Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-08-01 / 30. szám

Interjú Filip Sedivyvel, a Cseh Köztársaság szlovákiai nagykövetével- A pozsonyi Kijev Szállóban július közepén, hangulatos fogadás keretében hirdették ki a második negyedév legnépszerűbb szlovákiai politikusainak rangsorát. A második helyen végzett Michal Kováé azt az izgalomlevezető kérdést kapta a műsorvezetőtől, vajon a testvérnél is nem jobb-c a kedvező szomszéd?... Nagykövet úr, abban a pillanatban nem érezte úgy, hogy ez az ironikus utalás Csehországnak szólt?- Ellenkezőleg, derültem egyet a dolgon, hiszen az ilyesmi mindig kölcsönös. Ráadásul a testvérek eleve adottak, a .barátait viszont mindenki maga válogatja meg. Ez azért előnyös, mert amíg a testvérek olykor kissé erőszakosak is lehetnek, addig a barátság csakis a viszonosságon múlik. Ezért az említett szellemeskedésben sem éreztem hát tüskét, hanem jókedvűen elmosolyodtam az egészen.- Darázsfészekbe nyúl, aki a szlovák—cseh viszonyokat firtatgatja?- Inkább adósságtörlesztésről, a tabuk lebontásáról van szó, mert eleddig, szerintem, a tudományosság szintjén vajmi keveset beszéltünk erről az ügyről. Talán csak Petr Pit- hart volt azon kevesek egyike, aki a Hatvannyolc című könyvében szeriőz alapossággal foglalkozott ezzel a kérdéssel. Természetesen, ennél sokkal több tárgyilagos elemzésre volna szükség. Részint a történelmi múltra vonatkozóan, részint az 1918-tól eltelt évtizedek eseményeit tekintve.- Ön az imént épp Petr Pithartot említette, aki friss nyilatkozatainak s újabb dolgozatainak tanúsága szerint mindmáig sem nyugodott bele a föderáció fölbomlásába. Érdekelne hát, miként látja e helyzetet Csehország legelső szlovákiai nagykövete! Kereken egy évvel a ’92 nyarától számítandó intenzív válási folyamat kezdete után is úgy véli, hogy valóban nem volt kompromisszumot érdemlő középút a cseh és a szlovák országrész viszonyában?- Nos, Petr Pithart - aki kitűnő teoretikus és politológus, de kevésbé rátermett politikus - tényleg nehezen viseli el Csehszlovákia megszűnését; ugyanakkor tény, hogy a felelősség ezért az ő vállát is terheli. Sajnos, cseh kormányfőként csak hosszas és meddő tárgyalásokat folytatott a vitás államjogi kérdésekről. Éppen az ő törekvéseinek eredménytelensége bizonyítja, hogy nem volt középút, és bizony határozni kellett. Dönteni, mert Csehszlovákiában a ’89-es forradalom után egy olyan tudathasadásos helyzet állt elő, mintha bárki azt kívánná a feleségétől, hogy az maradjon szűz, de azért gyerekeket is szüljön neki... És pont ilyen skizofrén tünetek mutatkoztak a csehszlovák belpolitikában: a felelősség a szövetségi szerveket terhelte, ám a végrehajtó hatalmat a nemzeti kormányokra kellett áthárítani. Egy idő után már a nemzeti tanácsok törvényalkotása sem a szövetségi törvényekre épült, no és a szövetségi kormány is üresjáratban működött. Mindez az egészségtelen helyzetek, a folytonos viták sorozatát szülte; ráadásul az örökös hátrálás sem vált az erényére a szövetségi politikának.- Sedivy úr, nem érez valami olyasmit, hogy a fölkészültebb társ: Csehország tudomásul vette, hogy az izgágább fél, Szlovákia kiköltözik Csehszlovákiából?- Egy házasságot sohasem lehet erőszakkal egyben tartani. Lehet rétestésztaként nyújtani a válást, lehet a vagyonjogi dolgokban kellemetlenkedni, lehet a külvilág előtt szép arcot vágni - ám ha egyszer dugába dőlt valami, azon nincs mit siránkozni. És ha az egyik fél úgy dönt, hogy elköltözik, okosabb azt tudomásul venni.- Szlovákiában mindmáig olyasmi él a köztudatban, hogy a cseh fél makacs ultimátumokat szabott, ami lépéskényszerbe szorította a szlovák politikusokat...- Nem voltak ultimátumaink, hanem csak egyértelmű kívánalmaink. Abban a tekintetben voltak egyértelműek, hogy számunkra elképzelhetetlen volt a kastélyról kastélyra való utazgatás, a Buresová-Pithart típusú meddő tárgyalgatás. Ez a politi- zálási forma ugyanis egy év veszteséget jelentett a gazdasági reform megvalósításában. Ezért akartuk mielőbb döntésre vinni a dolgot, bár ebben a határozottságban ott rejlett a kenyértörés lehetősége is. Ezt azonban emészthetőbb veszteségnek tartottuk annál, mint hogy további két esztendőt filozofálgassunk minden különösebb eredmény nélkül.

