Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-24 / 42. szám
A Tátra nem csak a szlovák himnusz legelső sorának szövegében fordul elő, és nem is csak egy pakli azonos nevű, jobbára a melósok körében népszerű cigaretta neve. A Tátra elsősorban mást jelent - különösen mostanában, hogy az újkori alkimisták azt kutatgatják: miként lehet a földből aranyat nyerni, az oxigént dollárokká varázsolni, Szlovákiát pedig Svájccá tenni... Mostanában, hogy sorra befuccsoltak a tankok, az acél, az alumínium; hogy az agrárgombóc is emészthetetlen és így talán a brindzásgaluska sem a régi már, akkor az Európa köldöke fölött, hegyes mellbimbókként ágaskodó Magas-Tátra lehetne az igazi - az egyetlen? - csali. Nos, vajon horogra akadnak-e hát a turisták; s ha igen, mennyien és mennyiért? S egyáltalán: mi újság*93 őszén a Tátrában? Éhkoppon a vendéglátóipar Hőnyáron fél házzal mentek a magas-tátrai szállodák, panziók és egyéb szálláshelyek; s ennek függvényében, természetesen az éttermek is. Jó néhány utazási irodánál a külföldi csoportok jelentős hányada lemondta idei helyfoglalását, és belföldről is csupán csínján érkeztek a túrázni vágyó bakáncsos turisták. Mindezt ha nem is gyászos hangon, de rideg tényszerűséggel közlik a tátraiak, s magyarázatként gyorsan hozzáfűzik, hogy a hajdani Jugoszláviában és az egykori Szovjetunióban uralkodó helyzet, a szlovák-magyar viszony elmérgesedése, idehaza pedig az elszegényedés az oka mindennek. Ráadásul az is, hogy a Tátra 1990 óta megszűnt a németek találkozóhelye lenni. Mindez így igaz, mégsem árt tudatosítani, hogy görbe az a tükör, amelyben mind a hivatali emberek, mind az őshonos tátraiak a szezont szemlélik. Először is azért, mert akárcsak a statisztikai hivatalnak, nekik sincsenek egészen precíz értesüléseik. Az állami vállalatoknak a magánszektorról és viszont. Így azután a következtetéseit ki-ki csakis azokból az információkból von(hat)ja le, amelyek részint az állami szállodavállalattól és a hasonló pozíciójú utazási irodáktól, részint a vendéglátásban iparengedéllyel tevékenykedő vállalkozók ilyen-olyan jelzéseiből érkeznek. Márpedig tény, hogy a régi nagyok tortájából az idén is jókora szeletet kihasítottak a lassacskán mégiscsak szaporodó magánpanziók; az épp ezekké, vagy egyenesen szállodává avanzsált vállalati és szakszervezeti üdülők, de legfőképpen a közvetítőirodákat elkerülő szobakiadók. Mert ilyenek is akadnak bőven, vak, aki nem látja. Persze, náluk sincs telt ház; miként a vajmi kevés új ötlettel előállt éttermek, vagy a takarosán „népies kolibák“ sem telnek meg minden áldott este. így hát az állami szektor is, a magánvállalkozók is joggal fújják a mindenüvé odakotnyeleskedő adóhivatal fülébe a refrénszerű nótát: lanyha volt a szezon, most is gyér a forgalom. Persze, a görbe tükör épp attól sanda, hogy akár többszörösen is kajla. Mert, mint mondtam, mindez így igaz; bár mégsem egészen helytálló az éhkoppra fogott vendéglátóipar zsémbelése. A ’89 előtti időkből megszokott telt ház „követelménye“ ugyanis a tátrai tükör másik görbülete. Az, hiszen ha valamely abnormális állapot huzamosabb ideig (esetünkben évtizedekig!) tart, az ember hajlamos azt normálisnak, sőt szabályszerűnek vélni. így hát az idén, amikor a nyári főidény beköszöntével nagyjából annyi vendég érkezett a Tátrába, amennyi kényelmesen elfér a rendszerváltás óta alig változott boltokban, az éttermek korábban bizony zsúfolt