Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-25 / 29. szám
ászló naboglya mellől nellett ülök, nekivetve hátam, étharmadát immár lekaszáltam, záltattam, fekete legények t kaszálták: nappalok és éjek. m illatos a nagy emlék-boglya pet láttam, már a boglya foglya, íévültem, aminek örültem: illattá, csenddé szenderülten. n még a rét egyharmadnyi csücske. It éltem minden léha tücske, ntypalattya, részeg pacsirtája, :rtez nyaram minden színskálája. tnel, hanggal tobzódik az Élet, lálos csend. Megborzongok. Félek. :hér s fekete legények kaszálnak, k a kaszák, soha meg nem állnak. :ozom, melyik pacsirta szól szebben: 'if'él s épp most a rétről felrebben? íz, mely testetlen vággyá fínomultan eszedelem nélkül ring a múltban? ' el jobban: az az éló óz itt, énkint rétem füvén elidőzik, íz, amely régen megjelent előttem meg már többé, mert emlékké lőttem? rérfi-barát, asszony-testvér ejt szebb <e: az-é, ki most nefelejtset átmenőben — vagy az lőnek lelke naként boglyámba lehelte? virág-eszme hoz költóibb lázba: fél, hogy kasza, barom meggyalázza íz, melytől szépült magyar élet sátra? irzongva nézek előre és hátra: ét, fogy a lét hátralevő csücske, ■ült éltem pitypalattya, tücske, legények kaszálnak, fű serceg, k a kaszák, suhannak a percek. Kinyitotta az ajtócskát, s kilebbent. — Gyerünk sétálni. Beleöltötte a karját Ábel karjába és lesétáltak a holdvilágos éji csendben a völgybe.- Lássa, - mondotta, - ez volt a legutolsó rövid szoknyám. Nem nőttem azóta.- A nőknek mindig rövid szoknyában kellene jámiok. Mennyi szép formás láb leplezödik el a hosszú szoknyában! S még rá a krinolinban. Magának is szép a lába Esztike. És sóhajtott.-Térjünk le a gyalogútra, - mondotta Eszter. - Itt a völgy közepén van egy szikla. Holdvilágnál olyan, mintha régi várnak az omladéka volna. A táj elhagyatott volt. Eszter mégis susogva beszélt; susogva mint a nád, amelyen szellő suhan által. És a hangja szinte lázas volt, szinte borzongott a holdas éj gyönyörűségétől.- Nézze mennyi harmat! milyen csodásán ragyogó tiszta gyöngyök! És elkapott egy feléjök hajló lombot. Az arcát fölfelé tartotta. Odarázta az arcára. Ábel mosolygott: — Most maga is harmatos virág! A leány magához szorította, és Ábel arcához nyomta az arcát: — Legyen maga is az! Miket beszélget holdvilágnál két szerelmes fiatal? Ha leírnák, elbámulna az olvasó, mennyi üres ostobaság. De az aki beszéli, annak a világ legérdekesebb olvasmánya lenne. Mert csak ő érezné a sorok között a szive dobogását s a másik szívnek a dobogását. A szaggatott mondatokban a mosolygást, a fejrázást, a kézszorítást, a sóhajtást. A pontoknál a csókot. A hold elhalványult. Az éghatár világosodott. — Szent Isten, — rándult meg Eszter, — ránk virrad! — Bizony. Még nem is beszélgethettünk. Ha együtt várhatnánk meg a napkeltét. — Hát nem kell hazatérned? — Bánom is én. — Hát várjuk meg. Tudod, hogy én még sose láttam fölkelni a napot? — Annál szebb látvány pedig nincsen. Azaz hogy van. — Micsoda?-Te magad, édes. Eszter elmosolyodott. És felhágtak a sziklára. Ábel elöl, Eszter utána, Ábel kezétől segítve. És Eszter még az oromra is felhágott. Ábel lejjebb maradt a szikla vállán. És nézték miként piroslik az ég, miként villan föl az első sugár. De Ábel akkor is csak Eszter arcát nézte. Amint rásütött a nap, narancsszínű fénnyel öntötte el az arcát és a fehér kásmirÁbel édes hevüléssel ölelte magához, de Eszter kifejlett a karjaiból.