Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-10 / 40. szám
D ói tudtam már beszélni, járni, egy-két évvel lehettem az iskola előtt, amikor egyszerre csak megjelent nagyatyám. Nem láttam érkezni. Aludtam éppen, s hogy álomból ébresztett fel, az még növelte riadalmamat. Megdöbbenésem fényénél most is jól látom anyám szobáját, ahol akkor a pamlagon feküdtem. Mintha igen tágas és világos lett volna, sok hajnali tengerzöld, tavaszi-mennykék, déli narancssárgák, néhány enyhe vidám piros, itt-ott valami aranyos s tarka keleti szőnyegek. S e sok meleg, színes világosság közt aludtam délutáni álmomat, mikor egy különös, rekedt hang ébresztett fel. Álmosan gubbaszkodtam fel a pamlagon, s egyenesen nagyatyámra láttam. Ott állott velem szemben az ajtóban. Mintha senkihez sem hasonlított volna, akit eddig láttam. Egy lesoványodott óriás, egy meg- gömyedt Mózes, állig fényes ódon feketében, iszonyú bozontosán. Haja, szakálla, koromszínű fürtjei, tincsei egész mellét, vállát befedték; csüngtek, csavarodtak súlyosan, mint valami fekete ólom. Mintha e sok súlyos szakáll húzta volna vállai közé az óriási busa fejet, amelyből két nagy fekete szem meredt búsko- moran, mint a kivert bikáé. Kaftánja, mintha bőrének fekete le- bemyege lett volna, s vaskos prémje mintha a sok szakállal együtt nyakából nőtt volna elő. Hosszú sötét harisnyák tapasztották szigorúan csontos lábszárát, s szandálok fogták feketén, szorosan lábafejét. Barátságos mosollyal akart rám nézni, de az csak még visz- szariasztóbbá tette. Fekete bozontosságából mindjárt előtűntek vastag, sápadt ajkai, sárga, nagy fogai, s bőre, amit még szakálla meghagyott, szürkén megráncosodott. Most már görbe orra zúzottságát is megláttam, s füleit hiába kerestem rengeteg szakálla közt. Mosolya pedig maga volt a riasztott aggodalom, a megfejthetetlen gyanú. Szívem mélyéig idegenkedve, lassan magamhoz húztam lábamat, aztán kezemet, egészen behúzódtam magamba, s mint valami sün: tüskésen meredtem rá. Akkor újra megszólalt azon a rekedtes susogó hangon, amellyel felkeltett: — Jehudácska... Anyám kis egyetlennek, apám Gyurkának szokott szólítani. Jehuda nevemet, amit a zsidóságban kaptam, még sohasem hallottam.- Jehudácska?... - motyogtam gyanakvóan. — Mit akarsz te itt? Szüléimre néztem. Ott állottak az öregember mellett. Atyám zárkózottan, magába merülve, anyám vidáman, de azért titkos aggodalommal mindjárt hozzám sietett. — A nagyapó - mondotta -, hiszen tudod... Vártuk őt, menj hozzá és csókolj kezet szépen... Atyám is biztatott bólogatva. Nagyatyám pedig megint rekedten, mélyen, mintha károgott volna:- Ej, csak nem félsz tőlem, Jehudácska? Beszéde éppoly visszariasztó- an gyanakvónak, éppoly szakállasnak, púposnak látszott, mint ő maga, amint lomhán, mozdulatlanul, ott áll egy helyben síri setéten. Hátrább húzódtam a pamlagon, s ott felültem egészen.