asztalainál, az erdős utacskák sétányain, a hegyi gyalogtúrák jelzett ösvényein; amennyi még nem alkot sorokat sem a lángossütő, sem a megbízhatóan közlekedő helyi kisvasút pénztárai előtt, nem állítja félre autóját az út menti beszögellések bármelyikébe, nem hajigái szanaszét több sörösüveget, tejeszacskót, limonádés flakont, mint amennyi összegyűjthető és elszállítható - vagyis amikor a tátrai állapotok üdülésre alkalmassá válnak, s a tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt is már hiányos infrastruktúra sem mondja még fel a szolgálatot —, akkor a valamikori turistainvázióhoz szokott szolgáltatók riadtan kapnak ú-^sebükhöz: elmaradnak a vendégek! El. De nem azért, amiért a bacsóedényre is trikolórt pingáló nemzetiek — az önállóságról valamicskével józanabban vagy egyenesen a másként gondolkodókat szidalmazva - ügyészért, bíróért, köztársaságvédelmi törvényért kiáltanak; hanem azért, mert egyszerűen nincs ostrom. Nincs, és a kelet-európai dollárelszámolásnak, illetve a tavaly meg tavalyelőtt még bőven érkező cseh vendégek elriasztásának köszönhetően nem is lesz. így aztán a kevesebb vendégen többen osztozkodnak, és annak jut a nagyobb falat, aki ügyesebb a vendégszerzésben. Telt ház? Legföljebb karácsonykor és az új esztendő első napjaiban, különben aligha. Ráadásul az állami szálloda vagy étterem amúgy is csekély figyelmét mostanában még a privatizáció is elvonja a vendégről. De egyébként is: a szó eredeti értelmében vett telt ház amolyan leányálom, hiszen életképes piaci viszonyok között kevés hely lehet a világon - ha akad egyáltalán -, ahol éves átlagban 90-95 százalékos kihasználtsággal működnek a szállodák. Igaz, a szocialista tervgazdálkodásnak mondott ökonómiai abortumban előfordult az ilyesmi, de csak azért, mert a szállodaüzemeltetés is állami monopólium volt; s aki magánemberként kívánt vállalkozni a vendéglátóiparban, azt a hatalom jóformán leprásként kezelte... Ezért hát, a jelenlegi helyzet láttán, az idei 50—60 százalékos telítettség a Tátrában nemzetközi mércével is normálisnak mondható. Feltéve persze, ha nemcsak a vadkempingek és a feketéző szobakiadók felszámolásának gyakorlata állandósul, hanem a fél házakkal üzemelő szállodák tényének fokozatos megszokásával egyidőben színesedik a kínálat is. A bevétel ugyanis távolról sem a vendégek tömegén, mint inkább azok fizetőképességén, költekezési hajlandóságán múlik. Félmillió turista több pénzt hagyhat a Tátrában, mint negyedmilliárd csencselni, bevásárolni, valutázni átruccanó. Elnöki vizit Kereken kétszáz éve, hogy településsé nyilvánították Ótátrafüredet, akkori nevén Schmeck- set, azaz a mai Stary Smokovecet. A jubileumi ünnepséget 1993 szeptemberének utolsó ví- kendjén rendezték, éspedig a köztársasági elnök jelenlétében. Volt is itt minden, ami az ünnepi programhoz és a rangos vizithez illik: rövid díszbeszéd, szabadtéri folklór, oldmobil- parádé, több tévékamera, többfogásos díszvacsora a Bellevue-ben, ahol aperitifek, tűzdelt pulykamell és félszáraz tramini egyaránt asztalra került; s eközben tűzijáték emelte az ünnepség fényét - pusztán a múltba való őszintébb visszapillantás hiányzott. Különben, legalábbis szerintem, aligha fordulhatott volna elő, hogy a vizit előzetesen rögzített programjával ellentétben, az elnök úr kihagyja a Flóra Villa meglátogatását, ahol éppen Ótátrafüred kétszáz évének apropóján rendeztek tanulságos és Szlovákia történelmi