- Sétáljunk, — mondotta csendesen. És andalogva haladtak a holdvilágos úton. Egy terebélyes bükk alatt megálltak. Padocska volt ottan. Vasámaponkint egy vak fiú szokott ott ülni. Harmonikázik. A kalapja előtte a földön.- Nézze, - mondotta Eszter, - itt a selymes fű. Üljön ide le. Hadd fussak a harmatban. És leült. Ledobta a cipőit. Lerántotta a harisnyáját. Befutott mezítláb a fűbe. Ábel utána indult, de a leány visszaintette: — Maradjon, maradjon, őrizze a cipőmet. És föl-alá futkosott, keringőzött. A sötétkék fűben szinte villogott a lába fehérsége. Valami dallamot is dúdolt. A két kezét szétterjesztette. A haja kiomlott és lengett. Aztán a kendőt is lekapta a válláról, és körbe lengette. Fürdött a harmatban, holdfényben, füvek illatában. Aztán lihegve futott vissza, és Ábel mellé roskadt a padra.- Óh, de jó volt! Hátranyúlt, hogy visszakösse a haját csomóba.- Hagyja úgy, — mondotta Ábel. - Nem is képzeli, milyen szép most maga! A leány fölemelt keze erre Ábel nyaka köré fonódott, s forró arca hozzásimult Ábelnak az arcához.- Szeress ha szép vagyok! Mindig!- Örökké.- Még azon túl is! Megcsókolta Ábelt és kifejlett a karjaiból. A harisnyájáért nyúlt. — Jaj, — mondotta, — hogy húzom fel? Lebocsátotta a kasmír-kendőt a földre, és arra tette a lábát, hogy megtörölje. Ábel eléje térdelt, és a maga zsebkendőjével segített neki. Eszter lábát a térdére vette s gyöngéden felitatta róla a zsebkendőjével a harmatot. A leány háttal a fának támaszkodva ült s álmodozva nézett Ábelra. — Milyen szép a lába, — mondotta Ábel. — De milyen hideg. Nem fog meghűlni? És amint ott szárítgatta féltérdén a leány lábát, lehajolt és csókot nyomott a lábfejére. — Ábel — rebegte felocsúdva a leány. S elkapta a lábát. Gyorsan rávonta a harisnyáját s a cipőjét. Aztán újra egymás kaijába fűződtek, — sétáltak tovább. Sétáltak a holdfényben, egymáshoz ölelkezve, a holdámyékos fák között. A beszélgetésük halk, édes gügyögés volt, mint ahogy az alvó madár gügyög álmában a lombok között. + Másnap szombat este volt. Ábel már tíz órakor ott ült a bodzabokor alatt. Eszter azonban nem jött. Pedig virágot is hozott neki. Öt szál liliomot. Útközben vette egy svábasszonytól a János-kórház mellett. Már tizenegy óra elmúlt, a negyedek egymásután haladtak. Ábel csak fülelgetett, el nem tudta gondolni, mi történt? Végre éjfélkor hallatszott a kavicsos út halk hersegése, aztán sebes szoknyasuhogás. — Te még itt vagy! — s a nyakába borult, - óh te hű angyal! Hát mért nem mentél haza? Nem jöhettem ki Ábelkám. Mama ebéd után elaludt, és este csak forgolódott, sóhajtozott. Képzelheted, hogyan égetett engem az ágy! Minduntalan rád gondoltam. S nem volt szabad megmozdulnom. Mert ha mama meghallja, hogy mozdulok, beszélgetést kezd velem, s akkor nincs vége. Oh, te szegény jó lélek te! És te itt álltái a nedves éjben! és vártál, vártál... — Reggelig itt álltam volna. Nézd, egypár liliomot hoztam. — Köszönöm édes. Minek hoztad? hiszen nekünk is van. De azért köszönöm. Holnap ezt teszem pohárba. A leghosszabb szálat kiválasztotta. A többit