— Utólag is felsorolhatná az ODS, azaz a Polgári Demokrata Párt egyértelmű kívánalmainak listáját?-Természetesen. A tavalyi választásokat követően a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Polgári Demokrata Párt közötti közvetlen tárgyalások első percétől azon a véleményen voltunk, hogy a külpolitikában, a honvédelemben, a pénzügyekben, a belbiztonság, illetve a környezetvédelem kérdéseiben a szövetségi kormányzatot illeti meg a nagyobb hatáskör a nemzeti kormányok illetékességével szemben. Szlovák tárgyalópartnereinknél ez a szándék visszatetszésre talált; mi viszont attól tartottunk, hogy újra csak kaotikus vitákkal telik majd az idő, ha ezeket a tárcákat illetően nem a szövetségi kormányzatnak lesz a döntő szava. És mert ez az elképzelésünk irreálisnak bizonyult, tárgyalásaink végeredménye az ország kettéválásának bejelentése lett.- Ön mire gondolt, amikor 1992 őszén az „Af jdou!“, azaz: Menjenek csak! — kiáltásoktól visszhangzott a prágai Vencel tér?!- Szó ami szó, ettől kissé lúdbőrös lett a hátam... Persze, nem árt látni az érem másik oldalát is. Azt, hogy az embereknek egy idő után elment a kedvük a végtelennek tűnő egyezkedésektől. Mi is, a tárgyalóasztalnál ülve, csak a megoldást sürgettük; ráadásul a volt Szovjetunió vagy Jugoszlávia példáján okulva - arra is gondolnunk kellett, hová vezethet a problémák szőnyeg alá söprése. Továbbra is megoldatlanul hagyni a terítékre került gondokat, az akár a hazaárulással is felért volna. Így hát kifejezetten örültem, amikor a Szövetségi Gyűlés talált magában annyi józanságot, hogy megszavazta mind a vagyonelosztási, mind a Cseh és Szlovák Köztársaság megszűnéséről szóló törvényt.- Ezt Filip Sedivy, az állampolgár állítja, avagy hivatalból mondja ezt — a Szövetségi Gyűlés akkori alelnö- keként, illetve országa mai pozsonyi nagyköveteként?-Nézze, a véghónapok említett két törvénye volt az a szelep, amely levezette az egyre növekvő feszültséget. Azt a kiéleződött helyzetet, amelyet az SZNT-ben jóváhagyott függetlenségi nyilatkozat, a köztársasági elnök lemondása, pár héttel később pedig az önálló szlovák alkotmány elfogadása okozott. Ennek nyomán azután a CSNT is elfogadott egy nyilatkozatot arról, hogy hajlandó vállalni a cseh országrész további sorsa iránti felelősséget. Lényegében ez volt a végjáték, ebben a helyzetben már csak az érzelemmentes válás kulturált körülményeiről lehetett tárgyalni.- Elárulná, vajon nem érez-e lelkifurdalást azért, hogy a legdemokrati- kusabbnak bizonyult eszköz: a népszavazás csupán sokak jámbor óhaja maradt?- Magam is szívesen kardoskodtam a referendum mellett, de még

1991- ben. Akkor valóban értelmét láttam a dolognak, de a szövetségi parlament szlovák képviselőinek jelentős hányada meggátolta annak kiírását. Egy esztendővel később, az

1992- es választások eredményeinek láttán viszont már fölöslegessé vált a referendum, hiszen Szlovákiában egy olyan mozgalom kapta meg a szavazatok 37 százalékát, amely a szlovák országrész számára - annak saját államiságát igazolandó - nemzetközi jogalanyiságot követelt. A népszavazás kierőszakolása így csupán egy újabb, nyilván hosz- szasan vajúdó patthelyzetet hozhatott volna, ami az úgynevezett föde- ralisták érdekeit sem szolgálhatta volna. Legalábbis gazdaságilag semmiképpen nem.

