Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-09-12 / 36. szám
Ilasärnap * A szenei szakközépiskolába járó lányok figyelmesen hallgatják tanáruk magyarázatát Vas Gyula felvétele Pénz volt, lesz, de hogy mikor lesz elegendő az államháztartásban, hogy mindenre jusson? Csak a távlatot takaró ködöt láthatjuk, s ez nem derítheti jobb kedvre az anyagi gondok miatt nyögdécselő, sóhajtozó iskola- igazgatókat sem. Mihályi Molnár László, a szepsi magyar alapiskola és gimnázium igazgatója is csak kesergett: — Költségvetésünkből alig jut valami a korszerűsítésre. Pedig szerettük volna bővíteni a számítástechnikai termünket, és a videótárat. Vannak ugyan korszerű IBM komputereink, de a technika évről évre fejlődik, s ezt az oktatásnak törvényszerűen követnie kellene. A világban felismerték, hogy az oktatásba beruházott pénz térül meg a legjobban. Az oktatás elhanyagolása nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi károkat is okoz. A pénzhiánnyal együtt verseng a szintén nagy gondot okozó munkahelyhiány. A főiskolákra nem jelentkezett érettségizettjeinknek a továbbképző, kétéves tanfolyamokat ajánlottuk, hogy érdeklődésüknek megfelelő szakképesítést szerezhessenek. De a munkanélküliség őket is sújtja. Nem ritkaság már, hogy érettségizett lányok takarítónőként is dolgoznak, vagy nevelőnőnek szegődtek a napközibe, és most onnan is elbocsátják őket... A gimnáziumi igazgatóhoz hasonlóan panaszkodott s a távlatot hiányolta Pollágné Szabó Éva, Reste község kisiskolájának tanítónője is, aki az elsősöket, másodikosokat és harmadikosokat közös tanteremben tanítja. — Az óvodától kezdve az ifjúság nevelése csak húsz, harminc év múlva hozza meg a gyümölcsét. Ha a gyereket már kiskorától nem úgy készítjük fel az életre, ahogy kellene, milyen eredményeink lesznek? Ha a tanító a mai jól ismert, megoldatlan nehézségek miatt nem festheti meg előttük a jövő képét, nem láthatják a távlatot. Milyen lesz az életük? Ködös ez az élet, nem világos. Miért tanuljanak, menjenek a középiskolába, ha nem tudnak majd elhelyezkedni, nem tölthetik be az általuk kiválasztott hivatást?! Nem adhatunk nekik olyan biztatást, hogy ez a célod, ezért érdemes tanulnod! Biztató szavainkért kezességet nem vállalhatunk. Amikor mi tanultunk a nyitrai pedagógiai főiskolán, tudtuk, hogy tanítók leszünk. Most vagy kapnak munkát, vagy nem, s örülnek, ha bármilyen foglalkozáshoz jutnak. Példáért nem kellett messzire mennie: kisiskolájuk és óvodájuk szakácsnője gimnáziumban érettségizett, a konyhavezetőnő gazdasági szakközépiskolában végzett, a takarítónőjük mező- gazdasági középiskolában könyvelési szakon szerzett képesítést. Iskolai végzettségüket másutt nem gyümölcsöztet- hették... — Azt csinálják, amit lehet. De ennek is vége, mert az isko- laügytól pénzhiányra hivatkozva felmondást kaptak, a napközi otthon bezárása után megszüntetik az óvodát és a konyhát is. Ez van. A homályba borult távlatot nem látva azért a gyerekeknek tanulniuk kell, hogy művelődhessenek. Benne van az emberben, hogy a gyerek többet érjen el a szüleinél. ALAPÍTVÁNYOK ARANYKORA Az ország gazdasági nehézségeinek köszönhető, hogy a gomba módra szaporodó alapítványok aranykorukat élik. De ezzel nemigen büszkélkedhetünk, amikor jól