Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-06-20 / 24. szám
1993. VI. 20. Mindig, mindekitől a legtisztább hangot várta. Partnereitől a színpadon, balettmesterként a próbateremben: a legkifejezőbb, a legpontosabb, a leghitelesebb mozdulatot. Önmagával szemben ugyanilyen igényes. Győrben, a Halál szerepére készülve Az igazság pillanatában, odaült a tükör elé és vagy hatvanszor vette le, tette fel a kalapját egyetlen gesztus miatt. A legbeszédesebb mozdulatot kereste. Ugyanígy, ugyanezzel az akaraterővel, alázattal dolgozott a budapesti Operaházban is, ahol a Giselle Albert hercegét, A rosszul őrzött lány Simone mamáját, a Párizs lángjai Philippe-jét táncolta, ahol Spartacusát, Girej kánját, Mandarinját azóta sem tudta felülmúlni senki. A hatvanas években Moszkvában, a Bolsojszínpadán, majd Párizsban, Londonban és Veronában vendégszerepeit Fülöp Viktor. Rendkívüli képességei láttán mindenütt azt írták róla: korunk egyik legnagyobb táncosa. Ugyanez a művész pár évvel később száműzött tagja az Operaháznak. Érdekszövetségek, uralkodó csoportok akarták magukba szippantani, de mert kemény fából faragták és nem adta meg magát, félreállították. „Nincs ebben semmi különös - mondja nem kis malíciával -, aki nem tud beilleszkedni, farkasok közt farkassá válni, azt kilöki magából a csapat. Furcsán hangzik, tudom, de ki kell mondanom: nálam az igény morállá vált. Ha engem azért tart kötekedőnek valaki, mert én mindent pontosan megkövetelek, akkor kérem... szedem a cókmókom és megyek. A szabadság, a demokrácia, a pluralizmus, a liberalizmus olyanfajta gátlástalanságot szabadít fel, amely a művészi munkára is káros hatással lehet. Persze csak ott, ahol hagyják. Karajan a legapróbb hamis hang hallatán is leállítja a zenekart. Ez megszállottság? Nem. Precizitás. Amikor én próba közben azt mondtam: nem engedem, hogy a harmadrendűség váljon dominánssá, nem állt mellém senki. Az lett a bűnöm, hogy sokat akartam. “ Hatévi kényszerpihenő után 1980-ban Győr következik, Markó Iván koreográfiája, a Szamuráj. Fülöp Viktor ismét táncol. Döbbenetes erejű alakítása láttán nem nehéz arra következtetni: Markó újabb szerepekkel látja majd el. A Halált játssza a Lorca-darabban, majd a Telet az Évszakokban. Aztán ismét a csend. Operaházi feladatok helyett filmszerep. Zrínyi Miklóst formálja meg Kardos Ferenc Mennyei seregek című rendezésében. Évek mennek veszendőbe, míg újra hívják: Girej kánt és Mandarint táncol megint csak páratlan alakítást nyújtva. Ma, hatvannégy évesen, korát meghazudtoló erővel, testét régi formájában tartva, művészi tudása teljes birtoklásával ódon csillárokat javít, szobrokat farag és térítőkét hímez. Számára kedvtelés mindez, az én szememben majdhogynem képtelenség. „Nekem nagyon nagy példaképem ő - mondja egykori győri partnere, Demcsák Ottó. Tisztelem az elhivatottságát, a szakma iránt érzett alázatát, az igényességét, hogy szinte matematikai pontossággal építi fel minden szerepét. Az öngyötrésig precíz, bölcs, hatalmas lelki energiával bíró, nagy formátumú művész. Igazi főnixmadár, örök újrakezdő. “ • Nagyon közel lakik az Operaházhoz. Mikor járt bent legutóbb?- Nem tudom pontosan megmondani ... a szabóműhelyben voltam, a régi kollégáknál, akik jó emléket hagytak bennem. Színpadon talán négy éve voltam utoljára, Harangozó Gyula koreográfiáját, A csodálatos mandarint újította fel a színház, abban táncoltam. Párizsban revelá- cióként hatott a darab, mert ott is bemutattuk annak idején. Jean Cocteau és Serge Lifar is megnézték, el voltak ragadtatva tőlünk. Amíg aktív az ember, nem tudják elvenni tőle a munkát, ha dolgozik, meg tudja védeni magát. Én is így voltam. Most más a helyzet. Nyugdíjban vagyok. Huszonkilencben születtem... ha ez a külsőmön nem látszik, akkor ez adottság. Közhelyszerűen hangzik, de az ember valóban felelős önmagáért. Hogy milyen, mivé válik, milyen az életvitele, mennyire engedi, hogy lelkileg vagy fizikailag elhasználódjon, mi látszik a mentalitásán. Az Operaházról - ezt ki kelt, hogy mondjam, még ha nehezemre esik is —, óriási tévedés volt azt feltételezni, hogy szüksége van olyan mentalitású és olyan tudású emberre, mint amilyen én vagyok. Az Operaházban az én személyiségem egyszerűen zavaróvá vált. Mert ha egy táncos nem oda teszi a lábát, ahová a koreográfia megkívánja, s még csak a törekvést sem látom benne, akkor én azt nem tudom szó nélkül hagyni. Akkor vagy ő hagyja ott a pályát, vagy én megyek el. • El is ment. Vízvezetékszerelőnek.