez a veszélyhelyzet kényszerítette arra, hogy konszolidálja a megszállási övezetébe tartozó országokban a politikai helyzetet. így vált kényszerré a kitelepítés leállítása jóval 1948 februárja után, s egyáltalán a magyar kérdés rendezése Csehszlovákiában. Naivitás volna persze azt hinni, hogy Benes és Gottwald a saját szakállára cselekedett, amikor három és félmillió német kiűzése után a magyar kisebbséggel szerettek volna leszámolni - a nagyhatalmak áldása nélkül. Jalta és Potsdam, és ezzel a nagyhatalmak döntései nemcsak lehetőséget adtak a számlák „kiegyenlítéséhez“, hanem - a német kisebbség esetében - egyenesen megkövetelték azt. Minden szelekció nélkül ítéltek emberi sorsok felett - a hitlerizmus bűnei miatt. Ebben a helyzetben, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Magyarországra kényszerített lakosságcsere nem jár kellő eredménnyel, a csehszlovák hatóságok a lélekvásárlás sajátos módszeréhez folyamodtak. Beindították a reszlovakizációt! Abból a téves feltételezésből indultak ki, hogy a délszlovákiai magyarok elmagyarosított szlovákok, így lehetőséget kell a számukra teremteni, hogy a (szlovák) nemzet visszafogadja őket. Jellemző, hogy míg a lakosságcsere 242 települést (mintegy százezer személyt) érintett, addig a reszlovakizáció 719 településre terjedt ki, s az akció során néhány nap alatt 423 246 személy kérte a szlovák nemzetiség megadását. Többségükben olyanok, akiket a szülőföldön maradás kényszere hozott abba a tragikus helyzetbe, hogy megtagadják önmagukat, nemzeti hovatartozásukat. E tragikus lélekvásárlás során a hatóságok mintegy kétszázezer személy kérelmét fogadták el. A gyalázata ennek a szemléletnek, hogy mindvégig hazug és becstelen volt, hisz azt ígérte a reszlovakizáltaknak, hogy a szülőföldjükön maradhatnak, lényegében azonban kidolgozták azt a tervet, mely az ő áttelepülésükkel is számolt Csehországba és Morvaföldre. Ez talán a legrövidebb fejezete a kötetnek, mégis talán a legmegrázóbb, hisz arra utal, hogy az emberek hiszékenységével milyen kegyetlenül visszaéltek azok, akik a szláv állam igézetében appartheid-politikát folytattak, s a legsötétebb kolonizációs módszerekhez folyamodtak. Bár az ijedtség nem tartott sokáig, hisz a népszámlálási eredmények - különösen 1961-ben - egyértelműen igazolták, hogy a lélek ellenáll, ez a tény azonban sokkot jelentett a korabeli politikai hatalom számára. Hónapokon át nem tették közzé a népszámlálás adatait, keresték az „indokokat“ a természetellenes népszaporulatra. Mert a magyarság tömegei döbbentek rá arra, hogy nem lehet bukdácsolva, „rangrejtve“ élni. Vállalták önmagukat. S hogy mennyire igazuk volt, azt később, az 1968-as események igazolták, amikor a Matica slovenská szélsőségesei még a reszlovakizáltak, vagy az asszimilálódni készek esetében is az „eredet“ mindenhatóságát hangoztatták, kétségbe vonva, hogy joguk lehet köztisztségeket betölteni. A kötet tizennyolc fejezetben tárgyalja a reszlovakizációt, nemcsak a fogalmi kérdésekre utal, hanem rámutat a hivatalos propaganda mesterkedéseire, az adminisztrációs vonatkozásokra, a reszlovakizáltak (és a szlovák áttelepülők) átnevelésére, az egyházak szerepére stb. Hiányérzetünk ott lehet, hogy a szerző figyelmen kívül hagyja a korábban megjelent tanulmányokat, kutatási eredményeket. Teljesen mellőzi Juraj Zvara kötetét, mely sajátos szemlélettel ugyan, de a maga korában bátor módon szólt a magyar kérdésben elkövetett hibákról. Zvara nem hallgatta el azt sem, hogy a pártszervek viszonylag korán vitatták a magyarellenes intézkedések helyességét. S bár a magyar kérdésben elfogadott pártdokumentum a hatvanas évek elején titkos jellegű volt, lényegében egyfajta kényszerű szembenézést is jelentett a korábbi politikai gyakorlattal. A reszlovakizációval is. Ezt már csak azért sem kellene elhallgatni, hisz ma, a demokrácia idején kevés olyan politikussal találkozhatunk, aki ezekben a kérdésekben nyíltan állást mer foglalni. Mintha nimbuszukat féltenék népük előtt azért, hogy tisztességtelennek mondják azt, ami a múltban megmagyarázhatatlan, igaztalan és hazug volt. Legszívesebben a „korral“ magyarázkodnak, elfeledve azt, tisztességtelen az a kor, melyben a politikai hatalom embertelen cselekedetekre ragadtathatja magát. Az adott esetben százezrek tragédiájáról volt szó, sőt a németek esetében több mint kétszázezer áldozatról is, akik a pogromok áldozatai lettek. A magyarellenesség egyik fő szervezője, Gus- táv Husák, későbbi köztársasági elnök, egy 1968-as beszélgetés során (lásd: Új Szó, Pravda, 1968 június 1.) legalább odáig jutott, hogy elismerte, az 1945—47-es években sok ostobaságot követtek el a magyarokkal szemben. Napjainkban az ostobaságoknak nyoma veszik, s inkább védői vannak, mint megváltói. A megjelent kötet ezért a feledékenység ellen is kiváló „orvosság“. Vadkerty Katalin kötete mindenképpen úttörő