Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-17 / 41. szám
Egyszer már jártam e bodrogközi faluban. Tulajdonképpen csak egy „kapuja“ van, egyetlen portalanított út visz e félreeső településre. A faluban az is két keskeny sávra ágazik. A befelé vezető, mint egy rakparti sétány, egy darabon szinte a Tice medrének fenekéig ereszkedik. Tice - a Felső-Bodrogközt valamikor vízzel dúsan ellátó holt Tisza-ág ma szomorú látvány. Holtabb a holtnál. Csak a töltés mögüli kopottas ház udvaráról szólal meg siránkozó hangon egy néni: - Pedig valamikor mennyi hal volt benne! A falu libái és kacsái is itt tanyáztak állandóan... Véke olyasféle peremterülete a Bodrogköznek, mint Bodrogköz az országnak. A termőföldje kiváló, de arculatáról lerí az agrársors, az őstermelésnek a mindenkori értékrendben sokszor rangján aluli helye. Meglátszik a nyoma az utóbbi évtizedek körzetesítésen alapult településrendezési politikájának minden kis utcán, s majdnem minden portán. — Sajnos, sorvad a falunk is, nemcsak a Ticénk! — jellemzi tömören a kis település jelenét Kiss Sándor, a megüresedett polgármesteri posztot alpolgármesteri beosztásban, másodállásban betöltő 31 esztendős mozdonyvezető. — Húsz évvel ezelőtt még hétszázharmincan éltünk itt, ma pedig alig négyszázötvenen. Néhány ház már üresen áll, s az utóbbi tíz évben mindössze négy épült... Pedig csendes, nyugodt hely ez, Királyhelmec csak tizenegy kilométerre van innen... A sorvadás a hetvenes években jelentkezett nagyobb mértékben, miután az egyetlen helyi termelőüzem, a mezőgazdasági szövetkezet beolvadt a bolyi székhelyű egyesített „közösbe“. Az alsó tagozatos alapiskolát is felszámolta a körzetesítés. Nem csoda, hogy a fiatalok többsége elköltözött, mert itt építkezési zárlat volt, ami alól csak a mező- gazdaságban dolgozók kaphattak kivételt. Véke boldogulása az agrártermeléstől függ. Pillanatnyilag a két éve újból önálló helyi mezőgazdasági szövetkezet eredményességétől. Függhetne még a mezőgazdasági magánvállalkozóktól is, ha lennének. Palkó István nyugdíjas volt magángazda szerint azonban lehetetlen ott folytatni, ahol az ember azt valamikor abbahagyta. — Úgy nézünk ki, mint a megtépázott lúd. Mert nemcsak a volt gazdák portájáról, hanem a közelmúltban önállósult szövetkezet udvaráról is hiányzik a termelés újrakezdéséhez szükséges géppark - mondja. Megállók a gépszínt építő csoport mellett. — Siralmas örökség! — mutat végig az udvaron Abaházi István „mindenes gyalogmunkás“. A látvány megdöbbentő. Düledező épületek, lerobbant gépek sorakoznak a faluszéli telepen. Pedig valaha kiváló gazdaság volt. — Kis Amerika lenne ma itt, ha közel húsz évvel ezelőtt nem szól közbe a körzetesítés, ha nem egyesítik a környék szövetkezeteit - állítja az ötvenéves, a mezőgazdasághoz fiatal korától hú Kukó István. A gépszínépítők szerint az egyesítésnek az volt a legnagyobb hibája, hogy csak a bolyi és a zétényi gazdasági udvart fejlesztették, míg a vékeivel nem törődött a közös vezetősége. A két éve bekövetkezett különváláskor az anyagi javak és az adósságok felosztásában is Vékét érte a legtöbb igazságtalanság. Ha valóban csak 1800—2000 korona havi fizetést kapnak mostanában a vékei szövetkezet dolgozói, akkor nem állhat jól az egyetlen helyi üzem szénája... Pekárovics Béla mindezt csak megerősíti: — Sok új gép kellene, de miből vegyünk?! Üzemanyagra is alig futja! Kiss Béla: „Szőlő- és zöldségtermesztésből ma lehetetlen megélni“- Tavaly csupán öt koronát fizetett kilójáért a felvásárló borgazdaság - tájékoztat Kiss Béla szőlőgazdász... Úgy tudom, most sem igen többet... Ez nagyon kevés. Nekem például öt mázsa szőlő árába kerül az idei szükséges védőszer, s néhány további mázsa ára kellene a permetszerre.- S ha nem a szőlőt, hanem a bort adja el?