Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-24 / 42. szám
Szőke József B álint úr azóta dolgozott istenigazában, hogy nyugalomba vonult, független ember lett. Megmagyarázhatatlan munkaláz fogta el. Reggeltől estig gürizett, s alapmódon megfordult az élete, akár a folyó, mely hegynek folyik, visszafelé ment a sorsa. Végre elérte „azt“, amire mindig vágyott: tehette, amit akart. A maga ura lett. Visszatért régi tudományos búvárkodásaihoz, s egy időtlenül régi papirusztekercs szövegének megfejtésével vesződött. A teljesen ismeretlen ősi írás nem hasonlított egyetlen eddig ismert betűvetésre sem. Betűvetés? Bálint úr nemzetközi tudományos körökben is elismert paleográfus volt, azonnal felismerte, hogy a szó eredeti értelmében itt aligha beszélhetünk betűvetésről. A megsárgult papirusztekercsre rótt kusza sorok inkább hasonlítottak holmi márványrepedés ereire, mint emberi írásra. Mégis volt ezekben a vonalakban valami szabályosság: az azonos jelek és vonalkák sűrű ismétlődése is sejtette, hogy a titokzatos lila tussal rótt sorok tudatos emberi tevékenység eredményei, s emberi üzenetet rejtenek. De hogy miféle ősi üzenetet, kiknek az üzenetét, mely korból, milyen nyelven: ezt próbálta Bálint úr felderíteni. Reggeltől estig görnyedt az ősi irat felett. Csupán esténként mozdult ki lakása nyugalmából, bár akkor se szívesen. Magányosan élt, s ilyenkor szerezte be élelmét, írószereit, no meg a kis sárga papírlapokat is, amire írt. Közben sétált, friss levegőt szívott. Mindezt teljesen tervtelenül, szabadon végezte. Nem volt határozott szisztémája a felfrissülésre. Lépteit a vágyaihoz igazította. Oda ment, ahol már rég járt, ahová a vágyai, emlékei hívták. Ezen a napon kissé szokatlanul kezdődött a kiruccanása. Alig lépett ki lakása ajtaján, belebotlott a szomszédjába, a lefetyelő Mar- kusnéba, aki menten általános beszámolót tartott a világ folyásáról, legfőképp persze a ház lakóiról, dolgairól, a földszinten lakó „büdös“ cigányokról, akik odatojtak a ház lépcsőjére, Benyóné megmérgezett macskájáról és a részeges vonatkalauzról, aki ismét eldöngette a feleségét. Amint kiszabadult a sipító, süvöltő hangok áradásából, s végre elindult, az első emeletről vissza kellett térnie: a nagy locsogás közben bezárta-e lakása ajtaját. Természetesen bezárta, s ez méginkább felingerelte. Mereven bámulta a koszos garádicsokat és hangosan fortyogott. Nem káromkodott, nem szitkozódott, mint más közönséges halandó, csupán zsörtölődött. Káromkodásra túlzottan békés, szelíd lelkületű ember, finomkodó polgár, aki önmagával is választékosán társalog. Ilyesmiket mondott: „nahát!“, meg hogy „hm, hm!“. Közben a fejét is csóválta, nyugtatta magát: „ej, ej!“, „bizony, bizony“, majd halványan elmosolyodott, és keserű gúnnyal szlovákul csipkedte önmagát: „Róza, Róza, skleróza!“, hogy végül is azon törhesse a fejét, miként lehetne e csacska rímes-rémes szójátékot magyarra fordítani. Rájött: fölösleges a fordítás, vájt- fülű magyarnak érthető a szöveg. Ahogy Bálint úr a lépcsőház homályából az utcára lépett, szemébe csapott a város minden fénye. Ösztönösen megállt, arca elé kapta a kezét, pislogott, akár a magára hagyott vaksi macskakölyök. Egy pillanatig a kapunak támaszkodott, hogy megkapaszkodjék. De csak egyetlen pillanatig vagy addig se tartott a bódulat, a fények tomboló rohama, a forgalom zúgó támadása. A vörös homályban ingadozó, imbolygó házak, fák, oszlopok lassan elnyerték valór di alakjukat, megszűnt az emberek súlytalan, légnemű lebegése, s a lámpák felfújt, izzó gömbjei visszatelepedtek az oszlopok hegyére. Minden visszatalált valódi összefüggésébe, az lett, ami megvalósult árvaságában, magányában egyáltalán lehetett: oszlop, fa, ház, ember azonosította magát önmagával, kilépett az újraszületés embrióállapotából, a homályból, a lét árnyékából.