— Nagykövet úr, az imént az érzelemmentességet hangsúlyozta. Tapasztalataim szerint azonban Csehországban is jócskán akadtak, akik 1992 szilveszterén könnyekkel temették a föderációt...- Dehát ez így természetes! Jómagam például tagja vagyok az ODSnek, képviselője voltam a Szövetségi Gyűlésnek, ahol a kettéválásra szavaztam; magánemberként viszont őszintén sajnálom, hogy Pozsony, a Tátra, vagy akár Kassa ma már a külhont jelenti számomra. Az érzelemmentességen a higgadt rációt értettem, nem pedig az elhidegülést, az elfordulást.- A közeljövőben valószínűleg inkább távolodni fog egymástól Csehország és Szlovákia...- Nem biztos. Sőt! Talán az ellenkezője is előfordulhat, hiszen már az elmúlt fél esztendő is bebizonyította, hogy bizonyos gazdasági és családi szálak eltéphetetlenek. Jó jelnek tartom viszont, hogy az újszerű helyzetnek köszönhetően ma már csupán elvétve akadnak vádasko- dók, megszűntek a permanens viták; és az élet azt is megmutatta, hogy a külpolitika egyes kérdéseiben a jövőben is egyeztetnünk kell lépéseinket.- Ez nem a két ország újraegyesítését szorgalmazó Cseh-Szlovák Reintegrációs Bizottság malmára hajtja a vizet?- Ugyan kérem, az nem egyéb a pusztába kiáltott szónál! Csehország és Szlovákia nyilván már csak a közös Európában fog igazán közel sodródni egymáshoz. Jó lenne ezt a célt, mondjuk, kétezerig elérni.- De addig jókat szórakozhat rajtunk a világ... Például akkor, ha még sokáig fog tartani a vagyon- elosztás. Jelenleg ott tartunk, ahol a bontópör utáni makacs házasfelek: vasúti kocsikon, tengeri hajók mentőcsónakjainak evezőin osztozunk. Kettőt ide, egyet oda; kettőt ide, egyet oda...- Gondolom, ez sem fog a végtelenségig tartani. Annál inkább sem, mert a volt szövetségi vagyon 95 százalékát sikerült higgadtan, indulatok nélkül elosztani. Különben is, lehetséges, hogy a világ el-elmoso- lyodik az ilyesmin, de a külföld inkább azt értékeli, hogy a korábbi Csehszlovákia területén békesség, nyugalom van. A Wall Street-i bankár fütyül arra, hogy ki kap két evezőt és kinek jut csak egy vagon. Őt csakis az érdekli, hogy ne legyenek konfliktusok, hogy értelmét lássa a nekünk szánt tőkeberuházás kockázatának.- Azt hiszem, egyetlen pillanatra azért mégiscsak hivatkoznom kell a pusztába „kiáltozó“ Cseh-Szlovák Reintegrációs Bizottság elnökére: Milos Zemanra, aki interjúinak egyikében leszögezte, hogy a nacionalizmus nem más, mint kollektív kisebbségi érzés. Önnek mi a véleménye erről a felvetésről?- Hogy egyetértek. Hogy ebben egyetértek Zeman úrral. Én ugyanis a civil társadalom meggyőződéses híve vagyok, ahol 'mindenkinek egyenlő jogai és kötelességei vannak. És persze egyenlő lehetőségei is. S mert a nacionalizmus csupán mások kárára nyerhet életteret, azt mindenképpen elítélendőnek tartom.- Szlovákiában mindmáig működnek olyan politikai mozgalmak és társadalmi szervezetek, amelyek ugyanazt szajkózzák, mint az önállósodás előtt. Nevezetesen azt, hogy Szlovákia hét évtizeden át Csehország gyarmata volt. Nagykövet úr, felkészült arra, hogy az ilyen nézetekkel is szembesülnie kell majd?- Lélekben igen, bár egyetlen pillanatig sem vehetem komolyan az efféle vádakat. Már csak azért sem, mert meggyőződésem, hogy Csehszlovákia létrejötte 1918-ban történelmi szükséglet volt: a cseh és a szlovák kölcsönösség a cseheknek a német, a szlovákoknak a magyar behatás ellen jelentett biztos támaszt. És hogy mikor, melyik országrészben, mennyi pénz jutott — mondjuk — az iparfejlesztésre, hát ezeket a kérdéseket mára már meghaladta az idő. Már csak azért is, mert 1968 után éppenséggel Szlovákiában volt gyorsabb a fejlődés!