Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-03 / 39. szám
J* ______ KE PES MOZAIK "1 é. a* ■‘'fc •#* £ '■TI :£T Mr Sevardnadze háborúi Eduard Sevardnadze alighogy megnyerte a nagy csatát a tbiliszi parlamentben, ahol — ki tudja, talán taktikai okokból vagy tényleges elkeseredésből — lemondásával fenyegetőzött, majd térdre kényszerítette a képviselőket, kicsikarta a rendkívüli állapot bevezetését, a törvényhozó testület munkájának felfüggesztését, hogy ő tarthassa kezében az ország gyeplőjét, máris további problémával volt kénytelen szembenézni. Két fronton egyszerre indítottak ellene háborút: a keleti Abháziában a szeparatisták szegték meg a hét hétig tartó tűzszünetet, nyugaton, Mingrelia tartományban pedig a nyughatatlan exelnök ösztönzésére „gamszahurdisták“ tisztogatták eszményképük útját Tbiliszi felé... Míg csak, hogy, hogy nem, hirtelenjében megegyeztek a kormánypártiakkal, s szemüket, fegyvereiket is az abház ostromgyűrűbe zárt Szuhumira szegezték. Nem nehéz megjósolni, hogy meddig tart majd ez a „szövetség“ a kormánypártiak és a gamszahurdisták közt, akik kommunista diktátornak és hazug karrieristának nevezték Sevardnadzét. Bizony nincs irigylésre méltó helyzetben: a teljes grúziai zűrzavar kellős közepén belső ellenségeivel volt kénytelen, úgymond szövetkezni, miközben jó kilátásai voltak egy újabb abház háborúra. Kiosztottak. Ennyi jár a családnak - talán épp így panaszkodott a bevásárlószatyrát mutogató belgrádi lakos. Ez van, most ezt kell szeretni a szerb fővárosban. Szeptember elején rendelték el az államilag meghatározott fejadag kiosztását, ami azt jelenti, hogy egy négyszemélyes család havonta 25 kg lisztre, 5 liter olajra, 2 kg cukorra, 1 kg sóra tarthat igényt. Többre nem, mert több egyszerűen nincs; lassan, de biztosan kiürül az ország éléskamrája. Furdal a kíváncsiság, vajon mondjuk Milosevicsék háztartásába is csupán ennyi csurran-csepNem értik pen? Ha hinni lehet a „jól értesült forrásoknak“, melyek szerint ifj. Milosevics még a szinte abszolút hiánycikknek számító méregdrága benzint is autóversenyeken pocsékolja el, akkor aligha szűkölködnek az elnöki házban. Pedig immáron a vezetők is egyre gyakrabban panaszkodnak: ha ez így megy tovább, éhezni fognak. Nem értik, hogy a háborúért miért őket, mármint a szer- beket bünteti a világ gazdasági embargóval, hiszen nem vétkeztek, nem hibáztak. Nem rajtuk múlik a béke, amit az embargófeloldás feltételéül szabtak. Nem értik. Nonstop rendőri járőrözést rendeltek el a floridai hatóságok az összes üdülőközpontban, ahol nem is egész egy év alatt csaknem tucatnyi külföldi turistát gyilkoltak meg. Színes bőrűek különböző bandái nap mint nap valóságos éjszakai hajtóvadászatra indulnak. A Miamiba és más városokba vezető autópályákon kiszemelik potenciális áldozatukat, üldözőbe veszik, s ha utolérik, megállítják, majd egyszerűen lepuffantják a sofőrt. Kibelezik a kocsit, jobb esetben sorsukra hagyva a halálra rémült családtagokat, úti társakat, eltűnnek a sötétségben. Vadászatukat főleg akkor koronázza siker, ha tapasztalatlan külföldiekre akadnak. Az arrafelé utazó hazaiak ugyanis rég tudják, éjszaka a sötét floridai autópályákon száguldani kell, megállni semmi esetre sem szabad. I melda Marcosnak, az 1986-ban megbuktatott, s a három évre rá hawaii száműzetésben elhunyt Fülöp-szigeteki diktátor özvegyének végre megadatott, hogy férje földi maradványait a szülőföldön temettesse el. Elképzelése teljes mértékben mégsem vált valóra, a manilai vezetés ugyanis, tartva a zavargásoktól, nem engedélyezte, hogy Ferdinand Marcost a fővárosban helyezzék végső nyugalomra. Nos, így került sor szeptember elején a bataci (Batac Marcos szülővárosa) temetésre. Újabb csalódás Imelda számára: a várt több mint egymillió gyászoló helyett alig 40 ezren gyűltek össze. A hívek cserbenhagyták az egykori szépségkirálynőből lett nagyra törő elnöki özvegyasszonyt. Még nem is olyan régen, az 1992-es választásokon az államfői székért kívánt megküzdeni, bízva benne, hogy kapcsolatai révén és