Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-08 / 31. szám
# Az Izraelben élő Kertész Lilly emlékezik 1944 augusztusának elején Bréma Halálokat kért romeltakarításra. Auschwitz marlun adniuk hau Magyarországról deportált ötszáz liatal /sitiéi nőt küldött. Nyolc hónapi kényszermunka után a csoportot liergeit- Bclscnhe vezényelték. A kevés szerencsés itt élle meg a felszabadulást. Negyvenhat évvel késéíhh a túlélők címére meghívó érkezeit. Maor Lilly az egyik volt fogoly elhatározta, találkozói szervez sors- társnőinek abban a városban, ahol valaha anny it szenvedtek. K találkozóra 1991 tavaszán került sor, és UOidtís hölgy veti részt rajta. Köztük voll a ma Izraelben élő Kertész Lilly is. csak egyre gondoltunk: a marharépalevesre, amit nemsokára kapunk. A levessel osztották a másnapi „ebédet" is, a szelet kenyeret, ujjnyi margarinnal. Nagy lel kiérő kellett ahhoz, hogy másnapig megőrizzük. A többség nem is próbálkozott ellenállni a kísértésnek. A majdnem üres lé után megette a kenyeret is, bár tudta, hogy huszonnégy órán belül egyebet nem kap. Hogy bírhattuk ki? Ügy, hogy nem volt szabad a fáA mikor a felszabadítók megérkeztek (Reprofotó: Vas Gyula) Emlékmű szürke kövekből Az egyhetes látogatás alatt többször megpróbáltam kikapcsolni az érzelmeket, és kívülálló szemével figyelni az eseményeket, de sikertelenül. Pedig mára már semmi kézzelfogható nem maradt a szörnyű múltból. Bréma, amelyre éveken keresztül, mint agyonbombázott romhalmazra emlékeztünk, tiszta, gyönyörű város. Semmiben nem emlékeztet szenvedéseink színhelyére. Egykori obernheidei lágerünk ma üres terület, amit a város megvásárolt, és a volt őrtorony helyén emlékművet emelt. Először ide vittek bennünket vendéglátóink. Obemheide nincs messze Brémától, mindössze 16 kilométer a távolság. Nyolc hónapon át nap mint nap hajnalban innen indultunk gyalog, hogy időre megérkezzünk Brémába A romos város mocskos, kormos jégkupaccá összefagyott tégláit kellett eltakarítanunk. Csákánnyal választottuk szét a téglákat, hogy aztán kézről kézre dobálva „leláncolhassuk” az úttestre. Lazítani nem lehetett, mert ha nem fordultunk időben és kicsúszott a kezünkből a tégla megtörtént a baj. Esőben, szélben ugyanúgy kellett dolgoznunk, egy szál ruhában, facipőben. A szél „kopogósra” szárította rajtunk a vizes ruhát, mégis szünet nélkül dolgoztunk, egy darabka kenyénől álmodozva Ételosztás naponta csak egyszer volt, este a lágerban. A nap végtelennek tűnt. Mire az embertelen munka mégis befejeződött még 16 kilométeres út várt ránk, vissza Obernheidébe. Fáradtságtól, álmatlanságtól, éhségtől, szomjúságtól gyötörve ötös sorokban, egymásba karolva vonszoltuk magunkat kilométerről kilométerre, és menet közben aludtunk. A lágerbe érve felsorakoztattak. Ha szerencsénk volt, csak negyed órát, általában fél órát kellett állnunk vigyázzban, miközben szinte eszelősen radtságra, az éhségre, a hidegre gondolni. Ha már alig bírtuk, arra gondoltunk, hogy otthon vagyunk, péntek este van, az ebédlőben már terítve van, az asztalon ott a négy gyertyatartó és a terítővei letakart frissen sült barhesz... Ki tudná megmagyarázni, miért kínoztuk magunkat az otthoni ételek emlékével, a régi ízek, illatok visszaidézésével? Alvásra nem sok idő jutott, hajnalban volt az ébresztő. Minden percet ki kellett használni, hogy a másnapot is legyen erőnk kibírni, de amikor végre a vackunkra rogytunk, váratlanul, alattomosan ránk tört a legborzalmasabb: a