Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-08 / 31. szám
Vasárnap volt, és Durhán, a kertész, felkelvén, megmosta a nyakát is. Nem azért, mintha a hitetlenekkel együtt akart volna ünnepelni, hanem részben azért, mert a homok csípte a bőrét, részben pedig azért, mert útra készült. Amint a hideg víz végigcsordult a tarkóján meg a nyakán, és csöppekké harmatozott szét a széles hátán: lehűlt, megszabadult a gyötrő gondolkozás kínjától a nyúltagya, visszahúzódott belőle a vér, és Durhánt kellemes szédülés fogta el. Szinte jókedve lett ennek a nagy, ' nehéz testű, mindig szomorú és sokat hallgató embernek. Erősen, szokatlanul gyors mozdulatokkal megtörülközött, azután kivitte a vizet a kertjébe, s elöntötte a kapor, saláta és paprika fölé. Még akkor is valami jó izgatottság mozgott benne- érezte, hogy ma valami nagy szerencse vagy valami nagy szerencsétlenség éri. Ami, Allah kérd, egészen egyre megy. A huszonkét könyöknyi hosz- szú és tizennégy könyöknyi széles kertje kint volt a város végén, az alatt a bástya alatt, ami a Hatvani-kaputól húzódott el görbe vonalban egészen a Kecskeméti-kapuig, onnan meg dülledt hasú ívvel a Dunáig, ott veszett bele gyöpös földsánc formájaként a homokos partba. A kertje meg a vityillója körül csupa apró ház állt, és majdnem mindegyikből kalapács csattogása hallatszott ki, mert abban az utcában laktak, ott, a bástya alatt a magyar vargák, róluk is nevezték úgy az egész hosszú sikátort, hogy Madsar utca. Durhán, miután visszavitte a vizesedényt a szobába, felkötötte a fejére a vörössel ritkásan csíkolt fehér kendőt, és elindult le a Duna felé. Messze útja volt, el kellett mennie a nagy, üres Harruckem-telek mentén - hogy a sváb még a törökbe is bele tudja fúrni magát! -, azután elkanyarodnia a Köprili basa mecsetje mellett, hogy eljusson a partig. Ott megállt, csöndes török mozdulatokkal előkereste erszényét a turbánjából - igazhivő ott tartja azt -, kivett belőle három oszporát, és intett a kai- dzsikinak.- Vigyél át Budára, Kücsük- mondta. Már a Duna közepén voltak, amikor a kaidzsiki, megpihentetve kissé az evezőjét, eldugta a három aprópénzt, és visszafelelt neki:- Nagyon jó kedved lehet, Durhán, hogy még te is tréfálsz velem. Mert a csónakos embernek az igazi neve Ferhád volt és csak csúfolódásból mondták Rücsöknek, amiért hogy Allah kicsikére szabta a termetét. A török lassan beszélget: a kaik orra éppen odazökkent a budai part homokjához, amikor Durhán megmagyarázta, hogy miért nem szólította Ferhá- dot az öregebbik nevén.- A bíróhoz megyek. Meglátom megint a fiamat, és visszahozom. Hazaviszem, este majd együtt ülünk a boszránban, éjjel mellettem alszik az ágyban. Napközben meg majd eljátszik a szomszédomnak, a Kun Istvánnak a gyerekeivel.