Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-10-24 / 42. szám

----------------------------------------------------------------Kristó Gyula - Makk Ferenc-------------------------------------------------------------ä 1 í ÉHÉII KAUM! Istvánnak oly módon sikerült uralkodói fennhatóságát kiterjesztenie a kabar szállásterületre, hogy sógorát, kárpót­lásul a törzsfó'i méltóság elvesztéséért, országos hivatallal ruházta fel. István másik húgát 1009-ben Orseolo Ottó ve­lencei uralkodó vette feleségül. Ezzel a házassággal javult az Árpádok hosszú idő óta rossz viszonya Bizánccal, Ve­lence ugyanis Bizánc hűbéresének szá­mított. Bizánc pedig a korábbi évtize­dekben a magyar törzsi csoportosulá­sok közül nem az Árpádokkal, hanem az erdélyi Gyulákkal állt szorosabb kapcsolatban. Gyula leverésével az Ár­pádok és Bizánc közti ellenségeskedés alapja szűnt meg, a magyar-velencei di­nasztikus kapcsolat pedig közeledést jelentett az Árpádok Magyarországa és a keleti császárság között. Míg István az új évezred első évtize­deiben besló' gondokkal volt elfoglal­va, a második évtizedben bátrabban lépett ki a nemzetközi élet porondjára is. II. Baszileiosz bizánci császár szö­vetségeseként István serege is részt vett Bulgária elfoglalásában. A ma­gyar király, aki személyesen állt hada élén, nem látott hozzá - mint a bizán­ciak - az éppen efoglalt bolgár város kifosztásához, hanem csak ereklyéket hozott magával az ottani Szent György-templomból. Mivel ez a hír külföldi származású szerző' tollából még jóval az István szentté avatása előtti időből maradt ránk, így feltétle­nül megbízhatónak tekinthető, s jelzi azt: István őszinte örömét lelhette az egyházi kegytárgyak megszerzésében, s nem a nagy értékű kincsek harácso- lása vezettte. Az ugyan védelmi hábo­rúnak minősíthető, hogy az 1010-es években István visszavette Vitéz Bo- leszló lengyel fejedelemtől a Morva és a Vág folyó vidékén elfoglalt terüle­teket, de azzal viszont újból a nemzet­közi politikába avatkozott bele, hogy a Boleszlóval megkötött békét követően ötszáz magyar lovassal támogatta a Ki- jev ellen vonuló lengyel uralkodót. Nem kis gondot okozott Istvánnak a keleti irányból támadó besenyők Er­délybe való betörésének elhárítása sem. Az egyik legenda csodás esemény­nyel körítve meséli el a történetet. A támadás időpontjában a király „távoli vidékeken vadászgatott, hogy elnyűtt tagjai a sok szorongató gond után lega­lább valamennyire felfrissüljenek“, amikor déli álmában isteni sugallat hozta tudomására a besenyő inváziót. Ha ebben természetesen jogosan ké­telkedünk is, abban bizonyosak lehe­tünk, hogy a legenda István egyik ked­velt szórakozásáról, a vadászatról őr­zött meg híradást. Egy másik besenyő történet a mé­lyen vallásos és szelíd Istvánnak más arcát mutatja felénk. A besenyők kö­zül hatvanan, kincsekkel megrakodva, Magyarországra, Istvánhoz igyekeztek békés szándékkal. Ám a határvidék magyar katonái mindenüket elrabol­va karddal levágták, illetve félholtra verték őket. Az életben maradottak eljutottak a királyhoz, s panaszt tettek előtte. István a rablás valamennyi résztvevőjét maga elé idéztette, s így szólt hozzájuk: „Miért hágtátok által az Istentől rendelt törvényt? Miért nem ismertetek irgalmat, és ártatlan embereket miért büntettetek? Mert nem azokat kell sújtani, akik a tör­vényt hallgatják, hanem akik áthág­ják. Ahogy ti cselekedtetek, úgy cse­lekszik ma az Úr is színem előtt vele­tek.“ István kemény ítéletet szabott ki rájuk, mindnyájukat „az ország min­den táján az utak mentén kettesével felakasztva elvesztették. Ezzel akarta hát megértetni, hogy aki nem nyugszik meg az Úr által meghirdetett igazságos törvényben, így jár. Hallották a föld lakói az ítéletet, mellyel a király intéz­kedett, és megrettentek.