vágyakozás. Szeretteink, otthonunk után. S utána a kilálástalanság, a kétség: lesz-e erő végigcsinálni, és egyáltalán szenvedésünknek vége lesz-e valaha? Az obernheidei lágerünk helyén ma csupán fura alakú emlékmű áll, szürke kövekből. Ennyi maradt utánunk. A pokol kapuja 1945 tavaszán a brit csapatok már vészesen közeledtek Bréma felé. Bennünket továbbhurcoltak Bergen-Bel- senbe. Majdnem egy hétig gyalogoltunk. Az éjszakákat az erdőben, a fák allatt töltöttük. Fogalmunk sem volt, hogy bolyongásunknak van-e határozott úticélja, vagy SS-őreink maguk sem tudják, mit kezdjenek velünk. Az utolsó éjjel borzalmas vihar tört ránk. Bőrig ázva csúszkáltunk a sárban, mikor végre megnyílt előttünk egy láger kapuja. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a kapu a Pokol kapuja, és a láger maga a pokol: Bergen-Belsen. Más lágerekből is ide hurcolták a foglyokat. 1945. április elsején 40 ezer volt az élők száma, és sok ezer az el- hantolatlan halott. Pedig temetésük szünet nélkül folyt. Jómagam is dolgoztam a .hullatakarításban”. Lábuknál fogva húztam magam után a ruhátlan, oszlásnak indult tetemeket, pedig magamat is alig bírtam vonszolni. Nem volt ritka látvány, hogy a .halálkommandó” egy- egy tagja holtan roskadt össze, aztán őt vonszolták a közös sírok felé. A bűzlő hullák ruhátlanul, gúlákba rakva vártak sorukra. Mindenfelé, a blokkokban is, az élőkkel együtt hevertek. Ételosztás már jóformán nem volt. A vízcsapok használhatatlan állapotban. Sokan elvonszolták magukat a latrinákhoz, és ott a csörgedező öblítővizet markukkal felfogva oltották szomjukat. És állandóan újabb foglyok érkeztek. Április 15-én tizenötezer temetetlen halottat és 60 ezer élőt találtak a felszabadító brit katonák. Volt, aki úgy halt meg, nem is tudta, hogy közben felszabadult. A felszabadulás után még 15-20 ezer ember halt meg. Részben az éhség okozta végkimerültségben, de a tömeg- pusztítást a tífuszjárvány okozta. Az angolok erre nem voltak felkészülve. Sokkot kaptak attól,amit a táborban találtak. A tífusz pedig megfékezetlenül terjedt. Jómagam is két és fél hónapig feküdtem élet-halál között huszonnyolc kilós csontvázként a kórházban. Közben az angolok elkezdték a lágerek kiürítését, az élőket a belseni tábortól 7 kilométerre lévő Bergenbe szállították, Belsenben csak a hullák maradtak. Akik temettek, gázálarcban dolgoztak. Utána egyszerű módon fertőtlenítettek: lángszóróval mindent felégettek. Brémai vendéglátóink elvittek bennünket Bergen-Belsenbe is. A régi német kaszámyaváros egyemeletes házaiból még ma is sok áll. Ide hoztak bennünket a felszabadítás után a belseni tábor mocskából. Sokan itt haltak meg a szükségkórházban. Szerény emlékmű áll itt üszteletükre. Belsenben viszont, a tábor helyén, magas obeliszk található, mint hegyével az ég felé mutató óriási felkiáltójel. A vendég Ám nemcsak a temetők, síremlékek látogatása töltötte ki a heü programot. Szabadidőnkben csavarogtunk a városban. Itt a szabadság érzése volt a nagy élmény. Mert ez Bréma, az a város volt, ahol annak idején falkában hajtottak bennünket, ruhánkon sárga csíkkal, levágott hajjal, felső karunkon számmal jelölve, lépteinket pedig fegyveres katonák figyelték. Nem felejtem el a pillanatot, amikor először léptem ki a szállodából és senki emberfia nem törődött velem. Megállhattam a kirakatok előtt, sőt be is mehettem akármelyik üzletbe. A kiszolgáló udvarias mosollyal fogadott, mint minden más vevőt. Nem tudta, milyen sokat jelent