színpadra illő, megragadó fellépéseivel tömegeket tud maga mögé felsorakoztatni. Aztán minden másképp történt, színészi tehetségét a bírósági tárgyalásokon volt kénytelen kamatoztatni. Egy azonban szinte bizonyos: nem ez a szeptemberi volt az utolsó „találkozó“ a híres özvegyasszonnyal, akiről a rossz nyelvek pletykálják, hogy hajdanán férjével együtt több milliárd dollárt harácsolt össze az államkasszából, s menekülésekor jóformán csak a szekrényben sorakozó 3 ezer pár cipőjét hagyta örökségül az országra. Mindenki tudja, ez már nem képmontázs, amolyan trükkös felvétel, amilyeneket az elmúlt években gyakran készítettek a furfangos riporterek, csakhogy testközelbe állítsák az izraeli és a palesztin vezetőket. Szeptember 13-a óta nincs szükség ilyesféle ügyeskedésre. A felvétel a valóságot örökítette meg. Az igazi, a történelmi kézfogást, mellyel Jicchak Rabin és Jasszer Arafat Clinton elnök noszogatására, vagy mondjuk inkább asz- szisztálása mellett megpecsételte az izraeli-palesztin elvi nyilatkozat aláírását. Hosszú évek során húzódó, emberek ezreinek életét kioltó, férfiakat, nőket és gyermekeket egyaránt megcsonkító és gyűlölettel megmérgező háborúskodásnak vessen véget ez a megállapodás, a végső búcsú legyen a fegyverektől — kívánják azok, akik nyélbe ütötték a szerződést, akik segítséget ígértek az újrakezdéshez, s oly sokan azok közül, akik eddig fegyverrel a kézben néztek farkasszemet egymással. Azon a nevezetes napon palesztin és izraeli zászlókat lobogtattak Ciszjor- dániában, a Gázai övezetben és Jeruzsálem történelmi falain belül. Ünnepeltek, örültek - itt béke lesz. Sajnos, nemcsak az öröm lett úrrá az embereken, hanem a dühödt elkeseredés és a búbánat is. Mindenekelőtt Gázában, a szegénység és a fundamentalizmus börtönébe zárt városban, ahol azóta is nap mint nap iszlám szélsőségesek hada vonul az utcákra, hogy kőzáport zúdítsanak a gyűlölt izraeli katonákra, öljenek és átokkal sújtsák Arafatot, amiért elismerte Izraelt, különbékét kötött a zsidókkal, cserbenhagyta az igazi szabadságért harcoló arabokat. Igencsak nehéz feladat előtt állanak azok, akik Washingtonban egy új korszakot nyitottak a Közel-Kelet számára. Sikerül-e majd véglegesen kiirtani az emberi lélekben oly mély gyökereket eresztett gyűlöletet, eloszlatni a bizalmatlanságot, el tudják-e kerülni az elvi nyilatkozat egyes pontjainak végrehajtása során esetleg felmerülő problémákat, miként győzik meg a szélsőségeseket, hogy terrorral nem lehet orvosolni a bajokat? íme a közeljövő egyelőre megválaszolatlan kérdései. Ám ami a lényeg: a megállapodás, s ama történelmi kézfogás esélyt ad a békének. Ki tudja, egyszer talán eljön az a nap is, amikor izraeli mundérosok fogják védeni a palesztinokat és fordítva. Hihetetlennek tűnik. Csakúgy, mint pár hónappal ezelőtt az, hogy Rabin, az izraeliek kormányfője elismeri a Palesztinái Feíszabaditási Szervezetet. Remélte-e valaki, hogy kezet ráz Arafattal, a hajdani ádáz ellenséggel? Hitte volna-e bárki is, hogy a terroristának nevezett szervezet vezetője félreteszi pisztolyát és besétál a Fehér Házba? A KÜLÖNBÉKE MENETRENDJE Az izraeli-palesztin elvi nyilatkozat egy háromfokozatú, átmeneti különbéke-szerződés:- Egy hónapon belül megkezdődik a részleges palesztin helyi önkormányzat felállítása a Gázai övezetben és Jerikóban. Négy hónap múlva az izraeli katonák elhagyják a 25 éve megszállt területeknek ezt a részét. A második fokozatban tartják meg a palesztin önkormányzati választásokat, létrehozzák a közigazgatást és a saját rendőrséget. A külső biztonságról és a zsidó telepesek védelméről továbbra is Izrael gondoskodik. Két év múlva, a harmadik fokozatban tárgyalásokat kezdenek a palesztin államiságról, Jeruzsálem státusáról, a palesztin menekültek és a zsidó telepesek helyzetének rendezéséről. Az Egyesült Államok külön kötelezettséget vállal Izrael biztonságának garantálására, fenntartva az évi 3 milliárd dolláros segélyt is. URBÁN GABRIELLA összeállítása 1993.X. 3. □ t/asárnap Imelda csalódásai Cartoonews Intemational/Lurie