- Esemény? • Hogyne. Megdöbbentett.- Nem rám tartozik az ok. Én az „okozat“ voltam. Nyelvtanilag: a szenvedő alany. • Engem éppen az ok érdekel.- Nézze, minden művész tudja, hogy egyszer nyugdíjba kell mennie, ettől még nem dől össze a világ. Csakhogy én még, nem voltam benne a korban, amikor azzal akartak nyugdíjba küldeni, hogy „művészi munka folytatására alkalmatlan“. Épp a Szamurájt táncoltam Győrben, annak a visszhangjából, a megjelent kritikákból itthon is, külföldön is pontosan lemérhettem: jó-e, amit' csinálok, vagy nem. Erre felhív Mihály András, az Operaház igazgatója, akivel együtt építettük a színház életét... Kérdezem tőle: András, miért? Mi az, hogy művészi tevékenység folytatására alkalmatlan? Ha megindokoljátok, hogy miért nincs rám szükségetek, akár mint táncművészre, akár mint balettmesterre, aki bizonyított, akkor kérem... de adjátok írásba! Elolvasom, eltépem és hozzájárulok a nyugdíjazásomhoz, illetve én fogom kérni, csak tudjam, hogy szakmai vonalon mi az, amit elfogadhatatlannak találtok. Nagyon nehezet kérsz tőlem, felelte az igazgató úr, mit képzelsz, ki fogja ezt neked megfogalmazni? Nekem mindegy, csak adjátok papíron, tudni szeretném az igazat. Azt hiszi, megírták? Mintha semmi sem történt volna. Égett az arcom, de vállaltam ezt a megalázó szemétséget és azt mondtam: ha művészként tudtad magad formálni, akkor ezt is elviseled. • És ment, meg sem állt a minisztériumig.- Végigcsináltam mindent. Előszobák, szemétdombok, munkaügyi döntőbizottság, igazgatói iroda, minisztérium. Ott már nemcsak a „Fü- löp-ügyet“ ismerték, hanem azokat is, akiknek közük volt hozzá. Az már ott egy magasabb színpad. Fülöp elvtárs, tudom, hogy igaza van, mondta Tóth Dezső, az akkori művelődési miniszter, de nem tehetek semmit. Másfél éve neveztük ki Mihály Andrást, tudjuk, hogy nem oda való, nem szégyeníthetjük meg. Eddig nem is szóltam erről senkinek, egyetlen újságírónak sem, maga az első, akinek beszélek róla. Én csak arra kérem önt, mondtam Tóth Dezsőnek, hogy ne írják alá a nyugdíjazásomat, ne járuljon hozzá a minisztérium, mert ha támogatni fogja, bíróságra viszem az ügyet. Nem akarok fenyegetőzni, de én ezt végigcsinálom. Végig is csináltam. A pert megnyertem, hat vagy hét hónapig nem is kaptam fizetést, a színház vezetőségének viszont még ez sem volt elég. A legfelsőbb bírósághoz fordult, hogy helyezze hatályon kívül a jogerős ítéletet. Mert ha megteszi, akkor én már sehol az országban, egyetlen bírósághoz sem fordulhatok jogorvoslatért. Ez a törvény. Ilyenek az összefüggések. Tíz nap választotta el a legfelsőbb bíróságot a döntéshozataltól, amikor az ügyvéd szagot kapott, hogy mi folyik itt, s még mielőtt hatályon kívül helyezték volna a megnyert pert, felküldte az egész paksamétát Kádár titkárságára. Három hét alatt el is intézték az ügyet, nagyon nagy botrány lett belőle, nem egy személyt vontak felelősségre. Még pártfegyelmik is röpködtek, úgy tudom. És ha akkor sem hajtottam fejet, akkor ma sem fogok. Most kezdjek el hazudni, amikor egész életemben azt a szellemiséget, ideát szolgáltam, ami bennem van? Elbukni, letörni, összerogyni lehet, de hogy én önmagámtól vagy a mindennapi élet keserves kínjai miatt tagadjam meg azt, amit szolgáltam, az lehetetlen. Igen, voltak dolgok, amelyeket az emberi minőségem által engedtem meg magamnak. Ne visszaélésre vagy leta- posásra gondoljon! Keményebb fogalmazásra és keményebb elvárásra. Es talán éppen ezzel sértettem bizonyos személyeket. Nem tehetek róla. Művésznek lenni számomra egyfajta magatartást is jelent. • Fiatal korában, amikor