jellegű vállalkozás. Aligha vitatható, hogy megállapításai, következtetései távolról sem lezártak, s dokumentumai is minden bizonnyal újakkal ki egészíthetők. Hézagpótló azonban mindazoknak, akiknek nem mellékes a múlt, mert ismerni akarják a jövőt. A Kalligram Kiadót is dicséret illeti, hogy a kötet kiadását vállalta s azt a Mercurius Könyvek-sorozatban megjelentette. Őszintén kívánjuk, hogy bátorságuk arányában a jó és jobb könyvek száma is egyre gyarapodjék. Fonod Zoltán >< m ON On • • _ _ Trarí iiciycii Átadták az Érsekújvári Régió Szakalapítvány díjait Üzenet helyett régi iskolájukba a Szakalapítvány létrehozói két tagjukat küldték: Luzsicza Lajost és Ko- bolka Alajost, hogy átadják a jutalmakat egykori alma materük legjobb diákjainak. Az idén már másodszor kapott 10-10 ezer forintot az Érsekújvári Gimnázium magyar tagozatának két legjobb diákja, de ezúttal „újítást“ is bevezettek: mostantól kezdve az Érsekújvári Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola két legjobb tanulója is tanulmányi ösztöndíjban részesül. Október másodikén a Csemadok- székházban tartott kedves ünnepségen Harcsa Andrea és Nátek Emese (negyedikes gimnazisták) kapta a jutalmat, (utóbbi a Kurzwell család emlékére alapított ösztöndíjat), hogy az emléklap szerint: „szeresse szülőföldjét, legyen büszke iskolájára, mint ahogyan az elődök, az öregdiákok máig nagy nosztalgiával - így gondolnak az ott eltöltött évekre“. A két jutalomban részesült alapiskolás: Kaderábek László és Zachar Hortenzia. Mi is a Szakalapítvány? Az 1989-ben alakult Rákóczi Szövetség többek között „a határon túl élő magyarság emberi és kollektív jogai maradéktalan megvalósításának elősegítését, nemzeti önazonosságtudatának megőrzését“ tűzte ki célul. A Szövetségen belül az egykori érsekújváriak létrehozták az Érsekújvári Régió Szakalapítványt. Ennek a tevékenysége „a szülőföld felé irányul, szerény eszközeivel támogatva a magyarságtudat megőrzését, erősödését“. A Szakalapítvány (eddigi) támogatói többnyire régi újvári diákok, akik szerény hozzájárulásukkal anyagilag és erkölcsileg szeretnék segíteni hajdani iskolájukat. Harmincnégy adományozót számoltam össze - akik a több mint félmillió forintos vagyont összeadták. Valami elindult Tóth Sándor igazgató büszke, hogy tradíció született, s hogy az Érsekújvári Gimnázium magyar tagozatának alapítványa - a Pázmány Péter Alapítvány — vagyona is gyarapszik. Ebből támogathatják a magyar tagozaton működő kulturális és közművelődési csoportok munkáját, rendezvényeit; a bel- és külföldi középiskolai tanulmányi versenyeken való részvételt; magyar nyelvű diáklap, évkönyv kiadását; tehetséges diákok tanulmányútjait; nyári művelődési tábor szervezését; a szociálisan hátrányos helyzetű diákokat egyszeri ösztöndíjak formájában - vagyis olyan tevékenységeket, amelyekre egyébként nem futná. Valami megindult. Szerencsére vannak már néhányan, akik úgy érzik — ha módjukban áll, segítenek. Mint például Vavreczky Attila, aki a díjátadási ünnepséget szponzorálta. Ki a legjobb?- Nehezen döntötték el a kuratórium tagjai, ki legyen a négy szerencsés gyerek? - kérdeztem a tanároktól. Bizony nehezen, felelték, azért kapott még néhány gyerek könyvcsomagot.- Nem fogják őket irigyelni? A tanárnő határozott nemmel felel. Ezeket a gyerekeket a társaik is elismerik. Jó lenne most diáknak lenni, méláztam, látva a boldog gyerekeket. A mi generációnknak nem volt ennyi lehetősége. A régi iskolatársak vigasztalnak — kár is ezen rágódni -, minden úgy van jól, ahogy van. A mi diákéveinknek is vannak felejthetetlen percei. A lehetőségek csak nem hagynak nyugton. Hetvenen felüliekkel beszélgettem, sokan eljöttek az ünnepségre. Ők még nagyobb szeretettel emlékeznek iskolájukra - mint az én nemzedékem. De kiderül, az ő lehetőségeik - az én szememben - korlátlanok voltak: bárhová mehettek tanulni - és bármit... és akkor a „szociálisan hátrányos helyzetűeket“ igenis segítették... Messziről jött levél Wojatsek Károly nyugalmazott egyetemi tanár Kanadából írta megszívlelendő szavait: „Érettségim óta 1935-ben az érsekújvári gimnázium magyar tagozatán, sok év telt el, és messzire, a Csendes-óceán partjára, Victoriába, a világ tíz legszebb városának egyikébe sodort az élet vihara. Innen visszapillantva diákéveimre, őszintén be kell vallanom, hogy az érsekújvári gimnáziumban végzett tanulmányaim, az ott szerzett ismeretek, tanáraim szakszerű lelkiismeretes irányítása alatt és a hagyományokkal rendelkező iskola szelleme adta meg azt a nélkülözhetetlen szolid alapot, amelyre a nemzetközi szellemi versenyben lehetett tovább építeni. A gimnázium jelen diákjainak azt írom Kanadából, hogy minden órát fordítsanak komoly tanulásra, egyéni tudományos felkészülésre az életre, mert a tudás hatalom. Használják ki azt a szerencsés és kivételes helyzetet, hogy a gimnázium tanulói lehetnek“. (kopasz)
