Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-17 / 41. szám
Kristó Gyula - Makk Ferenc i híméi hmiomi Alig hihető azonban, hogy a koronaküldés ekként történt volna. Az itt idézett tudósítás akkor - a XII. század elején - keletkezett, amikor már élesen szemben állt egymással a római pápaság és a Német-római Császárság, s fontos kérdéssé vált az 1100-as évek eleje körülményeinek szempontjából is, hogy vajon a magyar király a pápától vagy a császártól kapta-e a koronáját. A korona bármelyiktől való elnyerése ugyanis a XII. század elején már jogcímet jelentett arra, hogy az adományozó hűbérúri igényeket támasszon Magyarországgal szemben. S mivel ekkor az ország számára a Német- Római császárság jelentett igen komoly veszélyt, érthető, ha az akkori király, az amúgy is pápapárti Kálmán környezetében olyan változatát fogalmazták meg a koronakérésnek, mintha ez kizárólag a pápa felé irányulna, s ahhoz a császárnak semmiféle köze nem lett volna. Magáról a koronaküldésről egyetlen olyan, csaknem kortárs forrásunk van, egy német krónikásé, a merse- burgi püspöké, akinek szövegét még nem színezhette át a pápa és a császár utóbb kitört ellenségeskedése. Innen arról szerezhetünk tudomást, hogy „a császár kegyéből és biztatására Henriknek, a bajorok hercegének sógora, Vajk, országában püspökséget állítva fel, koronát és áldást kapott.“ Ez a híradás azt sugallja, hogy Vajk (István) megkoronázását támogatta III. Ottó császár, s hogy a korona elnyerése összefüggött a magyarországi egyházi szervezet alapvetésével, ám egyértelműen nem mondja meg, kitől kapta István a koronát. Nyilván attól, akit erre III. Ottó biztatott. Ez pedig csakis II. Szilveszter pápa lehetett. III. Ottó és II. Szilveszter között igen szívélyes volt a viszony; a pápa, mielőtt még éppen Ottó elhatározásából Szent Péter trónjára emelkedett volna, a császár nevelőjeként tevékenykedett. Amikor ténylegesen megjelent Rómában a pápánál a magyarok koronát kérő küldöttsége — az 1000. év második felében —, III. Ottó szintén Rómában időzött. A pápa tehát, aki pápaságát köszönhette a császárnak, bizonnyal nem Ottó tudta nélkül, hanem éppen ellenkezőleg, annak biztatására küldött koronát. Ottónak nagy elégtételül szolgálhatott, hogy azok a magyarok, akik 955-ben nagyapjától, I. Ottótól Augsburgnál súlyos vereséget szenvedtek, most megalázkodtak előtte és a keresztény Európa előtt, s bebocsáttatásra várnak a keresztény népek közösségébe. A koronaküldéskor a császár és a pápa együtt cselekedhettek, hihetőleg pontosan úgy, miként a merse- burgi püspök írta és sejteni engedte: a császár kegyéből és biztatására ugyan, de a koronát és az áldást a pápa küldte Istvánnak. A Rómában járt követség tehát elhozta magával „az apostoli áldás levelét“, valamint a koronát. István királlyá avatására az új évezred első napján, 1000. december 25-én vagy 1001. január 1-jén került sor. (A középkorban az évkezdet nem csupán január 1-jére eshetett.) A koronázással István nem vált sem a pápa, sem a császár hűbéresévé, sőt ez éppen uralkodói tekintélyének növekedéséhez, eredményei nemzetközi elismertetéséhez járult hozzá. István szuverén uralkodóként járt el a koronázást követő időszakban. Pénzt veretett, törvényeket alkotott, okleveleket adott ki, mindezekkel általában német mintát követett, anélkül azonban, hogy a példa követésében önállósága feladásáig elment volna. 1002-ben meghalt Ottó császár, s helyette István sógorát, Gizella testvérét, IV. Henrik bajor herceget választották II. Henrik néven német királlyá, utóbb pedig német-római császárrá is koronázták. István így a birodalom urának sógora lett. Gizellával kötött házasságából több gyermeke született. Közülük kettőt tudunk néven nevezni: Ottót és Imrét. Ha Gizella 985 körül látta meg a napvilágot, 1000 előtt aligha jutott szülőképes korba. Ottó fiuk még bizonnyal 1002 előtt, azaz III. Ottó életében született, legalábbis alapos a gyanú, hogy nevét az éppen trónon levő német-római császárról kapta. István és Gizella tiszteletnyilvánítása lehetett ez III. Ottónak azért, hogy közreműködésével („kegyéből és biztatására“) István királyi koronához jutott. Imre születési dátumául a hagyomány 1007-et őrizte meg. Valószerűségében nincs okunk kételkedni, hiszen ő viszont az akkor uralkodó német király, Henrik (István sógora) nevét kapta. Eredetileg tehát a latinos Heinricus (a német Heinrich) nevét viselte, s ebből utólag alakult ki a latin Emericus, illetve a magyar Imre névalak. István és Gizella többi gyermeke fiatal (csecsemő vagy kisgyermek) korában meghalt. Két fiuk közül ifjan távozott az élők sorából Ottó is, így a házaspárnak már csak egyetlen élő gyermeke maradt: Imre. István a koronázással egész Magyarország királya lett ugyan, de az „egész Magyar- ország“ egyelőre inkább jogi, semmint valóságos fogalom volt, hiszen az ország keleti felében még - az állammá válás útján elindult - törzsi területek léteztek, amelyek ténylegesen mind egymástól, mind Istvántól függetlenek voltak. Ha István ennek a Kárpát-medencére kiterjedő (a magyar törzsek szállásterületét átfogó) „egész Magyarországnak“ igazi királya akart lenni, annak keleti felén is hozzá kellett fognia hatalma elismertetéséhez. Ezt a több évtizedes munkát ott kezdte, ahol a személyes kötődés szálai a leginkább nehézzé tették: Erdélyben. Itt anyai nagybátyja, Sarolt testvére, ifjabb Gyula állt a törzsi állam élén. Magáról az 1003. évi katonai akcióról egyetlen német évkönyv őrzött meg egymondatos híradást: „István magyar király hadsereggel vonult anyai nagybátyja, Gyula király ellen, akit feleségével és két fiával együtt elfogott, királyságát erőszakkal a kereszténységre térítette“. A XIV. századi krónika ehhez annyit tett hozzá, hogy Gyula kiterjedt, igen gazdag országát István Magyarországhoz csatolta. Anonymus annyit említett Gyulával kapcsolatban, hogy e kisebbik Gyula két fiával, Bolyával és Bonyhával nem volt hajlandó a kereszténységre térni, mindig István ellenére cselekedett, aminek következtében „Szent István uralma alá vetette az erdőntúli (erdélyi) földet. Magát Gyulát ekkor megkötözve Magyarországra hozta, s egész életén át börtönben tartotta, minthogy a hitben hiú volt, s keresztény lenni átallott, aztán még sok mindent cselekedett Szent István király ellenére, noha az anyja rokonságához tartozott“. Mindössze ennyi tudósítás alapján meglehetősen nehéz pontos képet adni arról, hogy mi és főleg miért történt 1003-ban Erdélyben. Arra gondolhatunk, hogy 1003-ban talán már nem volt az élők sorában István anyja, Sarolt, ami lélektanilag megkönnyíthetett egy ilyen katonai akciót. István fő célja nyilván az volt, hogy - s ezt helyesen jegyezte fel a háború következményeként a XIV. századi krónika — Gyula erdélyi törzsi államának különállását felszámolja, és Magyarországhoz, azaz saját uralmi területéhez csatolja. Gyula országa- mint halljuk — tágas, gazdag ország volt, a német forrás Gyulát egyenesen királynak, országát pedig királyságnak nevezte. Az is megállja a helyét, hogy Gyula országa az ezredforduló táján lényegében véve pogány volt, hiszen a 950 tájától kezdve a bizánci térítő püspök által terjesztett keleti kereszténység jobbára csak Gyula udvarában és előkelői között, tehát szűk körben lelt termékeny talajra. Maga Gyula és családja eszerint biztosan nem volt pogány. Abban pedig egészen nyilvánvalóan téved Anonymus, hogy Gyulát István élete végéig börtönben tartotta volna. A fentebb már említett merseburgi püspök megbízható munkája örökítette ránk azt a hírt, hogy Gyula a fogságból szabadulva-szökve a lengyel fejedelemhez, Vitéz Bo- leszlóhoz menekült, s István erre nagylelkűen utánaküldte feleségét is. A német szerző nem is mulasztotta el külön felhívni a figyelmet Istvánnak a középkorban szokatlan emberségére. Az 1003. évi erdélyi hadjárattal Istvánnak sikerült hídfőállást kiépítenie a Kárpát-medence keleti felében. A fentebbiek során már többször említettük azt, hogy Gézának és Istvánnak a nevéhez fűződik a magyar állam megalapítása, de még nem magyaráztuk meg, mit is kell ezen értenünk. Az állam erőszakszervezet, amely területi alapon épül fel, s a társadalomban kialakult