Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-09-05 / 35. szám
Isti, isti, isti... Hiába, Nyugat-Európa partjai számunkra még mindig borsosak, Bulgáriától sokan azért riadnak vissza, mert Románián keresztül kell megközelíteni. Marad a szétesett Jugoszláviának ez a zsebkendőnyi területe, a mintegy 400 négyzetkilométernyi félsziget, ahová nem hallatszik el a csatazaj. Ráadásul olcsóbb a Balatonnál. S a tenger, ugye, mégiscsak tenger. Nóta bene: hatszáz kilométer nem a világ, Pozsonytól egy hosszúra nyúlt délelőtt le lehet vezetni, még tíz éves Skodával is, amely szuszog a sátor, a poggyász súlya alatt, s eszi a benzint, mint a parancsolat. Igaz, Szlovénia kacskaringós hegyi útjain, fenyvesek közt vezető kaptatóin - leszámítva a két fizetett autópályát - amúgy sem nyargalászhat az ember, lépésben cammognak a mercedesek, audik, fiatok is egy-egy karavánba ékelődve, szidva a vánszorgó kamiont, teherkocsit. Szerencsére a táj kárpótol mindezért. A szlovák hegyvidékre emlékeztető tájék festői látványt nyújt, s feledteti a bosszúságot, hogy az első vendéglőben átverik a külföldit, ha nincs észnél. A hűtőpalackban immár hamisítatlan szlovén ásványvíz kotyog, literje harminc schillingnek megfelelő tallérba került. Mire észbe kaptam, nem maradt más, mint jópofát vágni a dologhoz, s felfokozott élvezettel kortyolni a tanulópénzen vett italt, miközben odakint komlóültetvények suhantak el egy végtelen nagyságú völgykatlanban. Hajaj! Van ugyan sörünk, de az ihatatlanul meleg. Bezzeg a melósok! Kint ülnek egy lócán, vagy öten, munkaruhában, söröznek gondtalanul. Akár mifelénk, gondolom, ilyentájban, lévén kedd, késő délelőtt. „Komunisti, fasisti, isti, isti, isti!“ vágódik elő egy transzparens az út fölött, jelezve, itt is eltart még egy darabig a múlt. S talán a jövő sem olyan már, mint régen. Sebaj, délután a tengerbe lógatjuk a lábunkat. Naturisták, önimádók Találkozunk a megbeszélt helyen, Umagban, úgy csusszanva át a szlovén—horvát határon, mintha valahol Hollandia és Belgium között. Se pecsét, se mit visznek, se hová-hová. Egy legyintés. Umag azonban nem tetszik a másik házaspárnak, aki Magyarországról érkezik. Menjünk lejjebb, Porecba, egy macs- kaugrásnyira fekszik. Lecsur- gunk Porecba, keressük a Zöld Lagúnát. A Fehér, Zöld, Kék, ki tudja milyen lagúnák közül végül itt verünk sátrat, nem sejtve, hogy a nudisták (bocsánat: naturisták) paradicsoma. Csak másnap derül ki a turpisság, mikor nagy peckesen leballagunk a partra, a sok villogó ülep, lógó és peckes mell, ráncos és arcátlanul himbálózó fütyesz tulajdoFigyelemmel kísérve a haditudósításokat, az etnikai tisztogatásról szóló borzalmas híreket, a barbár rombolás képeit, az ember alig tudja elképzelni az egykor békés, napsütötte Adriát. Nyaralni egy olyan vidéken, ahol népek irtják egymást, ahol asszonyokat erőszakolnak meg, gyerekeket ölnek ártatlanul, a fogollyal megetetik a saját szemét, ahol csonkolnak, kínoznak? Ahol dühöng a gyűlölet? Ami számunkra a nem is távoli múltban majdnem Nyugat volt, visszavedlett hamisítatlan Balkánná. S mégis, mialatt Karadzsics, Milosevics, Tudjman és Izetbegovics európai politikusokként páváskodva Genf ben marakodik a koncon, magyarok, csehek, osztrákok, németek, hollandok, olaszok ezrei fürödnek a tpeszti és a fiumei öbölben, mintha mi sem történne. Igaz, csak az Adria északi részén, a Horvátországban fekvő Isztriái félszigeten. ISZTRIA, Porec - Porenzo délutáni verőfényben (A szerző felvételei) nosa közé. Sebaj, ezt is ki kell próbálni. Alkalmazkodjunk, legalább tapasztalunk. Megy is a dolog, úgy két napig. Az ember elnyúlik a kövön, sütteti magát, megmártózik, kifekszik újból, paradicsomi állapotban érzi magát. Mígnem felfedezi, a naturisták egy része vizet prédikál és bort