sikert sikerre halmozott, nem foglalkoztatta a gondolat, hogy külföldre szerződjön? Hiszen ha kint marad, minden esélye meglett volna, hogy ugyanolyan pályát fusson be, mint például Nurejev. — Eszembe se jutott ilyesmi. Sem hősnek, sem valami nagy hazafinak nem érzem magam, engem másvalami tartott vissza. Fel kellett építeni az országot és a korom, szerencsés vagy szerencsétlen módon, épp egybeesett ezzel a történelmi periódussal. A lehetőség pedig itthon is adott volt. Látta az ember, hogy ha komolyan dolgozik, akkor annak megvan az eredménye. Jó hangulatban, biztonságérzetben dolgozhatott . még a tisztogatások éveiben is. • Győrben, tíz évvel ezelőtt hogyan érezte magát?-Nagyszerű volt az indulás. A Szamurájt nagyon szerettem. De egy olyan ember, mint én, mindenütt zavaróvá válik, ahol nem teljesen korrektül mennek a dolgok. Győrben is ezt történt. Aki demonstratív magatartásával, mint a lakmuszpapír, mindent kimutat, azt ki kell iktatni. • Kiiktatták?- Ki. Én nem vagyok bölcs és jós sem, csak vannak dolgok, amelyek láttán azt mondja az ember: ha ez így megy tovább, akkor annak totális csőd lesz a vége. Markó Iván nem Győrben, Az igazság pillanatában örült az ilyen megjegyzéseknek. Én meg nem lettem volna korrekt, ha nem figyelmeztetem őt. Konfliktusunk nem volt soha, csak éppen... • Csak éppen terhessé vált számára?- Nem, nem ez a jó szó. Feleslegessé váltam. Nem illettem bele a további terveibe. Kimondtam az igazat akkor is, ha az rá nézve negatív volt, emiatt váltak szét az útjaink. • Hányadik évét tölti most nyugdíjban?- A harmadikat. • És nem táncol, nem tanít, sőt balettmesterként sem dolgozik.- Nem hiszem, hogy más gondokkal küszködnek az Operaházban, mint mondjuk öt évvel ezelőtt. Ugyanazokról a bajokról hallok most is, semmi sem változott. Hát akkor? • Tanítani hívták? — Ezek? • Miért, ezek is azok?-Igen, ugyanazok. Nézzen csak körül a prózai társulatokban, ott is mi van. Az asszisztencia viszi tovább, amit a fő-fők negyven évvel ezelőtt elkezdtek. Ha kiesik valaki, csak olyan állhat a helyébe, aki hozzá hasonló. Picit lehet csak más, nagyon nem. De nem is ez a baj, hanem az, amit létrehoztak. Reflexben, mentalitásban, igazodási pontokban. És ezeket a pontokat nem lehet kikerülni. Menjen be a táncművészeti főiskolára, vagy az Operaház (Oláh Csaba felvétele) próbatermébe, és nézze meg a táncosok technikáját. Tisztelet a kivételnek, de a többségé szörnyű. • A fiából miért nem lett táncos?- Lehetett volna. A lányomból -nem, neki más az alkata, de a fiam valóban táncra született. Hogy mennyire vitte volna, azt nem tudom, de fizikailag és lelkileg egyaránt alkalmas lenne a pályára. Úgy mozog a testével, hogy... soha nem tanítottam őt, de amikor hazajöttünk Antonio Cades műsoráról, esküszöm, úgy mozgott, mint egy spanyol. Akkor azt mondtam: táncosnak adom, mert benne van, minden benne van, aztán meggondoltam magam. Nehogy rajta verjék le, amit rajtam nem tudtak. Képzőművészetire akart menni, mert rajzolni is nagyszerűen rajzol, de hiába volt meg a kellő pontszáma, nem jutott be. Ha nem te lennél az apja, biztosan felvették volna, szólt valaki behúzott nyakkal. Na, erre aztán bedurrant az agyam. Négy hétig ment a cirkusz a minisztériumban, míg megtudtam, miért nem vették fel. Azt mondták: „Nincs rá bizonyíték, hogy a fiával majd kevesebb bajunk lesz, mint amennyi önnel volt.“ Szép kis indok, igaz? Össze kellett szorítanom a fogamat, nehogy felborítsam az asztalt. Szóval nem táncos és nem grafikus a fiam. Német-magyar szakon végzett a bölcsész karon és a külkerdiplomát is megszerzi egy év múlva. % Ez a sok terítő itt körös-körül, mind az ön munkája?- Igen. Na, ezt nevezik látja pót- cselekvésnek. Van olyan reggel, hogy össze sem szedem magam, nekiülök hímezni, és csak este hagyom abba, amikor aludni megyek. • Ha ma kezdené a pályát, bizonyára sok mindent máshogy csinálna.- Eredményekben biztosan. De akárhogy történtek is a dolgok, a hitekért, az ideákért, amelyek megvalósultak, mégiscsak érdemes volt. Szabó G. László
