Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-10-03 / 39. szám

i/aQárnan UOSSOI IlOfJ 15 19 93. X. 3. A nyolcvanéves fennállását ünneplő ipolysági gimnázium emlékkönyvébe A gimnáziumom egész életre elegendő erővel, szellemi munícióval látott el. írnom kellene az irodalmi színpadról, a csillagászati szakkörről, a városi könyvtárban tartott irodalmi olvasó­körről, a kálvária alatti albérleti kisházban kia­lakult lakóközösségről, ahol Csáky Palival, Vanda Karcsival, lelki értelemben, örök életre tartó vérszerződést kötöttünk. írni kellene az al­kotóhevületről, mellyel a „Diák” című iskolai lapot írtuk, szerkesztettük, sőt nyomtattuk is (nyakig az indigóban) egy kézi rotációs gépen, valamelyik tanárunk szerető bábáskodása mel­lett, miközben nyelvtörvény nélkül is szinte ide­ológiai közelharcot kellett vívnunk az iskola „il­letékes elvtársaival” azért, hogy a címlapra a Sahy helyett (mellett) ott szerepelhessen az Ipolyság megnevezés is. Én azonban valami más témáról szeretnék ezúttal szólni. Ez a más téma pedig egy kisdiák megélt szorongásait próbálja összefoglalni törfalazva azzal folytatta, felmérést készít a jó tanulók közt s tudja a kisdiák is közéjük tartozik. Szeret­né hát megkérdezni tőle, hová akar jelentkezni továbbtanulásra a gim­názium befejezése után. A kisdiák tudta, mindegy mit válaszol, mert a következő kérdés úgy is az lesz, mi lesz, ha nem veszik őt fel s meg­kapja a katonai behívót? Köztudo­mású, hogy a jehovisták megtagad­ják a katonai szolgálatot. A kisdiák­nak egy hirtelen ötlettel az jutott pártházfestésre kiadott napipa­ranccsal. Sajnos a dolgok menete nem a megnyugtató rendeződés irá­nyába haladt. Egy november hete­dikéi noszf ünnepség után, az igaz­gató rendrakás céljából épp a kisdi­ák osztályának fiútagjait parancsol­ta vissza a tornaterembe. Az amúgy is álmosító ünnepség után misem természetesebb annál, hogy a kisdi­ák és társai a rendcsinálás első sürgős teendőjének egy labda előhalászását tartották. A labda a Egy volt kisdiák szorongásai A gimnazista diák szorongásai jóval a gimnázium kapujának átlépése előtt kezdődtek. Általános iskolai tanulmányainak végzése közepette a nyári vakáció boldog napjaiban érte őt utol az orosz, illet­ve a testvéri csapatok katonai invá­ziója. A Prágai Tavasz reform­szellőit az ő dombok közé húzódó kicsi faluja alig-alig érezhette, ha csak nem olyanokon mérte le a vál­tozást, mint a „Dubőek-kifli” meg­jelenése, illetve az, hogy a falu kul- túrházában az atomtámadás utáni teendőkről szóló film helyett, min­denki megrökönyödésére Jézus éle­téről vetített filmet a környék kör­zeti orvosa. (Menesztették is őt később, de ez most nem ide tarto- zik.)A kisdiák látta szüleit a rádió elé térdepelni és elbeszélésükből tudta, ugyanígy tettek 1956-ban is, amikor megvették a falu második rádióját. Amikor szülei megfeled­keztek arról, hogy kiküldjék őt a szobából, a kisdiák is hallotta a „Gabonarádió” és más adók be­mondóinak híreit: „Megszálltak minket az oroszok.” A szolidaritás és az együttérző aggodalom öntötte el a lelkét s valami megmagyaráz­hatatlan erő odavonta őt a község­háza elé, ahol a helyi tanácselnök biztos ami biztos alapon felvonta egymás mellé mind a csehszlovák, mind a szovjet lobogót. Ahhoz túl kevés volt az ereje, hogy a szovjet zászlót lerángassa a drótról, így hát magához szorította és megcsókolta Csehszlovákia szomorúan lengő lo­bogóját. Honnét