nekem ez a mosoly. Egy hét után elbúcsúztunk egymástól, Brémától. Nagyon jó lenne, ha végleg elbúcsúzhatnánk a mai napig visszatérő lidérces álmoktól, a régi emlékektől, annak reményében, hogy a mai Bréma már nem az, ami volt. De akármi van, bármi lesz is holnap, nem a bőrünkbe, a szívünkbe tetovált múltat nem lehet meg nem történtté nyilvánítani. Senki ne vegye zokon fájdalmunkat. A súlyos emlékeket nem kellett élesztgetni, jöttek maguktól is. Most utólag mégis mondom: ez is kellett. Így volt teljes ez a nagy találkozás. S. Forgott Szilvia MIÉRT NEM LETT HITLERNEK ATOMBOMBÁJA? 17 1993. VIII. 8. Új dokumentum, tovább gyűrűzd vita Pár nappal azután, hogy a világ első atombombája 1945. augusztus 6-án szinte eltüntette a föld felszínéről Hirosimát, a szörnyű pusztító erejű új fegyverrel kapcsolatos tudnivalók is „berobbantak” a köztudatba. Augusztus 12-én a bomba létrehozását ismertető, az amerikai nemzetnek szánt beszámolót átadták a sajtónak. Másnap már brosúra formájában, 35 centért bárki szabadon hozzájuthatott. A jelentés kidolgozására Henry De Wolf Smyth, a princentoni egyetem professzora akkor kapott megbízást a „Manhattan Project” fedőnév alatt folyó atomkutatások katonai főigazgatójától, amikor a siker még nem látszott teljesen biztosnak. Az atomprogram katonai és tudományos vezetői igazán nyugodtnak csak azután érezték magukat, hogy 1945 júliusában az Új- Mexicó-i sivatagban kipróbálták az új fegyvert és a kísérleti robbantás eredményesen végződött. Épp ez idő tájt készült el a szóban forgó dokumentum. Pár hónappal korábban, 1945 tavaszán a katonai problémákkal foglalkozó német fizikusok a szövetségesek fogságába estek, s Angliában a Cambridge melletti Farm Hall birtokon tartották őrizetben őket. Kihallgatásuk során egy amerikai fizikus azt a látszatot keltve Hirosima a bombázás előtt... beszélt velük, hogy az Egyesült Államok semmiféle eredményt nem tudott elérni az atomfegyver előállításában. Egy másik kihallgató viszont néhány hónappal később tájékoztatta őket a Hirosimára és a Nagaszakira ledobott atombombáról, amit az internált német tudósok nagy megdöbbenéssel vettek tudomásul. Á titkosszolgálat ezzel kapcsolatos egymás közti beszélgetésüket lehallgatta és rögzítette. Londonban nemrégiben nyilvánosságra hozták a beszélgetés eddig szigorúan titkosnak minősített szövegét. A Farm Hall-i jegyzőkönyv közzétételét ellentmondásos értelmezések kísérik. Ezek kapcsolódni látszanak az immár négy és fél évtizedes különféle fel- tételezésekhez és elméletekhez, hogy miért nem sikerült a németeknek a második világháborúban atombombához jutniuk, (gy a lelkiismeretűkre hallgató német tudósok szándékos zátonyrafutta- tási igykezetéről alkotott felfogás hívei kapaszkodót találhatnak Carl Friedrich von Weizsäcker ( a német államfő testvére) kijelentésében: „Nem tettük meg, mert a fizikusok, elvi álláspontjuk alapján, nem akarták megtenni azt...” Ügy- szintén támpontra lelhetnek annak az állításnak a képviselői is, mely szerint a feladat meghaladta - legjobb tudásuk és igyekezetük ellenére - a német tudósok képességeit. Otto Hahn azt mondta: „... őszintén örülök, hogy nem voltunk képesek sikert elérni.” Werner Heisenberg hosszas fejtegetése szerint a vezetés bizalmatlansága oly mértékű volt, hogy az elképzeléseket még akkor sem sikerült volna valóra váltani, ha arra a német tudósok valóban elszánták volna magukat. „Sohasem hittem benne, hogy elkészítjük a bombát. S hogy nem is