letette a fűre. Aztán kilépett a kisajtón. Hosszú szoknya volt rajta, s a vállán fehér kasmir-kendő. Elindultak karbaöltekezve s beszélgettek. kendőt. A kezében a liliom is olyan volt, mintha arannyá változott volna. És a leány szemében is mintha két kis szikra égne. Eszter csak állt és hunyorgott a nap fényes első sugarára. — Sose láttam ennél szebbet! — Én se! — felelte Ábel. De ő a leányt bámulta. II. Egy szeptemberi napon Ábelnak el kellett utaznia. Özvegy édesanyja Pozsonyban lakott s azt telegrafálták, hogy halálosan beteg, Ábel éjjel, vasúton utazott Pozsonyba. Az öreg Nyékyné szívbajos asszony volt. Időnkint elájult s napokig feküdt. De mivel magányosan élt, néha senkise tudott a bajáról. Akkor azonban a szomszédságban esett össze és onnan értesítették Ábelt. Mikorra Ábel odaérkezett, az öreg asszony már eszméletén volt. Hét éve nem látták egymást. Ábel tizenöt éves korában már a maga erején élt. Gyermekeket tanított, aztán meg beállt könyves kalmárnak. Csodálkozva nézett szét otthon az ismerős bútorokon: gyermekkorában nem látszott olyan szegényesnek az a hajlék. — Miből él maga édesanyám? — kérdezte elszorult szívvel. — Megélek, ne törődj vele, — felelte a beteg. — Nekem kevés kell. Látod hogy van házam, kertem. Ez a kis kert eltáplál engem. A ház bizony csak egyszobás viskó volt, a kert is kicsiny. Ábel arra vélekedett, hogy az apja vagyonából is megmenthetett az anyja valamit. Mégis elgondolkodva ült az ágy mellett. Azon gondolkodott, hogy mihelyt lehet, a maga emberségére helyezkedik ha csak akkora bolttal is, mint a szivarskatulya, de megkezdi. És akkor magához veszi az anyját. Mert gyöngéd szeretettel szerették egymást. Ábel minden vasárnap küldött az öregasszonynak levelet. Megírta benne a lefolyt hétnek minden napját, hogy mivel foglakozott. És az öregasszony is írt neki minden héten, de az ő levele jobbára csak tanácsolás volt, hogy vigyázzon az egészségére, a fehérneműt mindig olvassa össze, és takarékoskodjék, mert a félrerakott pénz nagy biztonság az élet nehéz napjaiban. Ábelnak bizony nem volt félretett pénze, egy hatosa se, de mindig ígérte, hogy mihelyt ötven forint lesz a fizetése, gyűjteni fog. Hát aggodalmas szívvel ült a beteg mellett. Az öregasszony megszólalt: — Vasámaponkint mit csinálsz? — Pihenek anyám. Sétálok. — Kártyázol? — Soha. — Iszol? — Nem szeretem a bort. — Akkor boldogulsz. És sóhajtott. — Ha mégegyszer ilyen baj ér, nem lábalok ki belőle. Akkor eladhatod a házat is, a kertet is. Talán ezekért a nagy bútorokért is kapsz valamit. Csak a Mária-képet ne add el. Vidd el magaddal és akaszd be a szobába. A Mária-kép vászna alatt van mégegy kép: Kossuth Lajosnak képe. Olajfestmény. Azt vedd ki, ha csendesül az idő és tedd jobb rámába: add el. A szekrény fölött egy elfeketült ijedtszemű Mária sötétlett. Falusi templomokban szokott lenni olyan művészietlen mázol- mány. De az ájtatos szívek nem azt nézik. Megszokják a képet, átváltozik nekik elevenné, s meg nem válnak tőle a világért se. A Kossuth-képet még abban az időben se merték némelyek falra tenni. — Nem felejted el? — kérdezte a beteg. — Remélem nem lesz rá szükségem, — felelte a fia. Másnap reggel aztán visszatért hajóval, mivelhogy a hajó olcsóbb a vasútnál. (Folytatjuk)