is tudhatta volna a kisdiák, 12 évesen, hogy e zászló s e zászló felségjelét viselő ország mennyi szenvedésnek, könnynek volt okozója az ország magyar la­kosságának életében. Az éjszakák során elborították az utakat és házfalakat a feliratok, melyek sorát barátaival a kisdiák is bővítette az oroszokat sürgősen saját hazájukba visszatanácsoló üzenettel. Ilyen bontakozó hősiességgel és ellenállási kedvvel kezdődött az új tanév abban az esztendőben. Taní­tói közül az egyiktől részleteket is hallott az Ipoly-hídról a folyóba zu­hant tankról, a leterítve fekvő halott kiskatonákról, s a ,.megszállás egyéb borzalmairól”. Döcögve in­dult be a tanév, de a második hétre nagyjából már helyreállt a rend az iskolában. Ugyanaz a tanító, alig egy hétre rá első beszámolója után az egyik órán azzal a kérdéssel kezdte az oktatást a kisdiák osztá­lyában, hogy „No, gyerekek, mi is történt augusztus 21-én?” A kisdiák persze azonnal jelentkezett és egy szuszra kivágta a választ: „Meg­szálltak az oroszok!” A tanító előbb elfehéredő, majd elvörösödő arcát máig sem tudta el­feledni, mint ahogy azt sem, ami ezután következett. A tanító meg­szégyenítés céljával az osztály elé állította a diákot, majd teli torokból kiabálta a neki és az osztálynak egyszerre szánt leckét: „Nem igaz, hogy megszálltak! Felszabadítot­tak, fel-sza-ba-dí-tot-tak! Ha még egyszer ki mered ejteni a szádon, hogy megszállás...” A kisdiák megfogadta a leckét. A szörnyű szót nem ejtette ki többé, legalábbis tanítói előtt nem... A lecke pedig azt jelentette a kis­diáknak, alakoskodnia nemcsak ér­demes, de szükségszerűen kötelező is. Azzal azért odahaza se „dicseke­dett”, hogy az egész osztállyal együtt kötelezően belépett az iskola szovjetbarát szervezetébe, az írás­ban már emlegetett Csáky Palin kí­vül, aki kerek-perec megtagadta a belépést, amiért a kisdiák titkon irigykedett, s ugyanakkor berzenke­dett, hogy neki ez a dolog nem ju­tott eszébe. A kisdiák végül is bele­törődött a dolgok efféle alakulásá­ba, hisz a gimnázium kerítésén öles betűkkel kiírva naponta olvashatta: „Örök időkre a Szovjetunióval!” A hazáról imigyen alakuló kép mellett a nemzetről alkotott fogal­mai körül sem volt sokkal tisztább a helyzet. A családban, odahaza, évente egyszer, szilveszter éjszaká­ján, pontosan kialakított liturgia szerint hallgatták végig a magyar himnuszt. Azért hallgatták, mert a torkokat szorító meghatottságtól énekelni senki sem tudott. A szülők leginkább könnyeztek, a kisdiák pedig titokban figyelte őket. Egyszer aztán a gimnáziumi ma­gyarórák tanmenete is elérkezett Kölcsey Ferenchez és az általa al­kotott Himnuszhoz. A kisdiáknak az otthoni liturgia után nem volt ínyére, hogy valaki azon a bizonyos órán csak úgy kutyafuttában végig­olvassa a nemzeti imának is neve­zett versezetet, ezért az óra végén a tanárnő távoztával felvetette, hogy „illő lenne el is énekelni a Him­nuszt, ha már egyszer a szövegét végighallgattuk az órán”. Törént mindez 1972-ben, a husáki uralom talán legfagyosabb évében. A ja­vaslatot az osztály tetszéssel fogad­ta, s egy másodperc múlva már fe­szes vigyázzállásban harsogta a himnusz dallamát. Talán a balsor­sig tarthatott a lendület, amikor az osztályba lélekszakadva visszaro­hanó tanárnő előtt kivágódott az aj­tó. Infarktust sejtető gesztikuláció- val próbált megálljt parancsolni a nem várt karéneknek. Nehezen, de végül is félbeszakadt az