tettük meg, annak szívből örülök.” Jeremy Bernstein amerikai fizikus az okmányokra támaszkodva egy nemrégi írásában azt a véleményét fejtette ki, hogy a német tudósok ismereteiben még hézagok mutatkoztak, s a balsikert nem annyira erkölcsi megfontolások, mint kifejezetten technikai melléfogások okozták. A vita tehát tovább gyűrűzik. A szóban forgó bizalmas beszélgetésnek azonban van olyan olvasata is, mely szerint a német kudarc nem magyarázható sem tudatos elszabotálással, sem pedig a hiányos ismeretekkel. Az okok másutt, a német hadvezetés fejlesztési koncepciójában keresendők. Eszerint a Nobel-dí- jas Otto Hahn és Werner Heisenberg felkészültsége olyan szintű volt, hogy 1941 decemberében a német kutatások megelőzték az amerikai eredményeket. A németek azonban a bőség zavarával küszködtek. Túl sok feladaton kellett egyidejűleg dolgozniuk. Egyszerre szerepelt programon az atombomba, a manőverező robotrepülőgép, a V-l és V-2 ballisztikus rakéta és a sugárhajtású repülőgép megteremtése. Ugyanakkor bizonyos fontossági sorrendet aszerint kellett kialakítani, hogy a német hadvezetés villámháborús elképzelése 18 hónapos időkerettel számolt: ha ennyi idő alatt nem sikerül kivívni a győzelmet, akkor a háborút elvesztik. Tehát a tudósok a 18 hónapon belül megvalósítható feladatokra összpontosítottak. Minthogy az atombomba előállítása ekkori vélekedések szerint legalább három évi erőfeszítésbe tellett volna, a tervezet nem kapott kiemelt szerepet. Nem érdektelen, hogy épp ez idő tájban, amikor Szilárd Leó kezdeményezésére, Albert Einstein közvetítésével eljutott Roosevelt elnökhöz a nevezetes levél, mely felhívta a figyelmet a német részről fenyegető atomfegyverkifejlesztési veszélyre, az amerikai tudósok abban a hitben éltek, hogy a németek jóval Amerika előtt járnak az atomkutalásban. A vészjelzés hatott, s zöld utat kapott a roppant költséges „Manhattan Project.” Szilárd Leó később megírta: „Még 1943-ban és részben 1944-ben is az volt a legfőbb gondunk, hogy a németek ne készíthessék el az atombombát a szövetségesek európai partraszállása előtt...” Az amerikai atomprogram óriási méretű vállalkozás volt. A kutatási költségek elérték a 2 milliárd dollárt és 36 ezer vállalatnál összesen 600 ezer tudós, mérnök, munkás fáradozott az új fegyver előállításán, miközben csak hozzávetőleg minden ezredik tudta, mi is a cél. Magában az Üj-Mexicó állambeli Los Alamos-i fennsíkon felépített „atomvárosban” a vége felé már több mint hatezer ember élt és dolgozott Egyes amerikai történészek a most nyilvánosságra került dokumentumok alapján úgy vélik, hogy ha 1941-ben a német atombombafejlesztési laboratórium hetven munkatársból álló közössége több ezerre duzzadt volna, mint ahogy Los Alamosban történt, s ugyanilyen arányban a költségvetést is növelik, a németek megelőzték volna az amerikaiakat. De ehhez szükség lett volna a befolyásos német tudósok olyasfajta határozott fellépésére, mint Amerikában történt Einstein közreműködésével, vagyis megkísérelni Hitler meggyőzését, „ ráijesztve” az ellenség terveinek előrehaladtával. Publicisták a most hozzáférhetővé vált dokumentumok körüli fejtegetések kapcsán felteszik a kíváncsi kérdést: s akkor mi lett volna? Válaszként idézik az egyik egykori Farm Hall-i fogolyt, aki 1945 augusztusában kijelentette: „ bár elpusztítottuk volna Londont, a világot még mindig nem hódítottuk volna meg. Aztán pedig ők dobtak volna atombombát miránk.” (k-s) t K ... és után