- Hát Aldzsaliszt nem akarod visszavenni? - kérdezte a sajkás, aki úgy látszik jól ismerte Dur- hánnak a családi viszonyait. A kertész kiszállt, és csak a partról bólintott vissza egyet a fejével, ami törökül annyit jelent, hogy: nem. Aztán elindult fölfelé, a Várba. Ballagva ment, lassan jutott fel a Boldogasszony temploma mellett, ami akkor a szipáhik kaszárnyájának az istállója volt, a hegytetőre. Onnan, a könyvtár épületét megkerülve, eljutott a törvényházig. Bent a hideg, nyomott, rossz levegőjű szobában már várt rá a bíró. Egy csausz állt a kerevet- je mellett. Durhán megadta a szálaámot, a bíró pedig megszólította:- Tehát csakugyan el akarsz válni a feleségedtől? Durhánnak nehezére esett a felelet, de azért erőt vett magán, és nyugodtan, illedelmes hangon, indultság nélkül mondta:- El. Rajtaértem, amikor szerelmeskedett Szelimmel, a puskamíves legényével. A beszédjükből kiértettem, hogy régen szeretik egymást. Most aztán elszökött tőlem, de elvitte a fiamat is. Két hét óta együtt laknak. Nem kell többet az asszony, csak a fiamat adja vissza. A bíró ránézett a csauszra, aki megértette a néma parancsot, az ajtóhoz sietett, és behívta Aldzsaliszt. Az asszony - sötét arcú, villogó szemű nőstény Cholnoky Viktor — dacosan lépett be rajta, magával vonszolva az ijedt, bámész szemű gyereket. Az lehetett vagy ötesztendős.- Durhán el akar válni tőled- mondta a bíró -, és úgy tudom, te is el akarsz válni tőle. Egyezzetek meg békességben, a kérdés csak%z, kié legyen a gyerek.- Feriz az enyém - szólt az asszony tompa, színtelen szóval.- Az enyém - felelt vissza a kertész. A bíró megsimogatta a homlokát és egyeztetni próbálta őket.- Bebizonyosodott, hogy hűtlen voltál az uradhoz. De Durhán nem akar ellened ítéletet, csupán a gyereket akarja. Menj, Aldzsalisz, az utadra, de add vissza a gyermeket apjának. Csönd támadt; a férfi és a nő pillanatokig mozdulatlanul álltak egymással szemben, csak a sugár, ami a homlokuk alól villant elő, kereszteződött a levegőben, mint két damaszkuszi acélnak az éle. Azután megszólalt Durhán mély, meleg bariton hangon:- Feriz. A gyerek, aki eddig szepegve, félelemtől bénultan állt az anya mellett, egyszerre összerezzent, valami mondhatatlan öröm csillant fel a szemében, valami égi megnyugvás szállt a fehér kis arcára, úgy kiáltotta vissza:- Apám, apa! Mikor mesélsz már? A nagy, Mohamed termetű ember térdre zökkent, kitárta mind a két karját, és elkezdett szakadni szeméből a könny, sós, langyos permetegben gördülve alá a fekete bajuszára, onnan meg a szénnél sötétebb szakállára.- Feriz, gyere, gyere! Mesélek neked, mesélek már! Elmondom, hogy mi termett a szultán kertjében a fán, csak gyere, gyere vissza hozzám! A gyerek kiszakította magát az asszony görcsös kezéből, és odaszaladt Durhánhoz. Mind a két kezével átölelte a nyakát, magához szorította a fejét olyan szorítással, ahogyan csak gyerek tud szere tétében kulcsolódni. És boldog volt, kék szeméből csak úgy kacagott ki a boldogság. A kertész, karján a gyerekkel, lassan emelkedett fel, és odafordult a bíróhoz.- Lásd, Ahmed, könnyű itt igazságot tenni: a gyerek is csak engemet akar:- Úgy van — felelte a bíró. - Aldzsalisz, eredj vissza Sze- limhez, de a gyermek Durhánnál marad. Erre aztán megszólalt az asz- szony. Kikelt egészen magából, és a hangja vadul, rikácsolóan zúgta tele a szoba sarkait. Az egyik keze karomra görbült, azzal a mellén a ruháját kapkodta, a másikkal a levegőben hadonászott.