éneklés. Kiderült, hogy magas helyről akkor járt iskolánkban egy inspekciós bi­zottság, amely talán épp tanáraink megbízhatóságát vizsgálta s lelkes éneklésünk kapásból a fél tanári kar karrierjét tehette kétségessé. E de­rékba szakadt Himnusz sebe soká­ig, megmagyarázhatatlanul ott saj­góit a kisdiák lelkében. „Amit fel­olvasni lehet, miért nem lehet el­énekelni? Miért vált ki ugyanaz a dallam könnyet, félelmet és örö­met, lelkesedést és gyűlöletet az emberekben?,, - rajzottak a lelké­ben a megválaszolatlan kérdések... A haza és a nemzet sok minden­ben tisztázatlan kérdései mellett a világnézet Ugye hozott újabb bo­nyodalmakat a kisdiák életébe. A szülőfalu, a család hagyományos vallásos neveltetése után az iskolá­ban a kötelező „tudományos világ­nézettel”, azaz az ateizmussal talál­ta magát szembe. Ennek ellenére a Kálvária alatti „trojkával” kitartóan eljárt a városka templomába ünnep­naponként misére, bár mindhárman tudták, figyelik az odajárókat. A bajt az hozta, hogy főbérlőjük, a tú­rósgombócairól legendás hírű Julis­ka néni egy ismerőse lévén kapcso­latba kerültek egy jehovista vallású úrral, aki egy-két alkalommal meg is látogatta őket, természetesen térí­tési szándékkal. Néhány átvitatko­zott este után, az ismeretlen, való­színűleg magúnva a részére meddőnek tűnő vitát, nem jelentke­zett többé. Az eset azonban ezzel nem zárult le. Egy osztályfőnöki óra után kedvenc matektanáruk, falfehér arccal magához kérette a három lakótársat a testnevelési szertárba. Alig hallhatóan megkér­dezte tőlük: „Mi a fenét csináltatok már megint? Itt vannak a járási ‘tit­kosok’, mert bejelentést kaptak, hogy jehovisták vannak a magyar gimnáziumban. A listán a ti neve­tek szerepelt, ki fognak hallgatni” - közölte az őszi s látszott rajta, hogy ezzel a közléssel is túl sokat koc­káztat már. A kihallgatásra - egyéb terem nem lévén - a gimnázium vegyi la­borjában került sor. Elsőként a kis­diákot idézte be a rendkívül gáláns öltözetű „titkos elvtárs”. A járási pedagógiai hivatal munkatársaként mutatkozott be, majd tovább kön­eszébe, megelőzheti a következő kérdést, büszkén kivágta, minden vágya az, hogy bekerüljön a kato­nai főiskolára. E válasz után a kora­beli pedagógustársadalom 99 száza­léka cvikipuszit váltott volna a kis­diákkal, hisz egy-egy katonai főis­kolára jelentkező diák után jelentős prémiumokat lehetett bezsebelni. - Nem így a mi titkosunk, aki a hirte­len válasz után egy ideig papírjai rendezésével volt elfoglalva. Nyil­ván ellenőrizte, megfelelő helyen teljesíti-e feljebbvalóinak utasítását. Zavarában azért még megkérdezte: „Szokott-e időnként vallási kérdé­sekkel foglalkozni a kisdiák?,, „Igen” - jött a gyors válasz. „Tagja vagyok az iskolánkban működő ate­ista körnek, hébe-hóba foglalkozom vallási kérdésekkel, különben nem nagyon érdekel a téma.” A kettes számú válasz után a „tit­kos úr” sűrű köhögések közepette megköszönte a hasznos informáci­ót, ígérte, majd még jelentkezik, s sürgős dolgára hivatkozva távozott az iskolából. Ez a befejezés való­színűleg keresztezhette az igazgató terveit, aki szúrós szemmel már jó- előre jelezte, készen áll az efféle gócpontok azonnali felszámolására, „talpakra kötött Útilapuk” és más eszközök segítségével. Az ered­mény azonban elbizonytalanította az igazgatót abbéli reményeiben, hogy talán megszabadulhat a kisdi­áktól és kétes hírű társaitól. A kis­diák az iskola „feketebárányai” kö­zé tartozott. Nem elég, hogy el­vesztette a földrajzszertár kulcsát, ahová egy zimankós téli napon vé­letlenül bezárta az igazgató elvtárs nagykabátját, s nem kellő lelkese­déssel dolgozik a helyi pártház kar­bantartásán, ráadásul össze is törte azt a történelmi petróleumlámpát, melynek fényénél sok évvel ezelőtt a „sági elvtársak egy éjszaka meg­alapították a helyi kommunista pár­tot”. Az ellenzéki szellem terjedé­sétől jogosan tartottak az iskola főideológusai, hisz a dolgok már odáig fajultak, hogy egy alkalom­mal a kisdiák Csáky nevű lakó- és osztálytársa nyíltan szembeszállt a diadalmas felfedezés után a kisdiák elé került, aki kapáslövéssel fejen találta a vörössel beborított dísz­emelvény tetején trónoló „Lenin- szobrot”. A mellszobor beröpült a bordásfal mögé, ahonnét - gipszből lévén - szegény feje, orr és fül nél­kül került elő. Bár a jelzett szépség­hibákat korrigálni tudta egy művészlelkű és -kezű osztálytárs, a sasszemű igazgatónknak feltűnt, hogy Lenin fején helyenként a megszokottnál fényesebben csillog az aranypor. A történetet persze a kisdiák nem úszta meg szárazon. A dolgok kicsúcsosodása azon­ban mégis az érettségi közeledtével következett be, amikor a kisdiák joggal érezhette, hogy már nem is annyira kisdiák, mint azt róla sokan feltételezik. Két társával a pályavá­lasztás közeledtével ugyanis arra gondolt, az érettségi vizsga után megpróbálkozik a teológiai tanul­mányokkal. Mivel tudta, ennek a tervnek még a gondolata is főbenjá­ró bűnnek számít, máshová adta be jelentkezését, de titokban elküldte felvételi kérelmét a pozsonyi teoló­giai főiskolára is. Ä dolog persze kiderült s állítólag maga a járási ideológiai titkár jött le körmére nézni az iskola derék igazgatójá­nak, hogy kérdőre vonja, miféle ideológiai nevelés folyik ebben az iskolában. A fekete autón érkező „fejes” egy füst alatt a lassan fel­növő diák falujában is megfordult, gondolhatni, mindenütt súlyos anyagi konzekvenciákat helyezett kilátásba a történtek miatt, hisz a Lévai járás az ideológiai fronton az ország élretörően sötét helyének számított abban az időben. A kisdi­ákot (s szüleit is) a történtek után kialakult pánikhangulatban sűrűn beidézték az igazgatóságra s más előkelő helyekre, ahol próbálták őket rábírni, vonja vissza azt a frá­nya jelentkezési nyilatkozatot. A direktor egy, a visszavonásra ké­szült formulát is bemutatott, amit a diáknak csak épp alá kellett volna firkantania.Az igazgató esküszerű ígéretet tett arra, hogy az aláírás el­lenében biztosítva lesz a diák szá­mára a felvétel az ország bármely egyetemére. Ellenkező esetben ve­gye tudomásul, hogy soha az élet­ben fel nem veszik sehová, mivél megbukik az érettségi vizsgán. A buktatásra utasítást kaptak az érettségiztető bizottság tagjai is. Egyikük, az iskola párttit­kára kerek-perec közölte a diákkal, ne számítson arra, hogy az életben valaha is leérettségizik. Diákunk ilyen körülmények között érettségi­zett le sikerrel az Úr 1975-ik esz­tendejében az ipolysági almamáter falai közt, mivel vizsgáztató tanára­inak javarésze nem hajtotta végre az utasítást. A szolidaritásnak e nagyszerű megnyilvánulása a köz­ben felnőtté vált kisdiák lelkében begyógyított minden korábbi szo­rongásból származó sebet. Ennek is köszönhető, hogy egykori iskolájá­ra mindmáig szeretettel emlékezik. Molnár Imre s. l'j hűl az Ipoly folyón m

Next

/
Thumbnails
Contents