- Legalább 25 koronába kerül egy liter bor előállítása, ám kevés az érdeklődő 25 koronás borért. Ma ebből nem lehet megélni... A régmúltban állítólag 900 lakosa is volt Vékének. Hogyan tudtak annyian megélni, s hogy miből, azt a krónika nem elemzi részletesen. A lakosság a múltat nem óhajtja vissza, ám a történelmét vállalja. A falu közepén a nyáron kőoszlopot állítottak a világháborúkban elesettek emlékére. Gróf Szmrecsányi Béla megüresedett kastélyát sem bontotta le a falu népe. Sőt, rendbeszedte. Igaz, külső építészeti stíluselemeit nem óvták meg, mert csak a legegyszerűbb megoldásra futotta a község kasszájából. Egy ideig a kastély iskola volt, majd az óvoda költözött bele. így fog ott kezet egymással a múlt, jelen és jövendő... A volt kastély azonban már nagy a mai óvodának... A 16-18 gyerek kényelmesen elfér a pazarul berendezett emeleti helyiségekben is. Szűcs Gabriella óvónő úgy tudja, 2—3 éven belül biztosan nem lesz szükség újabb osztály nyitásra. A negyvennégy esztendős Tóth Jánost is felkerestem. Osztálytársam volt a kassai ipariskolában, a jelenlegi megbízási időszakban ő volt a megbízott alpolgármester, ugyanakkor elnöke ma is a helyi zöldségkertészek szervezetének. Azon kevesek közé tartozik Vékén, akik helyben és nem másutt építkeznek. Egyike annak a mintegy negyven fős helyi „csoportnak“, amely Véke határán túlra ingázik nap nap után munkába. Ő a Tranzit gázvezeték nagykaposi kompresszorállomásának technikusa. Azt mondja, a kiskertészek korábbi munkalendületét visszafogták az áruértékesítésben tavaly jelentkezett, s az idén is tartó gondok.- Amióta a Ticében nincs víz, a fóliasátor alatt termesztett zöldséget csak a drága kúti vízzel tudjuk öntözni. A régi ásott kutakban sincs már elegendő víz, ezért mély kutakat fúrattunk. Egyet-egyet több ezer koronáért. Ezzel is emelkedtek a termelési költségek, viszont a zöldség felvásárlási ára jóformán változatlan. A munkakedv, az akarat nem hiányozna a termelőkből. Persze, ez önmagában kevés a sikeres gazdálkodáshoz — foglalja össze a kistermelők helyzetét.- Szeretem annyira ezt a kis települést, hogy hú maradjak hozzá. - mondja. - A jelenleg pusztulófélben levő Ticéről sem szabad lemondani. Ha az ügyben az érdekelt települések összefognak, megoldhatják a Latorcából való rendszeres feltöltését. A közelmúltban már hozzáfogtunk, de csak Zétényig ért el a víz. Tervünk megvalósítását folytatni kell! Folytatni kell! Gazdag József (A szerző felvételei) A szövetkezet elnökével, Tudja Gézával családi háza udvarán beszélgetek.- Alig vásárolunk valamit. Az idén vegyszerre nem is jutott pénzünk, így aztán nem csoda, hogy a gabonafélék terméshozama a vártnál Tóth János (jobbról) Kiss Sándor képviselővel gyengébb... Takarékoskodva igyekszünk munkát biztosítani az 567 hektáron gazdálkodó szövetkezet mintegy negyven aktív dolgozójának. - Megvallom, a különválás felkészületlenül ért bennünket. Az „örökölt“ állatállományt nem is tudtuk itthon elhelyezni. Csökkenteni kellene a szarvasmarha-állományt, a sertéstenyésztést pedig a mai szinten kell tartani. A gabonafélék mellett nem ártana korai burgonyát és dinnyét is termeszteni, de ha nem szigorítják meg országosan a rendet, akkor a termést száz őr sem képes megvédeni a dézs- málóktól... Valamikor virágzott itt a zöldség- termesztés. Amióta azonban a Tice haldoklik, ez az ágazat sem a régi. A homokkitermelés gazdaságos lenne, de az üzemek fizetésképtelenek. A falu északnyugati végében emelkedő homokdomb temető mögötti felén valamivel nyu- godtabb a hangulat. Az idei szőlőtermésre nem lehet panaszuk. MEGÁLL VÉKE SORVADÁSA? A régi Pozsony élesztgetői ma is gyakorta felemlegetik a Magas út egykori heurigereit, a város szőlősgazdáinak borozóit, ahol ilyenkor, ősszel minden este hegedű szólt, sramlizene, citera csalogatta a vendégeket egy pohárka édes-fanyar murára, amelyet a pozsonyi hölgyek is oly szívesen megkóstoltak. Az egymás mellett sorakozó borkimérések mindegyikén ott lógott a rúdra kifüggesztett, zöld fenyőből, szőlőlevelekből font koszorú, mely csaloga- tón beinvitálta a mulatni vágyó járókelőket: „Jöjjetek, jöjjetek, emberek és ízleljétek meg a boromat! A bor véretekké válik, a bor a múlt, jelen, jövő. “ De hát hol van már az a Magas út? Hová lettek az egykori szőlősgazdák, az egykori kedves pozsonyiak, akik napnyugta után fújták leghangosabban a nótájukat, s nem figyeltek az Irgalmasok toronyórájának szüntelen ütésére, az idő múlására. A hosszú, terítetten asztalok körül válogatás nélkül ott szorongott a város minden nációja, szociális eleme: zsidókat kivéve, mivelhogy „zsidó csakis akkor lép kocsmába, ha maga a kocsmáros“. De a többi kárhozott lélek hiánytalanul ott zengedezett. Magyarok, németek, szlovákok, kikapós asszonyok, duhaj legények, kikötői munkások, háztulajdonosok, színészek, ügyvédek, levélkézbesítők és vasutasok egymás vállára borulva ontották panaszaikat, zengedezték dalaikat. Rang, gazdagság itt nem számított, műveltség egymáshoz igazodott, s a nemzeti gyűlölködés oda- künn rekedt a kapuk előtt. Itt a halálba ballagóknak is akadtak társaik, és az örömaratóknak is jó komáik. A bor, ez a sajátos kiskárpátoki nedű akár az élet, mindenkit egymáshoz szelídített: a háború, az államváltozás éveiben csakúgy, mint előtte vagy utána. Ha egy elszánt sovén pánszláv odatelepedett a revizionista magyar mellé, néhány perc múlva már együtt töpörtyűztek a zsíros újságpapírból, s rá se hederítettek, hogy az újság milyen nyelven s mit irkafirkál. Itt nem működtek azok a nyers indulatok, amelyek odakünn a városban botot ragadtak, követ dobáltak; itt olyan szelíd lénnyé változott mindenki, hogy ahhoz képest a párizsi világpolgár vérengző arab. Képzeljenek el maguk elé egy ilyen presporákot, aki civilben mondjuk ügyvéd, s a „reggelije mellé mindennap ötven magyart falna fel legszívesebben“, odatelepszik a búsuló magyar mellé, és néhány perc múlva már ő adja a tippet, milyen magyar nótát énekeljenek. És ne adj’ Isten, ha ez a spicces magyar széles mozdulataival véletlenül fellöki a színültig telt poharát, amelyből minden áldás a szlovák ölébe ömlik, az mitsem törődve az „afférral“, tündén mosollyal öleli át az „exkuzáló“ magyart, és szelíd hangon imigyen nyugtatja: „Ale, nie to nie je!... Po vine nezostáva flak.“ (Ugyan! Semmiség az egész!... A bor nem hagy foltot!) Mármost az idegen azt hihetné, hogy mindez kitaláció, logikátlan, avagy a borosgazda akarata diktálta így, aki felügyelt a rendre, s nem az általános légkör, amely az izgágákat kiközösítette. Mert nyilván akadt olyan is, akinek a „hangja hamar felszaladt“, de azt az embert nem hallották. Hagyták hogy kifulladjon, s a nagy emberi körforgásba visszakerüljön. És vissza is került, mert aki ide belépett és mélyet szippantott abból a sűrű illatból, amely a szüntelenül nyitva álló évszázados pincéből áradt az ivóba, abban szétterült a békesség és nyugalom, abban elakadt az indulatok könnyű lábú lovainak nyargalá- sa. Vagy dalolt, akár a nádirigó, vagy fütyült mindenkire, úgy ült a poharába öntött könnyű, halványzöld nedű mellett, mint aki végre megpihenhet valahol a világban, és „otthon érezheti magát egy pici emberi csoportban“. Meglehet, hogy már sok mindent elkövetett, s az élet mocskaiban fenékig merült, de most nem gondolt semmire. Csakis annak a hagyománynak áldozott, hogy a körülötte levőkkel legalább egy röpke órára valóban emberi módon lehessen együtt, s a „világ valahogyan mégis másképp menjen“, mint ahogyan odakünn csinálni kénytelen. Kár, hogy ez a régi Pozsony, régi világ, akár a sóhaj, tovatűnt. A szőlősgazdákat világgá űzték. A megkurtított Magas út házaiban idegen lelkek bolyongnak, pincéiben patkányok futkosnak, s azok a borozók (a 44-es, Rozmaring, Aranykapu), amelyeket most nagyhirtelen ideplántáltak, ridegek, akár a sivatag kaktuszai. Idegen világok vetületei. Gyökérzetük nem pozsonyi. Azt is mondhatnánk: hiányzik az identitásuk. Szőke József mf* ».................... i ^*fe,-« lg A korszerűsített kastély ma óvoda . II ísrw> B Rwá „...a Ticéről sem szabad lemondani!“