- Kérem, ne vegye zokon, ha kereken rákérdezek: Csehország miként kívánja rendezni a benesi dekrétumok terhes örökségét?- Ebben a kérdésben már régen elvi döntés született: az 1948. február 25-e előtt érvényes törvényeket ma már nem bolygatjuk. És nem mellékes az a körülmény sem, hogy Václav Havel még Csehszlovákia fennállása alatt erkölcsileg és etikailag bocsánatot kért a második világháború után kitelepített németektől.-Igen. De a magyarokkal szemben ugyanez a gesztus mindmáig várat magára...-Valóban, ugyanakkor azonban ne feledje, hogy manapság ez már szlovák-magyar probléma. Más kérdés, hogy jogászszemmel is borsódzott a hátam, amikor a közelmúltban ezeket a kollektív felelősségről rendelkező dekrétumokat végigolvastam. Riasztó dolgok voltak azok, még ha egy demokratikus Csehszlovákiában történtek is. Okulnunk kell belőle, de nem úgy, hogy folytonosan vissza-visszanyúlunk abba az időszakba.- Nagykövet úr, az imént azt felelte, hogy bizonyos kérdésekben valószínűnek látszik a külpolitikai egyeztetés Csehország és Szlovákia között. Ennek apropóján kérdem: Csehország nem vethetné latba a tekintélyét, hogy a szlovákiai magyarság is megkapja az 1948 februárja előtti időszakért járó erkölcsi elégtételt. Egy megkövetés, egy őszinte bocsánatkérés formájában... Magyarán: ideje lenne semmissé nyilvánítani a kassai kormányprogramnak a magyarokat sújtó részeit! Pontosabban: a magyarokat sújtó részeit is.- Nem hinném, hogy helyes lenne, ha Csehország beleszólna az immáron a szlovák kormányzatot és a szlovák parlamentet érintő dolgokba. És Szlovákia sem érzi a szükségét, hogy Csehországtól tanácsokat kapjon.- Vajon mi jutott az eszébe akkor, amikor 1993 tavaszán Vladimír Me- ciar azt nyilatkozta a németországi Der Spiegelnek, hogy a gázcsapok lezárásával fogják móresre tanítani a vagyonelosztásban makacskodó cseh tárgyalópertnereket?!- Két dolog is. Az egyik: hogy a kormányfő Szlovákia fontosságát akarta ezzel kihangsúlyozni; a másik pedig: hogy a szóban forgó csapok elzárhatatlanok, mert Szlovákia is, Csehország is a gázszállítások dolgában tranzitországok a Nyugat felé. Úgyhogy inkább retorikai fordulatnak tartottam ezt az elszólást, semmint komoly veszélynek.- Hát Brzezinski úr washingtoni kijelentéséről mi a véleménye, aki arra figyelmeztette Vladimír Me- ciart, hogy a kedvezőtlen körülmények bizonyos összjátéka révén az ezredfordulóra Szlovákia akár el is tűnhet a térképről...- Nem vagyok illetékes értékelni Brzezinski úr szavait, aki a középeurópai térség valóban avatott tudású szakértője. Ennek a kijelentésének mégsem tudok hitelt adni; különösen most nem, hogy Brzezinski úr időközben személyesen is megfordult Szlovákiában.- És ön, nagykövet úr, mikor látogat el Dél-Szlovákiába, ahol a második világháború után Csehországba hurcolt magyarok hozzátartozói élnek?- Szeretnék mielőbb Dunszerda- helyre, Érsekújvárra és máshová is eljutni. A szlovákiai magyarság és a Csehországban élő magyarok közötti kapcsolattartást pedig pozsonyi nagykövetségünk, illetve a Kassán nyílt konzulátus egyik fontos feladatának tartom.- Köszönöm az interjút!

Miklósi Péter

Fotó: Prikler László