- Nem adom... Nem adom oda a fiamat! Feriz, ide gyere! Nem adom oda! Az enyém, és az enyém is marad! Lihegett, az arca egészen elborult, a torka csak fuldokolva tudta folytatni:- Nem adom... Ó, a Morhut tüze égessen meg tégedet, Durhán, hogy el kell mondanom a szégyenemet... nem... a te szégyenedet, itt, Ahmed előtt!... Az a gyerek nem a te fiad! Feriz, ide, hozzám! A Szélűn fia... öt év óta szeretjük egymást... Nézd a szemét, kék, mint a Szelimé, nézd a haját, szőke, mint az apjáé... Nincs közöd hozzá, add vissza! Durhánnak a melléből valami irtózatos hördület tört elő. A karján -ülő jgyereket vállon ragadta, eltolta magától, és elkezdte nézni, nézni... Feriz haján megcsillant a szobába belo- pózkodó napsugár, és aranyszín fényt vert oda Durhán fekete szakállára, diónál barnább szemére. A gyermek haja szőke volt, a szeme kék. A kertész nézte, nézte, és megértett mindent. A gyerek pedig vergődő félelemmel kapaszkodott vissza hozzá, szilaj, betegségre ijedt öleléssel karolta át a nyakát, azt a vastag, erős bikanyakat, amit, mióta kivettek a pólyából, any- nyiszor ölelt, aminek a becsületes izzadságszagát annyira ismerte, és amire ráhajolva, otthon volt. — Apám, apa! — susogta. Durhán ekkor még jobban mágához ölelte, és kettőt lépett előre. Kettőt, hogy odajusson az asszonyhoz. És amikor odaért hozzá, akkor felrúgta. Egyetlen rúgással, de úgy, hogy Aldzsalisz hanyatt esett, és fejének a vére elöntötte a szoba kópallóját. A csausz szaladt hozzá segítségre, Ahmed, a bíró pedig felállt, s kinyújtva jobb kezét Durhán felé, csendesen szólt: — Eredj haza, és békesség legyen veled. A kertész szótlanul fordult meg, kiment, és kiérve az utcára körülnézett. Senki sem volt ott. Keresztbe fordította karján a gyereket, és elkezdte csókolni, szinte harapni az arca húsát, mondhatatlan mohósággal, szomjas boldogsággal. Úgy értek le a Várból a Dunáig, nem is beszélgetve, csak dödögve, gügyögve, érthetetlen szavakat mondva egymásnak. Hiszen már két hete nem látta egyik a másikát. A parton lent várt Kücsük, a kaikidzsi - három oszporáért oda-vissza út jár —, és amikor meglátta Durhánt, a bajusza alá mosolyodott. — Elhoztad azt a gyereked? — kérdezte nagy fölöslegesen. Durhán nem felelt neki. Vigyázva, óvatosan szállt bele a csónakba, nehogy Ferizzel valami baj legyen. Letette a középső ülésre, aztán elindultak. Amikor a mélyebb vízen jártak már, Feriz bedugta kicsiny, gömbölyű kezét a hullámokba, a kertész pedig föléje hajolt, hogy ki ne billenjen a ladikból, és elnézte, hogyan hasít barázdás sebet az a kicsiny, puha gyermekkéz a nagy, hallgatag, szomorú folyam kebelén... — Mash Allah — tört fel szívéből a sóhajtás. És este boldogan mesélte el Feriznek, hogy mi termett a szultán kertjében a fán. Mert tudta ő, érezte ő már a reggeli mosakodáskor, hogy ma valami nagy szerencse vagy valami nagy szerencsétlenség éri. Ami egészen egyre megy. Allah akbár... Ének a búi a fi tJCl' mji ha i mag min két, besi C qtt 7 fiatal férfi, aki sétára indult, této- ván megállt egy vidéki ház előszobájában. Botot keresett, hogy rátámasz- kodhassék, mivel gyenge volt. Az előszoba barna rámával szegett tükrében meglátta arcát; sovány volt és szőke. Mozsár döngését hallotta messziről, a konyhában diót törtek, és az ebéd árulkodó, incselgő illata beszökött az ajtó láthatatlan résein. Az előszoba hűvös volt és sötét, de az