iszik. Bizony, nem az általuk szidott „kukkolók“ a legkíváncsibbak, hanem ők maguk. Szerencsére nem az egész part az övék, találunk jobb helyet is. Napozó placc, lépcső a vízben, igaz, az elmaradhatatlan tengeri sünök tüskéje itt is a lábadba szalad, de itt legalább nem játsz- sza meg magát senki. Némi dilemma: vagy papucsban mégy a vízbe, vagy káromkodsz a fránya kis fekete tűpárnák miatt. A trambulinról ugráló gyerekek élvezik leginkább a vizet: hasas, lábas, fejes, kis „házibajnokság“, olykor taps a legszebben ugrónak. Köztük egy alig ötéves-forma horvát gyerkőc, olyan apró, mint egy ebihal. Mikor leveti rp'-gát, azt hiszem, kis kamikazét látok. Felmerül, szája elálló füléig szalad, szeme ragyog. Fölkapaszkodik ismét a legmagasabb polcra, vitézül elkiáltja magát: „Én vagyok a serif“, s repül, legalább tíz- lizenkét métert. Ami csodálatra méltó a mai horvát tengerparton, a tisztaság, az udvariasság és a hihetetlennek tűnő becsületesség. Társaink kint felejtik pénztárcájukat a sátor előtti asztalon egész éjszakára, reggel ott hever érintetlenül. A vendéglősök kitüntető figyelme nem meglepő: a két-három évvel ezelőttihez képest negyven-százalékra csökkent az idegenforgalom, mindent megpróbálnak hát, hogy megfogják a vendéget. Ha kell, apró figyelHarmincnyolc fok a tölgyek alatt mességgel. Egy helyütt márkával fizetünk, a tulajdonos rakiával kínál. Másutt, miután másodízben jelenünk meg, ingyen isszuk a fröccsöt. Repül a fagyigombóc... A turistákat, persze, leginkább az esti kisvárosok vonzzák: Porec, Vrsar (ami legközelebb esik hozzánk) utcáin lépni alig lehet, a tereken zene szól, a szomszédok áthajolnak az ablakokon tereferélni. Rengeteg mütyür, csecsebecse, aranyművesek, szuvenír, kagyló, bazári hangulat. Majdnem azt mondtam: balkáni. Pedig ez nem a Balkán. Az egész félszigeten, egészen le Puiáig, érezni az olasz hatást, ami nem csoda, hiáz a félsziget viharos múlttal rendelkezik. Umag (Umago), Ro- vinj (Rovigno), Porec (Porenzo), Pula (Pola) városokban még a múlt században túlnyomóan olaszok éltek. Míg az ókorban a félsziget Illíriához tartozott, i. e. 177-ben Augusztus császár a Római Birodalomhoz csatolta. A VI. században a gótok uralják, majd a Frank Birodalomhoz kerül, ezt követően Karinthia részét képezi. Később volt bajor birtok, az aquilejai pátriárcháé, majd Ausztriáé, Napóleoné, a Velencei Királyságé, s a század elejéig Ausztria határgrófsága lett. Istria rossa, ahogy a félsziget déli részét nevezték még a múlt században, máig magán viseli ezt a kavargó múltat, az olasz, horvát, szlovén, szerb hatást. S míg Porenzo egyik terén a Ke- let-Európa-szerte oly jól ismert géppisztolyos partizán lejti tánclépéseit bronzba öntve, a ferences-templomon túl, a kikötő felé lejtő szűk utcácskák és sikátorok hamisítatlanul olaszok. Miként a feliratok is vegyesek. A fagyialtosok is, akik valóságos jeges költeményeket csinálnak, s az ajtóban állva próbálják becserkészni a turistát. Az egyik fagyizóban óriási lelkesedéssel fogad három horvát fickó. „Szia magyar! Szép a szemed! Antall József! Hajrá Fradi!“ kiáltásokkal gesztikulálnak, s olyan show-t produkálnak, hogy az embernek elakad a lélegzete. Egyikük feldob egy gombócot a plafonig, s belepottyantja a tölcsérbe, míg a másik ugyanezt piruettel végzi: háta mögé dobja a gombócot, s elöl kapja el, míg a harmadik jókora falloszt épít fagylaltból, s egy piruló hölgy kezébe nyomja. Repül a fagylalt-gombóc a helyiség egyik végéből, a pult fölött, s landol a másik árus szájában. Olykor egy-egy külföldi is vállalkozik, ha nem sajnálja az ingét... Krajinai álmok? S míg az olaszok szemmel láthatóan gondtalanul ringatóznak a kikötőben jachtjaikon, s a pizzériákban komótosan csemegézik a rákot, kagylót, mindenféle tengeri halat, a véletlen