ismerjük keletkezésük indítóokait. A tudományos, kulturális, oktatási, egészségügyi és egyéb intézmények ugyanis nem tudnak „megélni“ abból, amit az állam szűkmarkúan szétosztogat közöttük. Létfenntartásukhoz adományokra van, ület- ve lenne szükségük, mert a jószívű adakozók nem állnak sorban ajtajaik előtt. Talán az lenne a baj, hogy az ügyes pénzforgatók között még kevés a milliomos? Vagy eltitkolják gyorsan szerzett vagyonukat, hogy ne mutogassanak rájuk, s emiatt nem kívánnak mecénások lenni? Nem minden jómódú ilyen „takarékos“, mert akadnak közöttük jó néhányan, akik nem fiaz- tatják minden ezresüket, s nagyobb összeget is adnak a „rászorulóknak“. De ez nem hozhat döntő fordulatot, mert csak néhány kilincselő, kunyeráló örülhet az adománynak. De azok, akik szívesen, tömegesen adakoznának — például: támogatnák azt az iskolát, amelyben gyermeküket okosítják —, jól meggondolják, hogy lapos erszényükből mennyit vehessenek ki, hogy megmaradjon a másnapi kenyérre, tejre való. Egyik, kisebbnek mondható magyar középiskolánkban történt. Alapítványt hoztak létre, hogy megoldhassák tanintézményük anyagi gondjait. Meghívták iskolájukba a szülőket. S elhangzott a nagy kérés: — Szégyen ide, szégyen oda, szükségünk van a támogatásukra! A szülők előtt a ládikó. A ládi- kó két oldalán szépen felöltözött diáklányok, a pénzőrök álltak. Az adakozásra felszólított apák, anyák elindultak a ládikó felé. Az igazgató és az alapítványt kezelő tanár meghatódva figyelték a ládikóba hulló kék hasú bankókat. Csak ezresek lehetnek! Örültek, mert addig csak négyezer korona gyűlt össze az alapítvány bankszámláján. Most tízezret is hozzáadhatunk! — súgta egyikük. S újabb kék bankjegyeket ejtettek a ládikóba. Lesz húszezer is! S amikor eltávoztak a szülők, nagy várakozással a ládikóhoz siettek. Korai volt az örömük. Az ezresekhez hasonló kék színű bankjegyek húszkoronások voltak... Rádöbbentek, nem is várhattak többet. Egyszerű dolgozó emberek, munkanélküliek is vannak köztük. De amit adtak, szívből adták... SZORULT HELYZETBEN Még a nyári szünidő kezdetén a szenei magyar gimnázium és leány-szakközépiskola igazgatói szobájában Szabó Lászlóval beszélgettem. Mind a két iskolát ő irányítja — egy fizetésért. Beszélgetésünket kopogtatás zavarta meg. Az igazgató kitárta az ajtót.- Maga az, Écsi úr? — s felém fordult, szabadkozott, hogy néhány percre magamra hagy. Amikor visszatért, elmondta azt, amit az ajtónyitáskor nem magyarázhatott meg. — Szorult helyzetben vagyunk. Az egyik nagy tantermünket át kellett alakítanunk, és most újra kell festenünk. A szülők segítségét kértem. Két magánvállalkozó festő jelentkezett, ők adják az anyagot is. Sajnos, itt tartunk... Ecsi úr szenei mesterember, leánya, Mónika, most végezte a gimnázium első osztályát. A festést szintén vállaló Török úr jókai vállalkozó, Ildikó leánya első osztályos volt a leányiskolában. Török úr a megkopott osztálytáblákat is újrafesti, és pénzt adott iskolánk alapítványának, hogy egy új írógépet vásárolhassunk. Gépírásra is tanítjuk a gyerekeket, a régiek romlanak, javításra szorulnak, mi pedig új gépet nem tudunk venni... így tudom meg, hogy a szenei magyar gimnázium és leányszakközépiskola Projuvent elnevezéssel múlt év decemberében