- Megvalósította önmagát! - mosolyodott el Bálint úr, hogy rátalált a divatos szóra. Élvezettel forgatta szájában, ízlelgette a csintalan kifejezést, és csodálta a mindenki elé odatolakodó látomást, melyet a totális fény és a gyengülő szeme varázsolt eléje. Az utca tele volt emberekkel. Elmúlt már a döglesztő nappali hőség, a Duna felől friss levegő lopakodott a város utcáira. Az est megtelt illatokkal. A járdán itt-ott még fénylettek a délutáni zápor tócsái, de az üzletekben nem tülekedett annyi ember, mint máskor. Nyugodtan, tülekedés nélkül megvásárolhatta mindazt, ami magányos életéhez, munkájához kellett. Tej, vaj, kenyér, némi zöldség, gyümölcs, írószer, papíros került a szatyrába. Vásárlás után egyszerűen tovább lődörgött az utcán. Meg-megállt, nézelődött, pihentette a szemét. Amire rámeredt, alig látta, még kevésbé észlelte, mert a gondolatai vissza-visz- szatértek nagy munkáj ához, ahol napközben is időztek: a különleges papirusztekercshez, melynek titokzatos írásjelei most is fel-felvil- lantak emlékezetében, és gondolatai a járás ritmusához igazodva, hol nekiiramodtak, hol lelassultak, mintegy beprogramozták járásának tempóját. Nem csoda, ha szabálytalan neki-nekiiramodásai közben akár a részeg, oda-odakoccant egy-egy járókelőhöz, belebotlott holmi ténfergőbe,lusta embergyűrűbe. Ilyenkor anélkül, hogy gondolataiból egyetlen pillanatra is kizökkent volna, valami bocsánatkérés-félét mormolt, s oldaltlé- pett lágyan, könnyedén, pontosan úgy, mintha álmokon járna, s ment tovább. Körülötte a város, az utca továbbra is alaktalan, tünékeny maradt. Az úttesten elegáns kocsik suhantak a seholból a semmi homályába, s lilakék párában, bíbor ködökben, görögtiizek- ben emberek lebegtek. Előléptek a házak sötét kapujából, az üzletek fényözönéből, felbukfenceztek az aluljárókból. Megjelentek és eltűntek, megjelentek és eltűntek szüntelenül. A város most pontosan olyan volt, mint minden nagyváros az estben. Fényes és dübörgő. Falta az életet. Úgy élte az életét, mintha számára csakis ez a pillanat létezne. Bálint urat már nem gerjesztette ez a lüktető láz, mohó habzsolás, ami körülvette. Vére megcsendesedett, de a város áramló vére, akár a kedveskedő macska gazdasszonya lábához, hozzá is odatörleszkedett. Tekintete ott maradt egy-egy combhoz tapadó szoknyán, csupaszon villanó asszonykaron, tétova mosolyon. Diákkorától ismerte e várost. Talán szerette is. Pontosan tudta, hol mit találhat benne, hol milyen emberek forgolódnak, mit esznek, vesznek, tesznek: melyik vendéglőben, presszóban, kávéházban kik tanyáznak, melyik moziba, színházba milyen emberek járnak, városrészben mi módon élnek. És ha az idők nagy forgolódásában - Bálint úr életében nem egy forgószél pörgette meg az embereket - ki is cserélődtek egy-egy színhely szereplői, a város mély áramlatai változatlanok maradtak: más szereposztásban, más jelmezekben, átírt szöveggel, de mindig ugyanazt a darabot játszották. A „legvidékibb vidékről“ a „legvidékibb nagyvárosba“ került dunai gátőr fia, akkor még riasztónak, bizarmak látott itt mindent. Hosszú ideig fel sem foghatta, hogy a sok cifra házban, díszes palotában miféle emberek laknak. Az ódon koronázó város szűk utcáin konflisok kocogtak, s reggelente, amikor iskolába ballagott, nagy kosarakban pékinasok cipelték az illatos zsemlét. Délután, amikor a nap már nem lobogott oly bolondul az égen, az országgyűlés házától, amelyet oly borzasztóan nagynak látott, le a Dunáig szende úri lányok, rózsaszínű kisasszonykák sétáltak Ámor-gödröcskével az arcukon. Ruhájuk tündéri, ernyőjük csupa fodor, kalapjuk rózsa és toll, lábuk libegő, járásuk táncos vagy bámulatosan rejtett, akár a szélhajtotta ördögszekér futása, s a mogorva papa, a szigorú mama oldalán is jól ismerték mindazt a szerelmi rafinériát, amelyet séta közben szájjal, szemmel, fejjel továbbítani lehetett a sétapálcás, kürtőkalapos gavallérok, kardjukat csörgető kadétok felé, akik mindezt felettébb izgatottan vételezték, miközben közömbös arccal bécsi kalandjaikról, pesti primadonnákról, Fedák Sáriról, Honty Hannáról meséltek pikáns történeteket, akik mellesleg szólva ugyanerről a köves korzóról indultak hódító útjukra. Bálint úr diák korában ritkán vetődött ebbe a városrészbe. Künn lakott nagynénjé- nél a Sánc úton, és szívesebben ténfergett a Széplakutcán, valamint a mai Fő téren, ahol vasárnap délután, amikor minden halandó szabadot kapott a gazdájától, tarka tömeg hullámzott mindenfelé. Kora délután tisztes kisemberek, tisztviselők, iparosok koptatták itt a flasztert, de ahogy az uzsonna ideje elérkezett, helyűket elfoglalták az iparoslegények, kereskedősegédek, inasék, vidéki diákok, katonák, kocsisok, villamos- kaluzok, gázgyári munkások, kikötői teherhordók és velük a cselédlányok, a halványarcú munkáslányok, akik valamilyen rejtélyes okból, talán mert silány volt a ruhájuk, kopott a cipőjük, alkonyat előtt sohase léptek a