Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-10 / 40. szám
szeállította: Mislay Edit Fekete Zoltán tollraj/a /EÖRES SÁNDOR alse triste és öreg az este. ' a venyige teste, a szüreti ének. ba bújnak a vének. 'ben a templom dombja, >g a torony gombja, rs záporok sötéten adnak át a réten, dl a nyári ének, jnak már a vének, its az árny, az este, ög a cserje teste, bér szíve kivásik nyár, akár a másik. ;y, hogy rég volt, vagy nem rég. : és fagyos az emlék, kon piros láz van. vök sírnak a házban, a szádról a festék? e csípik az esték, légy, hogy rég, vagy nem rég, marad semmi emlék, mber szíve kivásik, k nyár, mint a másik. >rren a cserje kontya. tol az ősz kolompja. t kökényt megeste. és öreg az este. jÁl Sándor í/v se közösség I félországnyi gyermek tántorog jövötlenül nem védi ókét többé se nyelv se közösség em csak a kivagyokén-dölyf egynemű korma hull szett temeti önnön életét hontalanná — Ez az ember, — felelte fölvíllámló szemmel az asszony —, ez az ember Lachapelle Rosalienak a testvére. És méltóságos-büszkén nézett a férje szeme közé. A doktor elsápadt. Egy percig megütödve nézett a feleségére, aztán a beteghez lépett. Megfogta a csuklóját: olvasta az ere verését, megnézte az orvosságot, kitakarta a beteg mellét. És az öregasszonyhoz fordult: a szokott orvosi rendelő hangon szólott: — Piócát rakjanak a mellére, tízet. Az én felelősségemre. S még mindig sápadtan, komoly-udvariasan fordult a feleségéhez: — Hazajössz? A felesége szótlanul megindult. A kocsiban se szóltak egy szót se. Ugyanígy mentek fel a lépcsőn. A doktor az ajtóban szótlanul előrebocsátotta. Odabent szintén szótlanul elváltak: a doktor visszatért a rendelőszobájába a betegeihez. Kardosné rányitott a leányára, és az ablakba vonta: — Mit cselekedtél, szerencsétlen! A fiatalasszony arca olyan volt, mint a festett kő: merev és hideg, és fakó. Vállat voníntott: — Semmit!- ö, - susogta ijedt szemmel az asszony, — de ne mondja senkinek. Mikor aztán a beteg épülni kezdett, az asszony megfogta az alkalmat, hogy a szívére beszéljen:- Lássa Nyéky úr, az én leányom boldog volna, ha maga nem élne Pesten. Ábel hitetlenül nézett reá. Az asszony folytatta:- Az ura a legjobb ember a világon. Más ember, ha úgy rajtakapja a feleségét, mint ő, hát megöli. Olvastam én már az újságokban olyat, hogy a férj megölte a feleségét.- Nincs joga rá! Senkinek. Mit tett az az ember?- Egy rossz szó nem sok, annyit se szólt. Ábel elgondolkodott.- Mihelyt felépülök, elmegyek Pestről, — mondotta csüggedt fejjel. Ezt aztán Kardosné megújságolta a leányának. Eszternek egyszerre szűkké vált a szoba. Öt hete, hogy nem látta Ábelt, s vasárnap délután őrizetlenül járhatott a Szervitatemplomba. Felöltözött és fogta az imádságos könyvét. Azon a napon a rút őszi eső pacskolta az ablakokat. Az öreg nők mind otthon maradtak. Ót sem akarták bocsátani. De ő nem is felelt. Rohant egyenesen Ábelhoz.- Semmit! Még azt mondod, semmit!- Semmit anyám, amire a belső kisbíró azt ítélné: nem jól van.- Az a boltoslegény... ?- Beteg. Halálán van. Bár vele halnék meg! Kardosnénak amúgy is rémült arca még rémültebbé változott. A kezét összecsapta:- De az Isten szerelmére, Eszter, hát nem gondolsz arra, hogy asszony vagy? Eszter fájdalmasan sóhajtott:- Tehetek én róia? Aztán megölelte az anyját:- Ne aggódjék és ne beszéljen erről többet. ígérje meg, hogy Eördöghékkel se beszél erről semmit. Elvégre is nem tudnak bizonyosra semmit. Ámbár én azt se bánom, ha mindent tudnak is.- Károly meglepett?- Nem sikerült neki. A családnál talált. A szeme közé vágtam, hogy... De nem beszélek erről. Térjen vissza a konyhába és hallgasson, mint a ponty. Eszter aztán várta, hogy következik a leszámolás. Kemény elszántsággal készült reá. De a férj a rendelöóráról beteghez ment. Aztán a vacsoránál az volt az első szava, hogy megkínálta a kacsás tállal:- Végy még, hiszen alig ettél. Ez annyit jelentett: lássuk: haragszol-e? Az asszony szótlanul vett ki egy szárnyat. Tehát nem haragszik, gondolta az orvos. Mert ő a leszámolást viszont a feleségétől várta. De hogy az asszony nem kezdett, ő se kezdett. Másnap aztán tapogatott ide-oda. Hosszan értekezett Lidi nénivel.- Szokott-e eljárni a feleségem az én távollétem alatt?- Nem. Csak most ebben a három napban.- És azelőtt?- Soha. Legfeljebb mikor sétáltunk, bement néha egyik-másik boltba.- Gondolkozzék csak.- Vigyáztunk reá mindig, nyugodt lehetsz. Azért is rohantam azonnal hozzád, hogy még elején elnyomd a szikrát.