“ Az új rend kialakítása nem ment tehát erőszak nélkül, s nyilvánvaló, nemcsak Gézá­nak, de Istvánnak a keze is emberi vér­től volt szennyezett. Az 1020-as években István egyik legfőbb gondja immár egyetlen és ser­dülő-, majd ifjúkorba lépett fiának, Imrének a nevelése volt. Ebben ugyan közreműködött egyebek között a Ve­lencéből Magyarországra került tudós pap, Gellért - 1030-tól Csanádi püspök - is, ám maga István szintén nagy gon­dot fordított arra, hogy felkészítse fiát az uralkodásra. Erkölcstanító köny­vecskét íratott fiához, amelyben - a bibliai tízparancsolat mintájára - tíz pontba foglalta azt, hogy mi mindenre kell ügyelnie fiának, főleg ha majd trónra kerül. A mai embert is megin­dítja, ahogy bevezette tanítását István: „Fogadj szót, fiam; gyermek vagy, gaz­dagságban született kis cselédem, puha párnák lakója, minden gyönyörűség­ben dédelgetve és nevelve, nem ta­pasztaltad a hadjáratok fáradalmait s a különféle népek támadásait, melyek­ben én szinte egész életemet lemor­zsoltam. Itt az idő, hogy többé ne puha kásával étessenek, az téged csak pu- hánnyá és finnyássá tehet, ez pedig a férfiasság elvesztegetése s a bűnök csi- holója és a törvények megvetése; ha­nem itassanak meg olykor fanyar bor­ral, mely értelmedet tanításomra fi­gyelmessé teszi.“ (Kurucz Ágnes fodí- tása.) Az 1020-as években Imre megnő­sült, görög felesége lett, talán a bizán­ci császár egyik rokona. A házasságot azonban nem kísérte gyermekáldás. Alapvetőn ez a tény adta magyaráza­tát, hogy a XII. század első felében, amikor az egyház kemény harcot ví­vott a papok nősülése ellen, felettébb dicsérendő erénnyé vált a szüzesség. Ennek az egy évszázaddal Imre utáni egyházpolitikának esett áldozatul Im­re alakja is. Az 1083-ban a magyaror­szági keresztény egyház kiépítésében szerzett érdemeiért apjával együtt szentté avatott Imréről a XII. század első felében olyan legendát írtak, amely egyértelműen Imre önmegtar­tóztatását, szüzességét állította a kö­zéppontba mindenki - főleg a papok - számára követendő példaként. így vált Imre herceg egy tőle és korától idegen eszme kifejezőjévé, amelyet a XII. századi legendaszerző emelke­dett szavakkal ekként ecsetelt: bár ap­ja rendelkezéséből feleséget vett ma­gának, „hogy a két királyi ágból kirá­lyi utódok származzanak a jövőre, ő (Imre) a húsból való népséget - mivel az múlandó - a szüzesség lelki fogadal­ma mögé helyezte. Testét böjtökkel sanyargatta, lelkét azonban Isten igé­jének kenyerével táplálta, nehogy a test incselkedése úrrá legyen rajta, és felesége szüzességét romlatlanul meg­őrizte. Ó, milyen csodálatra méltó az ifjú magatartása, mely a könnyek pa­takjával fojtotta el a szerelem tüzét, és bár lángot hordozott keblében, nem égett meg annak füzétől. Hiszen nagy és szinte a halandó természetet felül­múló dolog a test érzékiségét elaltatni, s a vágyat - amit az ifjúkor fáklyái gyújtottak lángra - a lélek erejével ki­oltani; az érzéki gyönyörök erejét a szellem fáradozásával megfékezni; él­ni az emberi nem szokása ellenére; le­nézni a hitvestársi vigasztalást; meg­vetni a gyermekekkel járó gyönyörű­séget; és mindazt, ami a jelen életben érték lehet, semmibe venni a jövendő boldogság reményében. Nagy és - amint mondtam - csodálatos erény ez.“ (Csóka J. Gáspár fordítása.) Á XII. századi legendaíró Imre alakjá­nak átszínezésével kívánt követendő példát nyújtani a latinul tudó papok­nak az egyház éppen akkor időszerű magatartásnormáinak népszerűsítésé­vel. Pedig Imre aligha vetette meg a földi javakat, s aligha hevítették a száz év múlva divatba jött elvek. István és Gizella, akiknek minden reménye immár egyetlen fiukban és menyükben volt, türelmesen várakoz­tak az unokára, a dinasztia továbbfoly- tatójára, aki azonban nem született meg. A király talán már az 1020-as évek vége felé megbetegedett, s a kór - átmeneti javulások után - egyre in­kább elhatalmasodott rajta. Egyik le­gendája így ír erről: „Betegségbe esett, melytől utóbb testében megfogyatko­zott, s mivel a nyavalya hosszan tartó gyöngeséggel nehezedett rá, már a lá­bára sem tudott állni.