összehoz bennünket a másik véglettel is, akit Miloradnak hívnak. Szerelő az egyik vendéglőben. Érdekes, szótlan figura, előbb bosnyáknak mondja magát, majd kiderül, hogy boszniai horvát, később nem éppen hízelgőén szól a horvát zenéről, a horvátok szűkkeblűségéről. Bezzeg náluk, Boszniában! Ott nyitva az ajtó minden idegen előtt, terítve az asztal, ott más a nép! Azt hiszem, bosnyák, csak nem meri bevallani. Mutatja a szülőfaluját a térképen, közel Szarajevóhoz. Szüleit, mondja, három éve nem látta, azt sem tudja, élnek-e. Milorad el-elkottyant néhány dolgot. Most nyár van, kell a valuta, de ősszel mozgósítás lesz megint. Kérdem, miért? Nagyo-' kát hallgat, majd Krajinát emlegeti. Lehet, hogy a horvátok felújítják a háborút Krajináért? Ezt sugallja egyik napilapjuk címoldala is, bár ellenkező előjellel: „Végzetes tragédiát jelentene Horvátországnak Krajina megtámadása.“ Ki tudja, mit hoz az ősz? Most még nyár van, augusztusi forróság, s valóságos rituálét élünk meg a sátor előtt, a telihold alatt. Milorad vendégei vagyunk. Halat hoz, legalább két- három kilónyit (ma fogták a tengerben), tűzifát, jeget, fűszert, bort, hatalmas butéliában, kenyeret. S míg sül a hal a parázson, s fogy a jéggel hűtött bor, az ember elmélázhat, hogyan lehet az, hogy vendégszerető, nyitott szívű emberek vágóhídra mennek, hogy néhány őrült politikus kedvéért és parancsára egymás belét ontják ki, valami- ' féle ködös szabadságeszmék gőzében, holott mindenki az elveszett Jugoszláviát siratja. Bezzeg akkor! Volt minden, olcsóbb volt az élelmiszer, volt pénz, nem ez a „horvát saláta“, s főleg béke volt. Mintha nem is száz kilométernyire délre innen ropognának a fegyverek, hanem valahol egy másik kontinensen, oly valószínűtlen az egész. Mintha az őstörténet elevenednék meg, s valamiféle keleti gótok, bizánciak vagy kelet-rómaiak püfölnék egymást, vagy a longo- bárdok tömének be a huszadik század Adriájára. S amiről a propaganda, a lapok és a médiák hallgatnak? Van olyan boszniai fegyvergyár, meséli Milorad, amelytől egyaránt vásárolnak a szerbek, horvátok, bosnyákok. S a szépen elosztott munícióval egymást lövik... Hamis dollárok? Utolsó napunkat kissé megkeseríti a pénzváltási affér. A márka mindenütt jó, a dollárral szemben viszont bizalmatlanok boltban, pénzváltó helyen, benzinkútnál. Gyűrögetik, dörzsölik, nézegetik. Elkövetjük azt a baklövést, hogy a kempinget félretett dollárjainkból akarjuk kifizetni. Nem kell, váltsuk be „horvát salátára“. Pénzváltó: nem kell, nincs benne a címlet a vizjegyben. Hamis? Hitetlenkedünk. Bankból van, Pozsonyból. Nem, nem hamis, de mégsem válthatják be. Másik pénzváltó, ott sem kell. Na, magyar, szép a szemed!, mondom káromkodva, vagy a szlovák bankban vertek át, vagy ezek nem ismerik a világ legjobb pénzét. Mehetünk a követségre Ljubja- nába, Zágrábba vagy hová a fenébe, ha van egyáltalán szlovák követsége az újdonsült Szlovákiának. Már bilincsek víziója lebeg lelki szemeink előtt, bontom a sátrat, morgok a gyerekre, mikor megjönnek az asszonyok, végre, sikerült. Három különböző helyen, kisebb címletekben elsütötték. Na, söprés innen, míg nem köröznek, mondom, megkönnyebbülve, nem is sejtve, hogy Szlovéniában meg a rengeteg dinárral lesz bajunk a benzinkútnál. Persze, itthon mosolygunk az egészen. A fényképeket nézegetve azért eszembe jut, először jártam Jugoszláviában, amikor Jugoszlávia már nem is létezik, abban az Isztriában, amely egykor Krajina része volt, amelyet túlnépesítettek a szerbek, a Monarchia-beli őrgrófságban, a Velencei Királysághoz tartozó tengerparton, a... Hát nem őrü- ' let? S vajon mi lesz ott egy év múlva? Megismétlődik Dubrovnik sorsa, vagy békésen fürödhe- tünk Isztrián? Kövesdi Károly na na c#a na 1993. IX. 5. az Adria békés félszigete