- Nem félek tőled - mondtam hevesen —, de nem kellesz nekem! Gyorsan, türelmetlenül leszálltam a díványról, s játékaimhoz mentem. Ott hirtelen letelepedtem, és gyanakvóan néztem mind a hármukat. Nagyatyám most egyszerre zsidóul kezdett beszélni apámhoz. Még sohasem hallottam héber szót a mindennapi beszédben, csak imában. Elámultam. Gyorsan, hevesen, mélyen bugyborékoltak belőle a zsidó szavak. Ezek idáig valami méltósá- gosat jelentettek számomra: atyámat ünnepi fekete selyemreverendában a magas szószéken, felette a templom csillagos boltozatát, alant az ájtatos néma sokaságot; az én egész gyermeki ámulásomat és büszkeségemet. Most azonban, ahogy nagyatyám beszélni kezdett, ezek a szavak egyszerre idegenekké és tűrhetetlenekké változtak. Atyám héberül válaszolt neki. Nem tetszett nekem ez sehogy sem, hogy ő itt lent a szobában, ezzel az emberrel, azon a nyelven beszél. Nem is tudtam, hogy ezt így is lehet! Mért nem mondta? Megbántódva néztem anyámra. ó erősen figyelt. Láttam rajta, hogy éppúgy nem érti a beszédjüket, mint én. Ez jó volt, s mindjárt hozzámentem, megfogtam a kezét. — Gyere — mondtam gőgösen, mintha azok ott ketten nem is lettek volna -, gyere, játsszunk! — S húztam, vontam játékaim felé. Anyám tétován engedett. De alig ült le velem játékaim közé, mindjárt sugdosni kezdett: — Menj oda, csókold meg szépen!... Szemrehányóan néztem rá: — Mért nem mondtátok, hogy ilyen? Hangosabb voltam, mint kellett volna, s anyám ijedtem csití- tott: — Csitt, nem szabad megbántani a nagyapót! — Nem akarom én bántani — mondtam —, de nekem nem kell! Mondd neki, hogy menjen el innét! Épp ekkor elhallgattak zsidó beszédükkel, nagyatyám hozzám fordult: — No? Nem is jössz ide? Nem is adsz csókot a nagyapádnak? — Nem — mondtam, s elfordultam -, nem. Anyám mentegetett. Hogy bizonyára csak szokatlan nekem a nagyapó, de már majd holnap úgy fogok viselkedni, ahogy egy jó unokához illik. — Holnap se! - mondtam kurtán, dacosan. - Sohasem! Nagyatyám akkor odajött játékaimhoz, de ahogy le akart hajolni hozzám, én gyorsan felálltam, s átmentem a másik sarokba. — Hm... hm... - mondta nagyapám. - Aztán mért nem akarsz engem szeretni? Egyenesen ránéztem: — Mert csúnya vagy! agy csend lett. Anyám szégyenkezve sütötte le a szemét. Sajnáltam anyámat, de azért éreztem, hogy nem olyan nagy a baj, belül ő azért bizonyára vidám, s nekem ki kellett mondanom az igazat. Atyám zsidóul kezdett megint beszélni. — Biztosan menteget - gondoltam. Nagyapám merengett nagy feketén, s néha bólintott. - No - gondoltam — megértenek ők engem! — Hát csúnya vagyok? — mondta nagyapám, s megint felém fordult. — Még a beszéded is az - feleltem -, az arcod is, a szemed is, a szájad is, nagyon csúnya vagy!- Hmm... — mondta, s bámult rám nagy, komor fekete szemével. - Aztán szabad ilyet mondani? Egy unokának? A nagyapjához? Még ha így is van: szabad?- Ha így van, akkor szabad — feleltem.- Akkor se szabad! Mert megbántasz engem! A nagyapádat!- Én tudom, hogy tégedet bánt - feleltem -, és őket is (s szüléimre mutattam) de ki kellett mondanom, mert úgy van! Máskor is megmondom én, kérdezd csak meg őket! (S megint szüléimre mutattam.) Anyám vidáman szégyenkezett. Atyám magába merülve, ráncolta homlokát.- Úúgy? - mondta a nagyapa. Pap Károly- Hát te kimondod, mert úgy van?... Aztán nem is bánod meg utána? Ha a nagyapádnak fáj, amit kimondasz? Hevesen néztem rá:- Én nem akarlak bántani, de te ne akarj az én nagyapám lenni! Most összehúzta a szemét gyanakvón:- Miért?... A te nagyapád nem lehet csúnya?