“ Pedig éppen a húszas évek végétől szinte évente újabb és újabb gondok tették próbára István erejét és türelmét. Miután a ti­szántúli területeken, Vata törzsének szállásterületén békés úton kezdett tért hódítani a kereszténység, a kelet­magyarországi törzsi hatalmasságok közül már csak Ajtony maradt meg István ellenfelének. Róla Gellért püs­pök legendájából tudjuk, hogy Maros- várott (a későbbi Csanádon) tartotta székhelyét, nagyon hatalmas úr volt, a bulgáriai Vidin városában „a görö­gök szertartása szerint keresztelke- dett meg. Ez felette fitogtatta erejét és hatalmát. Továbbá hét felesége volt, mert nem volt tökéletes a keresz­tény hitben. István királynak pedig nem adta meg a tiszteletet semmiben, mert bízott katonáinak és nemes em­bereinek seregében, akik felett uralko­dott hatalma teljében. Szilaj paripája számtalan sok volt, nem is számítva azokat, amelyeket istállókban őriztek csikósai. Rengeteg barma is volt, min­degyik csordájának külön gulyása, s voltak azonfelül majorságai és udvar­házai. Még a királynak a Maroson le­úsztatott sója fölött is hatalmat birto­kolt, s a folyó révhelyein egészen a Ti­száig vámosokat és őröket tartott, és mindent megvámoltatott.“ (Szabó Flóris fordítása.) István 1028 táján tartotta elérkezett­nek az időt, hogy megmérkőzzék Aj- tonnyal. A király seregét Csanád ve­zette, a király rokona, aki korábban Ajtonyt szolgálta. Az első ütközetben - lehet, hogy cselből - Csanád serege futott meg, a másnap megvívott ütkö­zet azonban az ő győzelmével ért vé­get. Ajtony életét vesztette. István e területen hozta létre a győztes hadve­zére nevéről nevezett Csanád megyét és a Csanádi püspökséget, az előbbi élére Csanádot állította ispánként, az utóbbi élére pedig GeUértet püspök­ként. Kezdetét vette a területen is a pogány tömegek keresztény hitre térí­tése. Nagy sokaság várt arra, hogy sor­ra kerüljön, s elnyerje a keresztséget, a hosszú várakozás idejére még enniva­lót is hoztak az emberek magukkal. A már megkeresztelteknek Gellért pré­dikált. Szinte idilli kép rajzolódik ki előttünk: a minap még pogány nép most templomokat akar építeni, a püs­pöknek ajándékokkal kedveskedik, a férfiak lovat, marhát, juhot, szőnyege­ket hoztak, az asszonyok pedig arany­gyűrűket és nyakékeket. A félnomád, pogány népesség tipikus értékei voltak ezek. Az 1028 táján Ajtony fölött ara­tott győzelemmel István nemcsak név­legesen, hanem ténylegesen is egész Magyarország uralkodója lett. Alig ült el azonban a harci zaj a Ma­ros vidékén, immár az ország egy má­sik része állt lángokban. Az 1024-ben meghalt II. Henrik császárt, István só­gorát II. Konrád követte a német biro­dalom élén, aki hódításokba kezdett. 1030-ban Magyarorzság került sorra. Német sereg támadt az országra azzal a célal, hogy hódolásra késztesse, hű­béressé tegye Istvánt. A fiatal magyar állam első, igen súlyos erőpróbája előtt állott. A magyar király nem vállalta a nyílt összeütközést a korszerű fegyve­rekkel felvonuló, erősebb német hade­rővel. Bár nagy erőket vont össze a határon, s talán Imre fiát bízta meg a nyugati határszélre betelepedett oro­szok feletti uralommal, mégsem ez szolgált a támadás elhárításánk fő esz­közéül. Sajátosan nomád jellégű takti­kához folyamodott István. Az ország­ba behatoló németek elől visszavonult, az összecsapások elől kitért, viszont minden élelmet tervszerűen elpusztí­tott azok útjában. Ahogy mind mé­lyebbre merészkedtek be így a néme­tek az országba, annál inkább elsza­kadtak utánpótlásuktól. Az ellenség katonái éheztek. Nem maradt más vá­lasztásuk, mint kivonulni az országból. A legyengült sereg csak nagy nehezen jutott át az ország védelmét biztosító mocsarakon (a Hanság, a Rába és a Rábca ingoványain), valamint a mes­terségesen létesített útelzáró akadá­lyokon, gyepükön. A magyarok egé­szen Bécsig