múltját tekintve nemzetiségi toleranciára intő kiállítást. Lehet, hogy nem minden nemzetieskedő szemnek és fülnek kedves, de a Flórában közszemlére állított jubileumi tárlat főszereplői mégiscsak dr. Szontágh Miklós: több száz tátrai vonatkozású balneológiái, orvosi és botanikai cikk szerzője; a Tátrakalauz megírója; a Tátra- vidék című első tátrai folyóirat kiadója; az 1873-ban létesült Magyarországi Kárpátegyesület egyik alapítója és a legelső tátrai tbc- szanátórium építője, vagy Rainer úr: Ótátrafüred bérlője a Nagytarpataki-völgy alsó részében és az első kifejezetten turistaháznak szánt építmény létesítője, vagy éppenséggel Szenti- ványi és Cserépy uramék, akik nemcsak Ótátrafüredet szívelték, hanem a Csorba-tónál, illetve a Késmárki-itatónál fogtak kisebb-na- gyobb építkezésekbe. Persze, ez csak szerény töredéke Ótátrafüred és ezzel együtt a Magas-Tátra társadalmi és turisztikai múltjának. Mert nemcsak az elnöki vizit alatt, hanem általában vajmi kevés szó esik manapság arról, hogy például a tátrai közlekedés megteremtésének atyja Vilhelm Krieger volt, aki 1904 tavaszán Poprád és Ótátrafüred között ötszáz voltos trolivezetéket építtetett, s ezzel egy időben a drezdai Stoll cégtől három trolibuszt rendelt egyenként 32 utas számára 18-18 ülőhellyel. És még Ótátrafüred jubileuma kapcsán sem hallani arról, hogy e tátrai településnél nyolcvan esztendővel fiatalabb Magyarországi Kárpátegyesület javaslatai, az általa szervezett turistaegyletek koncepciója s anyagi fedezete alapján fejlődött a tátrai turista-menedékházak hálózata. Ezek eleinte egytermes, egyszerű épületek voltak, s manapság már kuriózumnak számít, hogy gondnokok híján e menedékházak kulcsát az érdeklődők a legközelebbi tátrai központok szállodáinak vagy szanatóriumainak portáin kölcsönözhették ki. A hajdani menedékházak közül ma már egy sem áll, az emléküket viszont újabbak őrzik. Például a Kistarpataki-völgy Öttavi katlanában 1899-ben felépült Téry-mene- dékház, a Felkai-völgyben álló Sziléziai-ház, vagy akár a kétezer méternél is magasabban épült menedékházak közül a Kanalastorma-tó fölött álló Zsivány. Közvetve vagy közvetlenül, de erről regél a Flórában rendezett jubileumi kiállítás, amely iránt - a kiállítás gondnokainak elmondása szerint - élénk érdeklődés tapasztalható. így duplán kár, hogy az elnök úr kézjegye hiányzik az évfordulós tárlat évfordulós vendégkönyvéből. Igaz, kétnapos tátrai látogatásának befejeztével az elnök úr nyilatkozott viszont a tévének, s egyebek között leszögezte: fontos lenne, hogy Szlovákia is megpályázza a 2002-ben esedékes téli olimpiai játékok rendezési jogát. OUmpiászt? Hogy a honi sportfunkcionáriusok zöme tűzzel- vassal s nemzeti húrokat pengetve — nyilván szakmai ártalomból — Szlovákia számára olimpiát sürget, még úgy-ahogy megértem. Kevésbé értem viszont az elnök urat, aki 1993. szeptember 26-án, Ótátrafüreden, tőlem karnyújtásnyira szintén rábólintott erre a meredek tervre. Nevezetesen azt nem értem, jó nevű közgazdász létére hogyan feledkezhetett meg arról, hogy az állami költségvetésből garantált olimpiák immáron jó ideje veszteségesek! Nyugaton is, nemhogy esetleg tájainkon. Veszteségesek, mert a beruházási költségek egyszerűen jóval magasabbra rúgnak, mint a valós bevételek. Az ok nyilvánvaló: több ezer ember számára olimpiai falut kell építeni; ahányféle sportküldött- ség, annyiféle éttermi szokásokat kell kielégíteni; továbbá