- Nem! - feleltem. - Ő csak szép lehet! Ha ők (s megint szüléimre mutattam) csúnyák volnának, ők se kellenének! Anyám most már egészen félrefordult szégyenében. De én tudtam, hogy azért ő kacag a belsejében. Atyám azonban már mintha szólni akart volna valamit. - Szeretnél megdorgálni - gondoltam -, de azért csak nem fogod megtenni! Nagyapám ekkor kiment, s egy kis bőröndöt hozott be a szomszéd szobából. Ez éppen olyan csúnya volt, mint ő maga. Csúnya és fekete. Sokáig motozott benne nagy, fekete, szőrös kezével, aztán ümmögetve két krajcárt vett ki belőle, s feltartotta:- No! - mondta, s most mintha még szúrósabban, aggodalmasabban bámult volna rám.- Még mindig olyan csúnya vagyok? A krajcár kellett volna, nagyon szerettem a nyalánkságot, s hogy most meg kellett tagadnom magamtól a sok édességet, az még haragosabbá tett. A pénzed se kell! - mondtam.- Az is olyan csúnya, mint te vagy! - S hogy ellentálljak a további csábításoknak, mindjárt ki is akartam menni a szobából.- Hé! Jehudácska! - kiáltott utánam nagyapám, s megint a bőröndjéhez ment. Arca mintha egészen összehúzódott volna, amint ujjai megint ide-odakoto- rásztak a csúnya bőröndben. Izgatottan lestem, vággyal és dacos gyűlölettel. Most egy egész csillogó hatost tartott fel a magasba:- Noo? - mondta. — Még ez is csúnya? Most már egészen kihívóan és gúnyosan nézett rám, s a hatossal közeledett felém. Elbűvölve a hatostól, szájamba összefutott a nyál a vágytól. Nagyatyám pedig egyre közelebb jött a hatossal, s tekintete egyre gúnyosabb és kihívóbb lett. Végső kétségbeeséssel vettem erőt magamon. Mikor már egészen közel ért hozzám kezével, kiütöttem belőle dühösen a hatost.- Ó te! - kiáltottam, s kifutottam a szobából. Atyám mindjárt utánam jött.- Idefigyelj - mondta, s megsimogatta dühtől és vágytól remegő fejemet. - Egy nagyapa sosem lehet csúnya vagy szép. Egy nagyapa az egy nagyapa. S őt szeretni kell, akármilyen. Konokul néztem a földet. Apám meglegyintette a vál- lamat:- Nem is kérdezed, hogy mitől lett ilyen csúnya? Hallgattam.- Nem volt ő mindig ilyen — folytatta apám -, volt ő is olyan szép, mint te! Még szebb is!- Ah - mondtam -, ez nem igaz! Csak nem akarod, hogy kinevesselek, apa?- Még egyet mondok — válaszolt az apám -, aztán magadra hagylak. Figyelj ide — kezdte újra —, s jól jegyezd meg magadnak: ő azért olyan csúnya, hogy te ilyen csinos lehess, amilyen vagy! Ezen már hangosan felnevettem: - Miket mondasz, apa! Engem a jó Isten teremtett, te mondtad, ilyennek, amilyen vagyok! Mi köze volt ahhoz őneki? Semmi se! Te mondtad, hogy rajtad meg anyámon keresztül jöttem a világra, egyenesen a jó Istentől! Te mondtad, hogy bennetek aludtam egyet, aztán úgy születtem! Egyenesen a jó Istentől!- No jó, jó - mondta az apám -, de előbb őbenne is aludtál egyet. Ravaszul hunyorgatva néztem apámra, s nevettem:- Ezt most már nem hiszem, ezt már későn mondod.- Hát... elkéstem vele... — bólintott atyám -, bocsáss meg, elkéstem...- De én most már ezt nem tudom elhinni neked. És ha aludtam volna is őbenne, akkor se tudnám őt megcsókolni. Apám sóhajtott:- Javíthatatlan vagy - mondta, s otthagyott. ste, ahogy lefeküdtem, anyám jött hozzám. Minden este együtt szoktunk imádkozni. De tudtam, hogy most mást is akar anyám: csókot nagyapámnak. Hogy ne is beszélhessen róla, mindjárt, ahogy letelepedett mellém, magamtól gyorsan rákezdtem az imát. Elhadartam, s mikor végeztem, rögvest a takaró alá bújtam egészen, s nem mozdultam. Hallottam, ahogy anyám sóhajtott. - Hiába sóhajtasz - gondoltam mert én nem engedem magamat - s a takaró alatt mindjárt befogtam a fülemet, s úgy kiáltottam ki:- Én már alszom, anyám! De ő kitakarta a fejemet, s csókolni kezdte a kezemet, amellyel a fülemet fogtam. Akkor a szemeimet hunytam be, azt is csókolta. Akkor a számat, azt is. Erre füleltem, ölbe tettem a kezemet, konokul néztem a mennyezetet, s hagytam magamat csókolni.