ajtón túl érzékelni lehetett a nyári délelőttöt, a méhek és bogarak döngését színes virágok felett, fehér, vékony karók tetején a tarka gömbök villogását, a fák dús zöldjét, amint beleszövődik a kék égbe, és a madarak énekét, amely egyre inkább a {öld és az ég dalának tetszett rendszertelenségében és elemi áradásában. állt az ajtóban, mélyet szippantott a világból, aztán elindult a lány meg a végtelen felé, mert az vette körül őket itt, végtelen sík, végtelen nyár, végtelen szerelem. Boldog volt. A léptei oly könnyűek voltak, mintha ismeretlen, addig nem tapasztalt elemben hatolna előre, s ha a földre pillantott, apró, fényes hátú bogaraSzobotka Tibor a falon egy régi portré - fátermö apa arcképe, szája elé kapja a kézi egyet-kettőt, a pókok elhatározz, hálókat fognak kifeszíteni, és kas; kel terepszemlére indulnak. Nagy nűtlen a perc, és feszültségben ű nyodik, hogy szála szinte szétszí kinn a nyitott ablakon túl egy csobban a mélyben, a hold mérg< kezd a gyűrűző vízen, lánc csőr ELETKEP FAKERETBI Az előszoba egyik sarkában meglelte a keresett botot. Valaki kint várt rá a kertben a nyári délelőtt melegében, akihez elválaszthatatlanul hozzátartozott a virágok langyos lehelete. Senki máshoz nem hasonlított az a lány, mert olyan volt maga is, mint a nyár. A nyár, mely a nyitott ajtón besompolygott, hajának azokra a laza szálaira emlékeztetett, melyek illatosán, védtelenül húzódtak meg a nyakán, s a mozsárdöngés, az ételek távoli párája azokat a perceket idézte, amikor sárga kosárban gyümölcsöket hozott, és falombok, napsugarak szabtak tarka és változatos mintákat mosolygó arcára. Gyümölcsök zamata, ételek íze, virágok színe, az égbolt derűje, minden őt idézte, azt az egyetlenegyet, akibe ez a sápadt, gyenge férfi szerelmes volt. Most megkat látott, akik hirtelen megtorpantak útjukon, majd ellibbentek valamerre. ,Fstefelé elnyúlt egy pamlagon, és hallgatta a vidéki neszeket. Már csendesebben fújt a szél, az állatok szomorú szemmel néztek körül, a fák megfeketedtek, mint az öreg nők, akik pénzt gyűjtenek a saját temetésükre. Ilyenkor összekulcsolja az ember a kezét a tarkója alatt, kiválaszt egy pontot a mennyezeten vagy a szoba egy távoli zugában, amit nem is lát, ráfüggeszti tekintetét, és a szerelemre gondol, a szerelemre, szerelmese szemére, ahol a szerelem őrződik, mint a királyok koronagyémántjai, amelyek csak nagy és pompás ünnepségeken kerülnek elő az óvatos szerkezetű szekrényekből, hogy ország-világ ámulatára emeljék az udvari dísz fényét és csillogását. A bútorok ropognak ilyenkor, ugat, a kert illata száll a szobábí áldozatok estéje ez, hús-, víz- és ill de nem tud róla sem a lehunyd szí mes, aki oltára, papja és szelíd üs az áldozatnak, se más. Csak a k ösztöne szimatával, hogy valami el lenül jó és tejként csorduló édessi töltötte be a világot a hold és az között, és ugatása nyomán álm a mosolygó háztetők felett. Az éjszaka figyel. A sötétség mindent. Az ablakok hasonlato a tétova léptű vakok beesett szén az utak mind mély, sötét, halhp vesznek el, halála felé vezetve STM éjfél után is lábainak nyugtalan követi, a kút pedig benő a föld n emlékek sírjává lesz, amelyben de Összeállította: Mislay Edit