muszáj bizony új sportlétesítményeket építeni, a meglévőeket pedig rendre korszerűsíteni; azután újonnan létesített, hipermodern központ jár a sporttudósítóknak és ennél is különb szálláshely a sportdiplomácia prominens vendégeinek; de szükség van nívós telefonhálózatra, zökkenőmentesen is környezetkímélő közlekedésre — és akkor egyetlen mukkot sem szóltam még az időjárás kegyeiről, holott az utóbbi esztendőkben a Tátra ritkán bővelkedik igazán hóban... Az elnök úr mindennek ellenére nem a ma még hiú ábrándnak tűnő rendezvény hátulütőire figyelmeztetett, hanem azt mondta: illenék megpróbálni a dolgot. Jómagam ehhez annyit fűznék hozzá: az érem másik oldalát tekintve nem ártana higgadt fejjel gondolkodni is. Például nyíltan szóba hozni, hogy a Magas-Tátra 32 kilométeres hegygerincét mégsem lenne szabad összehasonlítani - például — az Alpok 1200 kilométer hosszú gerincével. Vagy éppenséggel Szlovákia tátrai infrastruktúrájának színvonalát Ausztria, Olaszország, Svájc, Franciaország hegyvidéki létesítményeivel. Látni illenék, hogy a Tátra már most, a sportrajongók esetleges inváziója nélkül is beteg, hiszen a Lengyelországból és az Észak-Morvaországból érkező környezet- szennyezés következtében a hegyormok nyugati oldalán szinte megállíthatatlan a fapusztulás! Hogy fogyatkozóban van a zerge- és mor- motaállomány; hogy az akadozó privatizáció révén elszaporodtak a gazdátlan, esetleg épp fordítva: a „duplatulajdonú“ területek; hogy a Tátrának pihennie, gyógyulnia, lépésről lépésre lábadoznia kell. Némi iróniával akár azt is mondhatnám: piát ide, nem pedig olimpiát! Persze, abból is csak mértékkel, egy-egy kortyot. A Tátra felépülésére, a turisták egészségére. Gyalogtúrán Az ember elhatározza, hogy gyalogtúrát tesz. A hátizsákjába elemózsiát, vizet, messzelátót, esőkabátot, tartalékba egy szvettert, térképet tesz, és Ótátrafüreden kilép a szállodaajtón. Az első percekben még „vétkezik“, mert az első két kilométert s az ezzel járó szintkülönbséget nem gyalogszerrel teszi meg, hanem a Tarajkára siklóval viteti fel magát. De itt aztán lőttek bárminő kényelemnek, innen már csak lépdelhet, akár a született hegylakók, akiknek vérében van a felhőjáték és a szélzúgás valamennyi titka; az erdőjárás és a sziklamászás valameny- nyi csínja-bínja. Lépdel hát az ember, közben elhalad a Nagyszalóki-tó mellett, lihegve jut fel a Sziléziai-menházhoz, onnan a csodaszép Ba- tizfalvi-tóhoz, délután pedig már a lelkét is kis híján kiköpi, amikor az Ostrvát kell megmásznia ahhoz, hogy már-már rogyadozó térdekkel lejusson a Poprádi-tóhoz, onnan egy órányi járással Csorba-tóra, ahonnan kisvasút szállítja Ótátrafüredre az elcsigázott turistát. Másnap újabb túra, újfent kétezer méter fölé, ezúttal a Nagyszalóki-csúcsra. Dél van, mire az ember fölér. Körben a legmagasabb csúcsok; van aki lengyelül beszél itt, van aki magyarul. De itt nem erre figyelsz, hanem a látvány fenségére. Szelet citrom, egy kisebb alma, falat csokoládé, s jöhet a keservesen hosszas leereszkedés a Tarajkára, onnan Ótátrafüredre. 'J Még néhány túra a Kőpataki-tóhoz, fel a Zsi- vány-menházba; végül egy utolsó korty Ótátra- ■ füreden a szénsavas forrásból, s az ember máris indul hazafelé. A Ave, Tátra! Miklósi Péter % : ....................................................-.............................................................................................................. Fe ró Spécii felvétele