sétányra. Bálint úr ruhája is vidékies volt, bár tisztes, mégis inkább ide illett, mint az úri korzóra. Vére már mozgott, s nagy magányában önfeledten sodródott az áradatban, amely alkonyattájt szinte megrészegült. Mindenkit szorított az idő, a röpke órák éhes örömvágya. A „mámoros had“ felett magyar, német, szlovák, morva szavak röpködtek. Ki törődött azzal, hogy ki milyen nyelven beszélt. A hófehér bőrű szöszke morva lányok, a kedves Málcsik gagyogtak egy kicsit magyarul, egy kicsit németül s bárkivel szívesen ismerkedtek; Csallóköz, Mátyusföld szélesszoknyás magyar lányait az uniformis csábította; a szlovák lányok iparoslegényre vadásztak, s valamilyen csoda folytán mindannyian szót értettek egymással, szívesen keltek útra a Liget vagy a Zerge-hegy irányába, hogy valamely zenés vendéglő kertjében néhány órára elfeledjék az egész hét nyomorúságát. Ki törődött most azzal, hogy mi lesz holnap. Az élet oly szűkre szabta számukra az öröm óráit, hogy óvatosságra a szerelemben se gondolhattak. Különben is, ha normálisak vagyunk, nem lapozunk rögtön a „könyv“ végére. A koronázó város kis cselédlányai, kikötőmunkásai se tudtak előrelapozni abban a könyvben, amelyet éltek, amely egész egyszerűen „még nem volt meg“; és ha valami „ért“ ebben a könyvben valamit, az éppen az, hogy még nem volt megírva. Még minden megtörténhetett. Bálint úr „könyvében“ is üresen ásított a sok lap. De Salma Ilonka már türelmetlenül tipegett, hogy a Zerge-hegy bozótosaiban az első sorokat reájuk róhassa. E zek a dolgok jártak Bálint úr fejében, s teljesen átadta magát a képzelgésnek, emlékeinek. Ahol most járt, az utca csendes volt, maga is csendesen ballagott. Itta az esti fényt, friss levegőt. Szinte eloszlott bennük, mintha maga is levegő lenne. Erre vágyott: nyugalomra. Feküdni önnön burkának puhaságában, gondolatai meleg, puha bugyrában. Ahol védett. Elnyúlni, mint egykoron a napfényes sima tó tetején egy úszó csónakban. És ringatózni, ringatózni az idők végtelenségéig. Zbigniew Makowski: A madarak asszonya ............................ ' VAS ISTVÁN Rapszódia egy őszi kertben Csapzottan tarka lett az a fény teli kerted, Későn süt fel a nap, hamar homálylik, Elfagytak, feketédnek Napraforgóid, dáliáid, Még nyílnak, őszien égnek - már nem sokáig Napszomjas késő helianthusok Az elmúlásból is itt körül az világít, Ami nekünk meg nem adatott. Piroslik már a kis meggyfád - milyen lesz, Ha jön a nagy esőzés hirtelen? Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek Nedves szelekben is tündérien. Már váija a nemes, növényi sejtelem Novemberi esők verését: Itt győzni fog minden enyészeten A szépség. Magunkra gondolok - a szívre, a gyomorra. Nem a haláltól félek, féltelek. De miért kell nekünk magunktól undorodva Megérni - ha megérjük - a telet? Szépségben boldogult virágok, levelek - S ha holdba, csillagokba ér az ember, Csúnyán közelítő telében mire mehet Ezzel a földiförtelemmel? Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk Új és új szépség akkor is, ha pusztul. Meglátjuk most, hogy mit szereztünk Bőrön, beleken, szerveken túl? Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul, Most vívj, most védd magad, Míg végső hódításra el nem indul A sejtjeinkbe zárt tudat. Hát lett-e a tízezer éveken át Szépség, ami nem a miénk? Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág: Eltenni télire a fényt? Nincs miért adnunk a szerényt: Még csúf estünkben is több szépségünk marad, Mint amit valaha pompáztak elénk Virágok, madarak Mi más értelme van az időben a szépet Halmozni, ha nem ez, Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet, Akkor is szép lehess? Nem tréfából teremtett tartós és nemes Szépséget annyi mesterünk és ősünk Azért, hogy te is védekezz, Míg alantas elmúlással vesződünk Mit tud a virág, mit tud a tenyészet? Rettentő szép rakéták robbanva repüljetek! Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet Az emberi évezredek, És mindig te leszel, és mindig én leszek Holdban, Marson, ki tudja, hol, Míg meg nem leljük azt a képletet, Nem nyughatom s nem nyughatol. És új energiává lesz a múló idő S új csillagmáglyát gyújt meg érted, S vigasztalóvá lesz a rémítő, S mindent meglátsz, mindent megértek És érthetetlen szenvedésed Hétszer boldog szépségre válik Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett Napraforgóid, dáliáid. I * i lacárnan mu ht at sem