- De hiszen az egy féligholt beteg felelte az orvos a levegőbe csapva. És nem talált magyarázatot. Különösen az fúrta a fejét, hogy hogyan került össze a felesége a Lachapelle családdal? Hogyan tudta meg? Hogyan került a Lachapelle-fiú Pestre? Az még csak eszébe se jutott, hogy még egyszer elmenjen a beteghez. A Lachapelie-ügy tehát maradt hallgatás alá nyomott kellemetlen ügynek. Sem ó nem merte említeni, sem a felesége nem beszélt róla soha. Másnap a doktomé letérdelt az anyja elé:- Anyám! Engedelmeskedtem a halottaknak: odaáldoztam nekik az életemet. Engedelmeskedtem magának is: feláldoztam a boldogságomat. De az az ember beteg! Beteg az, aki nekem legkedvesebb a világon. Az anyja szeme elnedvesült:- Mit cselekedjek?- Menjen el hozzá. Nézze meg, hogy van? Én nem bírom meg, hogy még egyszer kard kard ellen, szembe álljak a férjemmel, ha már férjem. Ápolja, gondoskodjék róla, hogy szükséget ne lásson. És ez a mi titkunk, anyám, a mienk, kettőnké! A kövér asszony tétovázva állott:- Hát még mindig... Hát nem bírod elhagyni, elfelejteni? Eszter ingerülten rándult meg:- Rögtön magam megyek, ha... A kövér asszony odaidőzött másfél óra hosszáig. Azzal tért haza, hogy Ábel éjfél után két órakor fordult át a válságon. Az orvos azt mondta, hogy meg fog gyógyulni. Attól fogva aztán Kardosnénak mindennap el kellett mennie délelőtt, délután. S mindennap vitt egy szál fehér rózsát. A beteg eleinte nemigen beszélt vele. A fehér rózsát a kezébe vette, megszagolta, s a kezében tartotta. Csak amikor magukra maradtak, ennyit kérdezett:- Eszter küldi? Ábel már az ablaknál ült és egy piros táblás Bádeckert olvasott. A szoba közepén az asztalon kettényitott koffer, szanaszét mindenféle ruha, fehérnemű, köpönyeg, mellények. Ábelnak csak lehullt a könyv a kezéből, sugárzó szemmel nézett Eszterre. — Angyali látogatás. Eszter melléje ült és átölelte: — Csakhogy látlak, csakhogy látlak! — Vártalak, — felelte Ábel boldogan, — ma reggel üzentem anyádtól, hogy jöjj el, bizonnyal jöjj el. — Nem mondta meg. — Nem? Csodálom. Ámbár igaz, hogy nem ígérte. Hát, Eszter- kém, ütött az óra! — Micsoda óra, Ábelkám? — A szabadulás órája! Nézd. Belemarkolt a zsebébe és egy marok aranyat tartott Eszter elé. Belenyúlt a másik zsebébe és megint egy marok aranyat vont elő: — Tartsd a markod! A tiéd! — Nem, nem kell. Hol vetted? — Gazdag vagyok, Eszter! Gazdag! A mennyország kulcsát lenyújtotta az Ég! Fogd: tartsd hát a kezet. Itt is van még, itt is. — Mi történt veled? — Hát lelkem, megkaptam az örökségemet. — Örökségedet? — Azt. El akartam menni Pestről ki külföldre. Aztán, hogy a Mária-képet is el akarom vinni, lebontottam a rámáról. Összegöngyölve akartam elvinni. Hát mit találok a két vászon között? Mindenféle papirost. Nézem: mifélék? Hát részvények, bányarészvények. Jók! A rámában is valami nehéz. Nézem: két üvegcső. Bele van vésve a rámába. Negyvennyolcas aranyak! Ezek voltak a két üvegcsőben. Eszter leöntötte az aranyakat az ablak párkányára. Bámult, örvendezett. — Hálistennek Ábel! Megsegített az Isten! És a nyakába borult. — No, — mondotta Ábel - hát most már, Eszter, az enyém vagy! Az enyém! Holnap megindítod a válópert, aztán végre-vala- hára... Eszter búsan nézett reá. Sóhajtott. — Nem lehet Ábel: hát nem látsz! Nem látod, hogy a karcsúságom ... az ördögé! VIII. Ábel kiment Berlinbe. El se búcsúzott. Ment azon betegen. Eszter az anyjától tudta meg, hogy elutazott s hogy azt ígérte, írni fog. A levelet Töröknének küldi kettős borítékban. S következtek a levelek: Berlin, nov. 3. Édes jó Eszterem! Bocsáss meg, hogy búcsúzatlanul távoztam. Nem bírtam volna elmenni, ha a te kedves arcodat fájdalmasnak látom. Azért jöttem ide, hogy távol legyek tőled, tőled, akihez legközelebb van mindig a lelkem. Mindjárt az első napon beiratkoztam magántanulónak egy gimnáziumba. Nem akarok többé könyvkereskedő lenni. Nem mintha gyűlölném azt foglalkozást, hanem az az örökös lekötöttség, az a reggeltől estig való rabság, még hogyha a magam gazdája vagyok is, az nekem elviselhetetlen. Itt jó kis csendes kerti szobám van. Ablakomba bekandikál az akácfa lombja. Nem tudom, hogyan szokom meg, hogy téged vasámaponkint se lássalak. De meg kell szoknunk, mint azt a gondolatot, hogy egyszer meghalunk. írsz nekem? Áldjon meg az Isten, ha írsz! De gondold meg, hogy a te életed a mostani állapodottal nagy változáson megy át: azt gondolom, hogy te most már szíveddel, lelkeddel egybeolvadsz a férjeddel. Szeresd öt amennyire csak lehet és feledj el engem, mint egy elviselt ruhát. Az utolsó rózsát, amit küldtél, elhoztam. Csókolom a kezed helyett. Ábel. (Folytatjuk)