osztályviszonyok megerősítésére, fenntartására szolgál. A magyar társadalom még a X. században is részint területi (törzsi), részint azonban vérségi (nemzetiségi) alapon épült fel, döntő többségét olyan szegények alkották, akik jogi értelemben szabadok voltak. Bár vagyonuk — ha volt egyáltalán — eltörpült a királyé mellett, jogi oldalról szabadságukat éppen akkorának tekintették, mint a királyét. Gézának és Istvánnak a feladata abban állt, hogy le kellett dönteniük a társadalomfejlődés útjában álló falakat, azaz felszámolniuk a vérségi alapon fennálló nemzetségeket, valamint az ezeknek keretet adó, az állami egység megvalósulását lehetetlenné tevő törzseket, s a jogi viszonyokat hozzáigazítaniuk a tényleges állapotokhoz: a szegények legyenek jogfosztottak, alávetettek, a gazdagoknak pedig jogaikban, sőt mi több, előjogaikban ne kelljen osztozniuk a szegényekkel. Ennek megvalósítása érdekében új típusú társadalomszervező elvet kellett megvalósítaniuk, amely szigorúan területi elven épült fel, és szükség esetén nem nélkülözte az erőszakot sem. István törvényei már a közösségi (nemzetségi) tulajdon helyett a magántulajdon védelmét szolgálták, s ennek fegyveres fedezetét biztosította az előkelők katonai kísérete, a király hadserege. Az oklevelek jogokat és birtokokat adományoztak, amelyek tovább növelték a társadalom osztályok szerinti tagozódását. A pénzverés eredményeképpen kincsképző és értékmérő szerepet ellátó pénz jelent meg Magyarországon. A magyar társadalom — legalábbis részben — vérségi alapú felépítésének szétzúzásával szigorúan területi alapra helyezték az igazgatást. Vármegyék, várispán- ságok jöttek létre, amelyek egyfelől a terület minden népelemét, másfelől pedig a királyi birtok népességét fogták át. Azok a szegények, akik nem a királyi birtokon éltek, egyre inkább a világi előkelők, illetve az egyház földbirtokára szorultak, s azok alávetettjeivé váltak. Az állam kiépítésének egész folyamatában megbízható szövetséges volt az egyház. A világi igazgatással párhuzamosan alakult ki a szervezete, az érsekségektől, püspökségektől kezdve a falusi plébániákig. Az egyház lelki terrort gyakorolt: megkövetelte az államrend alapvető elveinek és a hitélet törvényeinek tiszteletben tartását, a vétkeseket világi büntetések mellett sajátos egyházi ítéletek is sújtották. A magyarországi vármegyék és egyházmegyék legkorábbi rétege István uralkodásának első évtizedében jött létre. Esztergomban és Kalocsán érsekség, több helyen püspökség létesült, a várral (jobbára földvárral) rendelkező helyek pedig a várispánságok központjává váltak. A X. században még jobbára szabad magyar tömegeket István alatt már az állami (királyi), földesúri és egyházi hatalom hármas igája nyomta. Nem mindenki jutott persze már István alatt végleges helyére, hiszen a Kárpát-medence gyéren lakott peremterületei még évtizedeken át menekülési lehetőséget nyújtottak az alávetés elől. De mindez nem jelentett kibúvót, csak haladékul szolgált. Mindenesetre a magyar állam kialakításában, az osztályviszonyok véglegessé válásában a Géza kori előzmények után a frontáttörést - ha nem is a végső elrendezést — István kora jelentette. István későn született leánytestvérei 1005-1010 között jutottak abba az életkorba, hogy kiházasítá- suk napirendre kerülhetett. Mivel a szülők (Géza és Sarolt) ekkor már ’ nem éltek, e feladat Istvánra maradt, aki — a középkori szokásnak megfelelően - politikai érdekei szolgálatába állította húgai házasságát. Egyik testvére Aba Sámuelnek, a kabar törzs vezetőjének felesége lett. E frigy révén István elérte azt, hogy új sógora politikai szövetségesévé vált, felvette a keresztény vallást, s területén, amely Észak-Ma- gyarországra esett, létrejött az egri püspökség, valamint néhány vármegye (várispánság). Aba Sámuel megnyerése tehát — szemben Gyulával - nem fegyveres úton, hanem békés eszközökkel történt. (Folytatjuk) István király egyetlen, életében készült hiteles arcképe a magyar királyok koronázási palástján Koppány lefejezése 998 körül. Miniatúra Kálti Márk Képes Krónikájából.