alapítványt hozott létre. — A támogatásokra nagy szükségünk van, amikor egy tanterem kifestésére sincs pénzünk. Még nem tudjuk, hogy az új tanévre mit kapunk. Diákjainknak angol és német nyelvkönyveket is venni szeretnénk, ezek pedig drágák. Most, hogy az ország figyelme a keleti piac felé fordul, ha lesz érdeklődés, a német és angol nyelv oktatása mellett bevezethetjük az orosz tanítását is, hogy növendékeink azoknál a vállalkozóknál helyezkedhessenek el, akik Oroszországgal kereskednek. Azt szeretnénk, hogy minél kevesebb végzett diákunk maradjon állás nélkül. A mai nehéz időkben elterjedt racionalizálás megnehezítette a pedagógusok munkáját. Minden tanár veszített a fizetéséből ... Szabó László megemlíti, hogy egyik kollégájuk még tanév közben el is hagyta iskolájukat. A magyaron kívül jól beszél szlovákul, németül, s ráadásul számítástechnikai szakember. Egy osztrák cég alkalmazta. Tízszer többet keres, mint a tanári pályán! Ezt csak azért tette szóvá, hogy kimondhassa: — Meg kell becsülni, aki ma hajlandó az iskolaügyben dolgozni. Csak az odaadó pedagógus marad meg a pályán, aki szereti a gyerekeket és szeret velük foglalkozni a nehézségek ellenére is. — Hogyan érhetnék el a nyugodt iskolai légkört, ha anyagi gondokkal küszködnek? — Az alapítvány által szeretnénk azokat a feladatokat megoldani, amelyek nemzetiségi iskoláink vállára nehezednek — mondja a két szenei magyar középiskola közös igazgatója. — A tehetősebb vállalkozóktól tárgyi támogatást, írógépet, számítógépet is elfogadunk. Az iskola fejlesztésének lehetőségei korlátozottak, és nem tudjuk kellőképpen támogatni sem a szociálisan hátrányos, sem a tehetséges tanulóinkat. A pénzadományokat a Proju- /ent Alapítvány számlaszámára várjuk: Slovenská státna spori- telna Senec 160 359-119/0900. Személyesen az iskolánkban is átadhatják. A legkisebb összegnek is örülnénk. Az ezer koronán felüli támogatók az alapítvány kuratóriumának tagjai is lehetnek, hogy saját maguk döntsék el, mire fordítjuk a pénzüket ... E szavakból is kitűnik, hogy nem nagy pénzeket várnak. A bőkezű adományozók aranykora még nem köszöntött be. És mégis kísérletet tesznek a nehézségek leküzdésére. A kelet-szlovákiai Reste községben hallottam: Ha ködös is az élet, az emberekben él a remény. A nyugati országrészben levő Szencen is. A kitisztulásra várnak, hogy a távlatot is láthassák. De a remény igen kevés ahhoz, hogy a gazdasági válsággal ránk szakadt sűrű ködöt eloszlassuk. Iskoláink ellátottságán csak a bársonyszékekben ülők segíthetnének. De vajon eljut-e hozzájuk a kényszerhelyzetben alapítványokat létrehozók kérelme? Segítsetek, emberek! Petrőci Bálint 5 1993. 9.12. csendjét és szürke unalmát. Mert bármily furcsa, ezek is lehetnek kincsek, ha az ember rájuk áhitozik. A lélek csöndjére, a termékeny unalomra, amikor a lehunyt szem befelé figyel a szív pumpájára, a fül zúgására és a koponya képernyőjén felsejlő kusza foszlányokra, amelyek oly értelmetlennek tűnnek, amilyen bárdolatlan az egész életünk. szótér árnyas padján, s mellette a kendős feleségét. Együtt nézték a játszótér semmiségeit, csipp-csupp eseményeit, amelyekre a született városi már oda se figyel. Ki tudja, honnan kerültek fiuk, lányuk nyomán Pozsonyba, hogy együtt