üldözték a németeket, sőt magát az akkor még kevésbé jelentős települést el is foglalták. A katonai si­kernél azonban fontosabb volt a poli­tikai eredmény: Magyarország képes volt önmagát megvédeni, elkerülte azt a sorsot, hogy a német birodalom hűbérese legyen. A győzelem ízét azonban súlyos csa­ládi tragédia keserítette meg. István egyetlen fia, Imre 1031-ben egy vadkan­vadászaton életét vesztette. Áz amúgy sem egészséges István, aki több apró gyermekét már eltemette, most utolsó fiát vesztette el. A legenda szavain át­süt, hogy korán elhalt gyermekei miatti fájdalmát István „élve maradt fia, a szent természetű Imre iránti vonzalmá­nak vigaszával fékezte. Immár egyetlen fiát szenvedélyesen szerette... Minden óhajtásával azt kívánta, hogy fia túlél­je, s hogy utána országának ő kerüljön az élére“. Imre halálával István minden reménye összeomlott. A XIV. századi krónika szerint a szörnyű csapás súlyos beteggé tette a királyt, régi egészségét többé nem is nyerte vissza. Nemcsak testi fájdalmak gyötörték, hanem lelki gondok is, senkit nem látott vérrokonai közül alkalmasnak arra, hogy halála után a keresztény hitben megtarthassa az országot. Egyik legendája arról ír, hogy most döbbent rá igazán: „egye­dül maradt, utód reménye nélkül.“ Jel­leme megváltozott, egyre inkább „az isteni irgalom bőkezűségének keresésé­re adta magát“. A földi világról mind­jobban a túlvilág felé fordult figyelme. Egyre többet gondolt arra az időre, amikor majd földi pályája befejeztével „a mennyország lakója“ lesz. Mind erősebben hatotta át a mély vallásos meggyőződés, a keresztény hit szenvedélye. Az az István-kép, amely főleg egyik legendájából kiraj­zolódik - a szinte sohasem nevető, állandóan kegyes adományokat oszto­gató, imádkozó, jóságos öregember képe, aki örömét lelte abban, ha éjsza­ka virraszthatott, ha a keresztények lábát moshatta, ha az alamizsnái nyo­mán pénzhez jutó szegények megrán­gatták a szakállát -, István életének utolsó néhány esztendejére, az Imre halála utáni évekre érvényes. István egyetlen hiteles ábrtázolását is éppen 1031-ből, fia elvesztésének évéből is­merjük. Az utóbb koronázási palásttá átalakított miseruháról megtört, sze­mét tágra nyitó, bajuszt és szakállt viselő, hajlott korú öregember néz ve­lünk farkasszemet. Pedig ekkor még csak ötvenhat éves volt. István vérrokonai mellőzésével unokaöccsét, Pétert jelölte utódául, ami kiváltotta unokatestvére, a hata­lomra igényt tartó Vászoly elégedet­lenségét. Bizonnyal az ő összeesküvé­sét beszéli el ekként István egyik le­gendája: „Látta pedig udvarának négy legfőbb nemese, hogy hosszan és súlyosan betegeskedik, s mert szí­vük mélyén még mindig hitetlenség­ben tévelyegtek, csalárd tervet ková­csoltak, és megkísérelték leromlott ál­lapotát halálra váltani. Már esteledett, mielőtt a házban meggyújtották volna a világot, egyikük a homály leple alatt vakmerőén behatolt, és a gyilkos tett­hez egy csupasz kardot rejtett köpenye alá. Alig tette be lábát oda, ahol a király pihent, csakis égi ösztönzésre a penge lehullt, és a földhöz ütődve megpendült. Nyomban felriadt a ki­rály, és kérdezte, mi az, bár tudta, mi történt. Az az ember megtörve, szo­rongva bevallotta őrült tervét, bánta, közel lépett, térdre esett, a király lá­bát átkarolta, beismerte, hogy bűnö­zött, és kegyelemért könyörgött. A bocsánatért esdeklőt el nem kergette, gonosztettét gondtalanul elejtette, az pedig parancsára cinkosait az árulás­ban leleplezte. A következő napon a király rendeletére a felkutatott gyilko­sokat elővezették, és ő fejükre ítéletet mondott. Hogy pedig az utódoknak okulására legyenek, és tanulják meg uraikat a legnagyobb tisztelettel tisz­telni, látásuktól őket megfosztotta, ár­tó kezüket levágatta, s akik igaztalanul az igaz vér ellen fondorkodtak, igazsá­gos ítélettel bajos életre jutottak.“ (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents