Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-09-26 / 38. szám
É lesen felberregett a csengő. Hallottuk, hogyne hallottuk volna, hasította a fülünket, de annyi erőnk se volt, hogy kinyissuk az ajtót. Dermedten ültünk és bámultunk magunk elé. Mire megmozdultunk, kulcs fordult a zárban, s az ajtót szitkozódva belökték... Az előszobában - bevásárló- táskák, szatyrok, és különböző méretű csomagok társaságában — ott állt anyám. — Mi az ördög van veletek?! Nem akartok beengedni?! Kénytelenek voltunk megszólalni, felengedni. Mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy beállít.- Megkukultatok?! Úgy gubbasztotok itt, mint baromfivészes tyúkok az ól létrája alatt!... Fekete tyúkok!... Brrr, miért vagytok mindnyájan talpig gyászban?! Rossz rátok nézni! Oh, ha csak sejtenétek, hogy utálom a fekete színt! Sejtettük, illetve tisztában voltunk vele. Hiszen - valamelyik nap — az egész szekrényt tűvé tettük holmi fekete cucc után. Anyám lilavirágos, sárga ruhájában átlépett az egyik csomagon, egy másikban megbotlott - nyomdafestéket nem tűrő szavak repkedtek a levegőben! — és két, dugig megrakott bevásárlótáskával nyomult befelé. — Neveletlen tüskök! Nem veszitek észre, milyen dögnehéz a poggyászom?! Elvárjátok, hogy egyedül cipekedjek, hogy megszakadjak?! — méltatlankodott, és elszíneződött arccal közeledett felénk. Még mindig hallgattunk. Megjelenésével és szemrehányásával torkunkra fagyasztotta a szót.- És te, hékás? Te is tűröd?! — támadt rám. — Persze, miért volnál különb, mint az apád volt! Őt se izgatta, hogy államosításkor sérvet kaptam: púpsérvet! Meg kellett operálni! Ennek ellenére kiújult!... Ha nem hiszitek, győződjetek meg róla saját szemetekkel! Eleresztette a táskákat, döng- ve zuhantak a konyha gumipadlójára. A sárga, lilavirágos ruha fellebbent, elővillant a türkizkék kombiné, a rózsaszín bugyi letolódott. Anyám közszemlére bocsátott hatalmas köldöksérve olyan volt, mint a mágnes. Sokáig nem tudtuk elszakítani tőle a tekintetünket. — Púp ide, sérv oda, a cipeke- dés mégis megérte! Sikerült becsapnunk őket! Jó mélyre elástuk előlük apád gépeit! Anyám felkacagott, arca egyre vörösebb lett, már-már lila, attól féltem, megüti a guta. A kacagása köhögőrohamba ment át, anyám a szívéhez kapott, fuldoklott. — Jaj, a szívem, jaj a vérnyomásom! — nyögött fel, amikor végre levegőhöz jutott. — Van vagy kétszáz! Ma nem vettem be a gyógyszeremet. Osszenéztünk... tisztában voltunk vele, hogy a retket, újhagymát, zöldpaprikát, paradicsomot, leveszöldséget, s más egyéb haszontalansá- gokat csak álcázásnak vette. A szatyrokban alattuk lapult meg az értékes, a vámosok előtt eltitkolandó áru. — Nesze! — nyújtott át a feleségemnek két üveg étolajat. — Ne kérdezd, hogy hoztam át!... Áthoztam, s ez a lényeg! Ha ezzel — Mit találtam?!... Egy sárgadinnyét!... Előbb hűtsétek le, azután vágjátok fel apró kockákra, öntsétek nyakon rummal és szóljátok meg porcukorral! Úristen, ne így rontsatok neki, ne úgy zabáljátok, mint a parasztok, cukrász nagyapátok forog a sírjában!... Volt dinnye, nincs dinnye, ezen már nem lehet segíteni! Úgy látszik, rajtatok se! Későn jött a bársonyos forradalom, fogalmam sincs róla, mihez kezd a kőkemény kapitalizmus ennyi javíthatatlan prolival?!... Legalább mosakodjatok meg! — Mit értetlenkedtek?! Nem, nem felejtettem itthon, ha arra gondoltok! Szenilis még nem vagyok! Egyszerűen nem vehettem be a vizelethajtómat, mert elpi- sáltam volna az egész vagyont! Az anyaországban tisztára megőrültek, már a nyilvános vécékben sem tudják, miért mit, mennyit kérjenek! Anyám őszinte felháborodása nem sokáig tartott... Lehajolt a táskákért — így még jobban látszott, szembetűnőbb volt, mennyire lefogyott, mennyire lóg rajta a ruha! - egyenként felrakta őket az asztalra és elkezdett kipakolni. — Gyerekek! - jelentette ki, miközben az egyikben elsüly- lyesztette a kezét. — Azért odaát — eltekintve a drágulástól, mely a nyilvános vécéket sem kerülte el — nemhogy az élet, de még a levegő is más! Egészen más! Némán helyeseltünk. Valamennyien ismertük ezt az érzést. Anyám egy pillanatra lehunyta a szemét, nagyot szippantott a konyha levegőjéből, de hamarosan csalódottan kieresztette. ... A felvidéki levegő, illetve a fekete göncökből áradó naf- talinszag határozottan nem tetszett neki. Összerázkódott, majd kihúzta a táskában felejtett kezét: egy csomag piros hónapos- retek volt benne. — Ki szeret engem? - kiáltotta, s válaszra sem várva mindenki elé odahajított egy rafiával ösz- szekötözött csomagocskát. Mindnyájan szerettük, habár Ablakban főzöl, nem kapsz eperohamot... Meg ne köszönd! Es mielőtt az asszony felfogta volna az enyhe gúnyt, vagy bármi köszönésfélét elrebeghetett volna, anyám mással foglalkozott: fél kiló ezüstös csomagolású szemes kávé repült felém, pikáns versike kíséretében. — Ha önnek kávéja Omnia, nem kell állva nyomnia. Ugyan, anyu, hol van már az az idő, amikor még állva szeretkeztem! — akartam mondani, de megakadályozott benne. — Ne kávézd agyon magad! Napi tizenkét feketekávé - az sok! Mondhatni rengeteg! Egy novellával több vagy kevesebb, igazán nem számít! A két évtizedet, amelyre a komcsik letiltottak, úgysem tudod behozni, még akkor sem, ha összecsinálod magad! Legföljebb lefordulsz a székről!... Feldobod a patkód, mint Balzac!... Még ma is kör- mölhetné vaskosan zamatos regényeit, ha nem válik a fekete lötty rabjává! Vagy ha nem adósodik el! — gondoltam magamban, de arra már nem kerülhetett sor, hogy az adósságleveleket szóba hozhassam, mert a másik táskából előszedett néhány doboz hosz- szú, füstszűrös cigarettát. — Erről meg végképp szokjál le! Megfizethetetlen! Esküszöm, többé nem hozok! Kínosan elmosolyodtam. — Hiába vigyorogsz! Ez a So- phiane az utolsó! Isten engem úgy segéljen! Két ujját a magasba emelte és megesküdött. — Inkább négercsókra költőm a forintjaimat! Előráncigálta a táska legaljáról az átlátszó csomagolásban lévő finomságot és a világosság felé tartotta. — Úgy látom, nem esett baja... Nem nyomódott össze, nem olvadt meg. Fogyaszd egészséggel! — és megsimogatta a lányom fejét. — Mogyorós csokit is kapsz, csak tudnám, hová rejtettem el, sebaj, idővel előkerül, ne búsulj, addig is, amíg meglesz, tömd a fejed. — Ne aggódj, te sem maradsz ki az osztásból! — nyugtatta meg a fiamat. — De ne bámulj úgy rám, mert még kiesik a szemed és poros lesz..., és attól ideges leszek... Tessék a kazetták... — nyomott barackot fiam feje- búbjára. — De ne akkor bömböl- tesd a magnót, amikor apád ír, mert arénázni fog! Már megszokhattad: ha nem úgy mennek a dolgai, ahogyan elképzelte, rögtön a plafonon van!... Na, ez kiürült... Anyám kiment az előszobába, s behozta a többi csomagot... Felrakta őket az asztalra, keze fejével letörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát, s folytatta a mikulásosdit. Anyám cinkosan rákacsintott a felnőttekre.- Úgy szép a gyerek, ha piszkos! Nem igaz?! — fordult ismét felém. — Kívánságod szerint megvásároltam neked a legújabb Esterházyt... a könyvesboltban belenéztem, s úgy döntöttem, veszek még melléje legalább két krimit, nehogy belebolondulj!... Én mindenesetre maradok Erdős Renée-nél! Ne szólj egy szót sem, ezen igazán nem fogunk vitatkozni!... Tessék a kért.folyóiratok és újságok... Nem azért mondom, de egytől egyig olyan drágák, mintha nem is ócska vécépapírra, hanem aranytáblákra nyomtatták volna őket! Apropó sajtó!...! Anyám megdöntötte a következő táskát, s leszórta a tetejéről a gyümölcsöt. Alatta, gondosan újságpapírba csomagolva ott lapult a finom csabai és gyulai kolbász. A táska fenekén meg a negyed rudakra felszabdalt Pick és Herz szalámik! — Nos, milyen vagyok?! — kérdezte anyám és győzedelmesen végignézett rajtunk. - Egy gramm húsárut se volt szabad áthozni! De én... Addig jó nektek, amíg engem láttok! - és elismerést se várva megcserélte a táskákat. (Az üreset berúgta az asztal alá.) Hamarosan meglett a lányom mogyorós csokija, sőt, elém is lökött egy nugátosat. Szeretem a nugátos szeletet, de a sült porcot még jobban. Anyám rámvillantotta a fél szemét, majd harsányan az arcomba kacagott. — Ne tojj be! Egy pillanat, és ropogtathatod a porcod, csak aztán bele ne töijön a fogad!... Az egész taijáni piacot felforgattam miatta! Csurgott a nyálam... — Finom fehér kenyér is van hozzá! Meg hagyma! Enni egyedül fogod! Nekem tilos az ilyesmi! ... Magamnak dia kekszet, dia csokoládét, dia kompótot és dia szörpöket hoztam. És libamájat! Tudtuk, de nem mertük hangosan kimondani. Mint ahogy ő se mert előrukkolni a libamáj csillagászati árával, nehogy örökre elmenjen tőle az étvágya! — Hiába, ha egyszer itt ez az átkozott cukor és nekem diétáznom kell! Már a nyelvemen volt, hogy ideje felfüggeszteni a szigorú diétát, hagyja abba, hogy hagyja a fenébe, egyen meg mindent, amire gusztusa támad, ne fogyjon már tovább, hiszen lóg rajta a ruha, hiszen úgyis mindegy..., amikor másra terelte a szót. — Jolit is meglátogattam... Ha valaki nem tudná, Joli a nővére. — Rám hagyta a hűtőjét, meg a televízióját a kisasztallal. Majd te áthozod, fiam. Én ugyan nem! — nyeltem le az ajkamra tolakodó megjegyzést és a porc kifordult számból. Meglobogtatta a magasban az ajándékozási nyilatkozatot. — Joli szomszédai is aláírták!- Még mit nem! Szarok meghalni! Hebegtem valamit és semmit sem értettem.. M ert ha anyám nem halt meg, ha él, törvényszerűen adódik a kérdés: kinek vittem ki tegnap a sírjára a nagy fazék húslevest, a púpozott tányér megzsírozott krumplilángost, és a termosz citromos fagylaltot?... Ki fekszik akkor a koporsóban a fehér, elefántcsontfedelű imakönyvvel? Egyáltalán: kit temettünk el tegnapelőtt?! í 1 Anyám nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy Joli után senki sem fog örökölni, de főleg ő nem. A nővére mindenkit túlél, jó esélye van rá, magas kora ellenére makk- egészséges, mialatt őbenne huzamosabb ideje ott munkálkodik, terjed és rombol a szörnyű kór. — Jó, minden forintomat elköltöttem! — mondta anyám. — Béres cseppre már nem futotta! Erre akkor jött rá, amikor a pénztárcájába helyezte a gondosan összehajtogatott ajándékozási nyilatkozatot. — Mindegy! Nem sajnálom! — jelentette ki. Pedig a Béres csepp lett volna a legfontosabb. — Jó, hogy magam mentem, azt vettem, amit akartam. Senki sem pofázott bele, senki nem volt útban! Imádott vásárolni! Minden örömét elrontottuk volna, ha megakadályozzuk benne. — Egyszer élünk! - folytatta és ismételten kifújta homlokából a minduntalan szemtelenkedó ősz hajtincset. — No nem igaz?! — tette hozzá, de volt a hangjában valami szomorúság. Még mindig nem tértünk magunkhoz a színjátékból, amit rendezett. Elsőnek én szólaltam meg: — Anya, hogy van ez... ? Te élsz? — Persze hogy élek! — Nem haltál meg? — faggattam tovább óvatosan.-Miket beszélsz?! Hogy haltam volna meg! — Én csak... Pávás nők Ahogy ott ültünk, semmit sem értettünk... Mi fáj, - Válaszr, Az fáj, Járni rö Hitted, Minden, Nevelkt S csalóé Segítség Amikor Bíztam Melybei Egyedül Sajog át Magam Árnyék1 ' 85. szülét MARAI SÁNDOR A barátságról (Részlet a Füveskönyvből) Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítöbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülök és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szárnyalni atyját; a barát nem ak nyalni. Nincs titkosabb és nemesei mint a szűkszavú, megértő, tűr barátság. S nincs ritkább. Montaigne, mikor eltűnődött ; La Boetie-hez fűzte, ezt mondott; Mert ő volt ő, s mert én voltam i S Seneca írja egyhelyt Luciliusnak: aki szeret, nem mindig barát.“ E; mint pontosság: ez már az iga2 gyanús, mert önzés és fukarság lap a barát vonzalma önzetlen, niifts érzékek játéka. A barátság szóig szolgálat, a legnagyobb emberi pri
