Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-09-05 / 35. szám
Goldfinger James Bond, a 007-es szuperügynök hosszú időn át a Gonosz képviselője, az Ármány megtestesítője volt az úgynevezett szocialista tábor mozinézői számára. írni ugyan írtak róla - elrettentés szándékával -, látni azonban a hivatalos filmműsorban nem lehetett, mivel persona non grata (nemkívánatos személy) volt őkclmc. Ilyesfajta vádakat zúdítottak rá és a sorozattá duzzadt kalandok kiötlőire: A kivételes képességű férfi rossz politikai célok szolgálatában serénykedik. Kártékony mentalitást népszerűsít. Ráadásul a sztorik esztétikai értéke is csekély. így aztán maradt az ismerkedés nyugati utakra, kölcsönkért kazettákra, véletlenül elcsípett égi csatorna adásokra. Egyetlenegyszer csukták be a szemüket a hivatásos kultúra csőszei, amikor egy angol filmhéten, a hatvanas években véleltenül benne felejtették a programban a Tengeri cápákat (ezen a címen mutatták be a Tűzgolyók históriáját). Nos, nem ezért rendült meg később rendíthetetlennek hitt „blokkunk” ereje... Mióta új korszakot írunk, James Bond természetesen már nincs semmiféle indexen. Tulajdonképpen behozhattuk volna a lemaradást, akár zsinórban vetítve a modem mesefigura izgalmas hőstetteit - ezzel a lehetőséggel azonban nem éltünk. Alkalmi találkozásainkon azért láthattunk néhány érdekes darabot a szériából, s megállapíthattuk: ezek a látványos és izgalmas történetek, melyek sorában akadnak elsőrangúak és haloványabbak is, az újkori mitológia részévé váltak. Ideológiánkat aligha alakítják, arra azonban megfelelnek, hogy szórakoztassanak és megajándékozzanak a látvány, az akció, a humor fergeteges gegjei- vel. Gyönyörű tájakkal. Csodás fegyverekkel és masinákkal. Észveszejtő nőkkel. A Jó kötelező győzelmével (hozzátéve: ez ugyanaz a társadalmi közeg, melyet sokáig Rossznak kellett tartanunk). A Goldfinger a kezdeti James Bond-hajtások közé tartozik. A Dr. No és az Oroszországról, szeretettel című Terence Young-filmek után készítette Guy Hamilton. A népszerű Fleming-regény átültetése, melyben egy gátlástalan szörnyeteg, a félelmetes Goldfinger játssza a főszerepet, feszültségteli jelenetekben bővelkedik. Technikai kiállítása különleges, cselekményvezetése gördülékeny, s bár az események logikája helyenként hibádzik, a szikrázóan lendületes thriller - mint Hirsch Tibor írta a Szabad Tér kiadásában 1989-ben megjelent kötetében - mintává vált, mércévé, példává, összehasonlítási alappá: „Létrejött a 007-esről szóló mozidarabok nagyszabású, bizarr, laza erkölcsű, fekete humorral és tudományos fantasztikummal kacérkodó sajátos világa.” (Osztrák 2, vasárnap 20.15) (Hó-) Életemet és véremet a filmért Lindsay Anderson, az angol free cinema egyik megteremtője és teoretikusa 1957-ben manifesztumot tett közzé, melyben szenvedélyes szavakkal vallott eszményeiről: „Én olyan Nagy-Britanniát akarok, ahol mindenki tiszteli és megérti a filmművészetet, mint a közösségi alkotás egyik formáját. Én harcolni fogok... Harcolni annyit jelent, mint részrehajlónak lenni, hinni abban, amit állítok. Ez azt is jelenti, hogy az emberek szentimentálisnak tartanak, azzal vádolnak, hogy komolytalan vagyok, farizeus, szélsőséges, aki nem tart lépést a szokásokkal, az éppen elterjedt értékrendszerrel. Azok, akik ezzel vádolnak, olyan emberek, akik azonosítják az érettséget a szkepticizmussal, a művészetet a szórakozással, a felelősségérzetet a romantikus szertelenséggel.” A Ha, a modem kor mozijának egyik leghíresebb darabja (s ugyanakkor botrányköve) ennek az ars poeticának a jegyében fogant. Cselekményének és szemléletének alapmotívuma a harc - nemcsak a korhadt oktatási rendszer ellen, melyet a lázadó diákok elutasítanak, hanem mindennel, ami értelmetlen, igazságtalan, elfogadhatatlan, vérlázító a társadalmi hagyományok törvény- és normarendszerében. Egy oxfordi kollégiumban, a borzalmasan szigorú életrend rezervátumában játszódik a cselekmény. A „fiúk”, a spártai nevelés kísérleti alanyai hosszú időn át tűrik nevelőik kérlelhetet- lenségét, aztán egyszer csak háborút kezdenek személyiségi jogaik védelmében. A csata egyáltalán nem jelképes, a hal- lucinációk világa véres valósággá változik. Lindsay Anderson mesterien úsztatja át a realitás síkját a képzelet szférájába, hogy a film nyelvén törjön pálcát meghaladott ideálok és módszerek felett. Ugyanakkor a Ha képsorain - a költői erejű epizódok mellett - szikrázó a humor és elbűvölő az irónia. Ami pedig a többszólamúsá- got illeti, egyetérthetünk az Evening News kritikusával, aki így határozta meg a mű alaphangulatát: „A Ha megnevetteti a nézőt még akkor is, ha megfagy a vére.” A nemzetközi tekintélynek örvendő rendező, aki pályája kezdetén Oscar-díj at kapott a Csütörtöki gyerekek című rövidfilmjéért, nem tartozik a termékeny filmkészítők közé. Ritkán dolgozik, de mindig megengedi magának azt a „luxust”, hogy fütyüljön a tekintélyekre s csillapíthatatlan vehemenciával bombázza az előítéleteket. Amikor Budapesten járt, nálunk is prédikált egy sort radikális nézeteiről. Kifejtette, haláláig küzdeni fog azért a jogáért, hogy független művészként forgathassa a szatíra fegyvereit a romlékony celluloidszalagon. (Osztrák 1, kedd 22.45) (-•**) 4 4 A Vasárnap és a TEIiHf*)l£ melléklete 1993. szeptember 4.-szeptember 10. Csupán agónia volt 1917 Elem Klimov 1975-ben készült Agóniáját súlyos váddal illették a brezsnyevi hatóságok: a film azt sugallja, hogy a cári rendszer felkelés, Auróra- durrogás stb. nélkül is összeomlott volna (Osztrák 1, csütörtök 23.55) című francia-olasz krlmi- koméd iában egy NATO-tlszt, akit „Szuperagynak”-nak neveznek, vonatrablást készít elő. A film főszereplője David Niven. (SAT 1, vasárnap 20.15) Visszatér a Valódi világ A nagy sikerre való tekintettel az MTV-Europe folytatja azt a rendhagyó filmsorozatot, amelyet az év elején sugárzott. A Valódi világ két szempontból is rendhagyó: az egyik, hogy klipcsatomán filmsorozat fehér holló, a másik pedig maga a sorozat (Hétfő, 20.00) Marketa Hrubesova A mzenski Lady Macbeth című operafilm főszereplője (3 SAT, szombat 20.00)