- Mindegy - mondtam -, csókolhatsz, ameddig akarsz, de én őt meg nem csókolom. Most anyám átfogott vállaim- nál, s úgy akart szemembe nézni. De én elfordultam.- Én most nem látok - mondtam -, s nem hallok. Anyám mégis egész közel hajolt a fülemhez- És ha ő meg fog halni nemsokára? És nem látjátok egymást többé? Mi lesz akkor? Mert ő már igen öreg, szegény, s nem élhet soká... Még mindig nem néztem anyámra.- Ha meghal — mondtam -, majd meghalok én is, s akkor úgyis találkozunk a jó Istennél, s ő majd igazságot tesz. Ezt mondtátok nekem mindig, hát akkor csak bízzátok a jó Istenre, mert én nem félek tőle! - s egyenest, merőben belenéztem most már anyám szemébe.- Ej, ej - mondta ő -, s te hagynád őt olyan sokáig várni odafent? Olyan igen-igen hosszú ideig?- Hát akkor ne várjon! - mondtam. - Úgyis hiába vár ott is, a jó Isten úgyis nekem ád igazat! Nem kell megcsókolni azt, akit nem akarok! Anyám úgy tett, mint aki nagyon elgondolkodik. Sandán figyeltem.- Min töröd a fejed? - kérdeztem.- Hát... - akadozott anyám -, lehetséges... hogy neked lesz igazad odafent, de azért... azt hiszem... mégsem egészen... Mert ha többet nem is, de legalább három csókot biztosan megítél neki a jó Isten. Ha másért nem: hát azért, mert aki száz meg ezer csókot vár az unokájától, annak csak megítél hármat az Isten! Ha még olyan csúnya is, s ha nem is járna neki egy sem: már csak azért is megítél neki hármat, amiért oly sokáig és oly sokat várt...- Nem igaz! - kiáltottam hevesen.-De... de... - mondta anyám. - És ezt egész biztosan te is be fogod látni... Anyám elhallgatott. Én bosz- szúsan babráltam ágyam zöld hálóján, aztán keservesen fész- kelődni kezdtem. Majd anyámra meredtem erősen, gyanakvóan, dühösen, de ő biztosan állta tekintetemet, tengerkék szemével. S nyugodtan bólintott:- Igen — mondta —, hármat megítél, s ezt te is jól tudod...- No - mondtam végül haragosan -, akkor jobb lesz, ha most mindjárt túlesek rajta! Hirtelen kiugrottam az ágyból, még mielőtt anyám szólhatott volna, berohantam a szobába, ahol nagyapám feküdt. Már ágyban volt, valami nagy, zsidóbetűs könyvet olvasott éppen. A könyv olyan csúnya fekete s öreg volt, mint ő. A sok, fehér ágynemű közt még visszariasz- tóbbnak látszott. Meglepetten nézett rám, ettől megint rémülten gyanakvónak, aggódónak látszott. De most legyőztem utálkozásomat. Ágyához futottam egyenest:- Add ide az arcodat, ahol nem olyan hideg és szőrös! mondtam. Rám bámult, búskomoran:- Hm... aztán mért? Egyenest megmondtam:- Meg akarlak csókolni háromszor, mert ha meghalsz, az Isten annyit fog megítélni neked! Az arca egész rútságában megtorpant. Még riasztóbb volt, mint azelőtt, mégis gyorsan ágyára másztam, és sebesen, haragosan háromszor megcsókoltam. Át akart ölelni, de én kitéptem magam:- Többet nem kapsz! - kiáltottam, s rohantam vissza ágyamba. Anyám az ajtóban állt, s mosolyogva nézett, de én dühösen néztem rá vissza. Ó lig tudtam elaludni, úgy borzadtam a csóktól, amit adtam. Folyvást számat törülgettem, nyálammal mosakodtam s köpködtem. Öklömet harapdálva dühöngtem, hogy mért is kell meghalni az embernek, s az ilyen csúnyák mért nem élnek örökké?... N E