lehessenek. Csak hát ami egyszer már meglazult, nem ragasztja azt össze semmi. Fiuk, lányuk egész nap a hivatalÁ lltam lakásom nyitott ablaka előtt, néztem a lakótelep házai közé terített pázsiton dolgozó fűnyírógépeket. A piros kicsi masinák nyergében egy-egy szabadságos diákféle ült, s úgy száguldoztak merészen cikázva, kanyarogva, akár a jókedvű suhancok a Vidám Park apró motorjain. Szemlátomást élvezték a munkájukat, incselkedve futkostak egymás mellett, és a gépeik úgy zümmögtek, akár a megvadult dongók vagy éjszakai bevetésre induló szúnyogok. Erre a zümmögésre ébredtem, mentem az ablakhoz, és mosolyogva élveztem a legénykék zűrzavarosnak tűnő tevékenységét, ám ebben a vágtában mégis ott volt a munka értelmes rendje. A kicsi fűnyírók mögött simára tarolt pázsitcsíkok olvadtak egymásba, és ablakomig ért a frissen kaszált fű hódító illata, mely gyermekkorom szénakaszálásait juttatta eszembe. Talán ez is növelte azt a harmóniát, amit a reggeli fényben akkor egyetlen pillanatig éreztem az élet színeinek és zajainak összeolvadásában. Pimaszok, szertelenek voltak ezek az eleven színek és zajok, ez a szertelen ifjonti futkosás, de nem ingerlő, csupán néhány percig tartott az egész, aztán a lakótelep máris egészen másféle kincseit kínálta: mozdulatlan De a történetnek még nincs vége. Dél felé kimentem az élelmiszerboltba néhány apróságot vásárolni. A reggel lekaszált fű most már édes szénaillatot árasztott, és a letarolt térségen egy apró emberke serénykedett. Fénylő kaszájával le-föl járt, és a gépektől elhagyott fűcsomókat csonkolta a fák, a bokrok tövében és a járdaszegélyen, ahová az apró fűnyírók nem férhettek. Ismertem az emberkét. Ha kitekintettem a lakásom ablakán, mindig ott láttam őt a játban boldogította a népet, ók pedig a rekkenő hőségben napszámra ott unatkoztak a játszótér kispadján. Most azonban mintha az egész nyárvégi égbolt feléjük fordult volna. A kisöreg szemében apró szikrák gyúltak, s miközben fényló kaszájával jobbra-balra csapott, hogy végezzen a megmaradt gyomokkal, feleségének kerek arca aTEispadon tündökölt. Most az egész lakótelep nagy ürességében csak ők ketten voltak, két, fészkéből elűzött, megfáradt árva madár, mely váratlanul friss forrásra bukkant. Nem tudtam szótlanul elmenni mellettük. A kisöreg éppen a járda- szegélyen burjánzó porcfűvel bajlódott. — Jól viszi? — kérdeztem. — Hát nem éppen!... — Sok a kő — mondtam, hogy lendítsek beszélgetésünk kerekén. — Ha csak kő lenne! — kapott a szavamba. — Ez nem kő, uram. Ez tömör beton: repeszti a kasza pengéjét. Nálunk odahaza a hegy - oldalában a kő megcserrenti a kaszát, de nem tesz benne kárt. A kasza odasimul hozzá, de a beton elpendíti... Meg aztán a gyom sem olyan, mint nálunk. Lapulós, városi gyom. Elhajlik a kasza elől - mondja egyetlen szussz- ra, miközben kaszáját feni. pedig hallgatom a kopott fenőkő és a kasza pengéjének ritmikus zenéjét, nézem a repedt kaszanyelet, s arra gondolok, miért is hozhatta mindezt magával a városba. De már nem kérdezhettem meg. Az apró emberke öles léptekkel indult a közeli hársfához, melynek tövében karácsonyfa nagyságú fehérüröm díszelgett. Véle szállt csatába. Engem pedig, mint afféle városi ténfergő embert, faképnél hagyott. Szőke József
