Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-25 / 29. szám
Múltismeret: mai önismeret Arcélek Bogoly Jánosról, a Királyhelmeci Honismereti Múzeum igazgatójáról Évekkel ezelőtt is tevékenységére, pedagógusi elhivatottságára, természetszeretetére, biológusi ismeretére, helytörténészi felkészültségére és mindenekelőtt előadói kvalitásaira figyelhettek fel azok, akik találkoztak Bogoly Jánossal, a még most is Nagykaposon élő, de már Királyhel- mecen muzeológusként dolgozó pedagógussal. Ismeretteijesztő sorozatai a hazai magyar sajtóban sokakat döbbentettek rá szűkebb és tágabb értelemben vett szülőföldjük szépségeire. Bodrogköz és Ungvidék növény- és állatvilága, történelmi múltja, műemlékei és más nevezetességei egyre többször az ő tolla nyomán lettek országosan ismertek. Aligha meglepő, hogy amikor köztudott lett a Királyhelmeci Honismereti Múzeum városi költségvetésből és alapítványi pénzekből történő alapítása, sokakban az ő személye tetszett legalkalmasabbnak az igazgatói posztra. — Olyan dolog ez, hogy valójában önmagam vagyok a főnököm, hiszen igazából most kezdődött a múzeumalapítás első szakasza. Ezt megelőzően a széles környéken nem működött múzeum. A tőketerebesi kizárólag Kelet-Szlovákia mezőgazdasági hagyományaival foglalkozik, s a nagymihályi multifunkcionális gyűjtőkörrel rendelkezik. Egyiket sem érdekli a mi vidékünk. Ha figyelembe vesszük, hogy a Bodrogköz és az Ungvidék egy nyelvi sziget, éppen ezért az utóbbi hetven évben kialakult egy sajátos jellege is a tájnak. Ebből kiindulva született meg az elképzelésünk arról, mit szeretnénk gyűjteni. Annak idején még a Csemadok berkeiben merült fel, hogy a borsi Rákóczi-kastélyban kellene múzeumot létesíteni, de ezek a tervek pénz hiányában megfeneklettek. A város vagyonának visszaszármaztatása után kiderült, hogy néhány épület visszakerült a város tulajdonába. Ennek egy részét az önkormányzat hasznosította, de maradt üresen is. Akkor mi - Pásztor István polgármester, Hogya György író, Ivanega Iván, a népfőiskola vezetője, Szúnyog Géza, a körzeti hivatal vezetője, Gyimesi György és még jó páran - összedugtuk a fejünket, hogy a patikával szembeni szép épületet kár lenne profán célokra kiadni. Ezután a városi önkormányzat egyhangúlag megszavazta a bizalmat az elképzelésünknek. Szerencsére a statikai vizsgálat nyomán kiderült, hogy olyan állapotban van, ami nem kíván költségesebb átépítést. Be kell vezetni a fűtést, új vakolatot és elektromos vezetékeket muszáj készíteni. Tervrajzokat tesz elém, s ahogyan a vonalakat, méretezést és a síkbeli tagolást figyeljük, Bogoly János váratlanul a gyűjtőkörről kezd beszélni. — Míg az építkezés folyik, igyekszem megalapozni a gyűjteményt. Ha a múzeumot képzelem el, akkor a regionalitást tartjuk elsődlegesnek. Bodrogköz és környékének a hagyományait szeretnénk gyűjteni. Ez azt jelenti, hogy mindaz érdekel bennünket, ami ebben a régióban fontos. A vidék természetrajza, a történelmi hagyományai, a néprajza és művészettörténete alkotja majd a gyűjtőkört. Nem foglalkozunk se kínai porcelánnal, se kardgyűjteménnyel, hanem kizárólag azokra a tárgyi és szellemi rétegekre akarunk figyelni, amelyek itt keletkeztek, vagy innen elszármazott embereknek az alkotásai. Aligha valósítható ez meg áz ott élők támogatása, segítsége nélkül. Sokat segíthetnek az innen elszármazottak is, hiszen legtöbbjük őrizget olyan tárgyakat, okiratokat, amelyek valamilyen módon az ide való kötődésüket reprezentálják. Bogoly János nem törődve a mindenkori gáncsoskodókkal, most is azokra számít, akik örülnek az új intézménynek. Bár igen szegények, s a felkínált tárgyak megvásárlására nincs módjuk, eddig is sokan adományoztak vagy ajánlottak fel adományokat. Az egyházak részéről olyan értékeket, amelyekről úgy vélik, közkinccsé kell tenni; magánszemélyek szövőszéket, guzsalyokat kínáltak fel. Voltak, akik kordokumentumként értékes családi iratokat adtak át, amelyeken egy-egy helyi címerváltozat található.-Számunkra minden érték, ami beleillik a gyűjtőkörünkbe. Ezért is lenne jó, hogy ne az adományozók döntsék el, mi az érték és mi nem. Szeretnénk, ha az egyes időszaki kiállításokra legalább kölcsönöznék a birtokukban lévő dolgokat. Tervezünk néprajzi kiállítást, felmértük a lehetőségét egy szakrális tematikájú kiállításnak. Ez utóbbi során hihetetlen gazdagsággal találtuk magunkat szembe, amit igenis meg kell az itt élő embereknek mutatni. Erősödjön a kötődésük, az együvétartozá- suk, hiszen a letűnt rendszerben éppen ezt vették el tőlük, s a veszélyeztetettség ellen, ami még nem szűnt meg teljesen, az öntudatra alapozott önismeret a legbiztosabb védőbástya. Mindaz, amit a hamarosan elkészülő múzeumépületben kiállítanak majd, nem másokért, nem másoknak lesz. Csakis az itt élő emberek, az itt tanuló diákok, az itt megszülető utódok érdekeit, gyarapodását szolgálja majd a Honismereti Múzeum. Ami Bogoly János és társai elképzelése szerint igazából szellemi központ is szeretne lenni, ahol helyet kapnának a polgári kezdeményezések, a helyi lapok szerkesztőségei, a Mécs László Népfőiskola.- Nem akarunk beszűkülni a porosodó tárgyak közé. Már most elkezdtük a kiadói tevékenységünket, amiben segítségünkre van a Petőfi Művelődési Központ nyomdája is. Elkészült két kiadványunk. Egyikben Királyhelmecet mutatom be, a másikban a régió helységneveit adtuk közre a történelmi fejlődés tükrében időrendbe szedett változatokban. Aki még kételkedik a földrajzi nevek kialakulását illetően, meggyőződhet az igazságról. Készülőben van a Bodrogközi és az Ungvi- déki falvak rövid történetének monográfiája is, amire a Magyar Művelődési Minisztérium ígért támogatást. Tévedés lenne azt hinni, hogy Bogoly János egyszerre és váratlanul lett azzá aki. Véleményem szerint: egyszemélyes intézmény és a környék tekintélyes tudású ismerője. Ottjártamkor kapta hírül, hogy a Madách Kiadónál megjelent a Ki- rályhelmec című könyve. Segítségére van az egyes pályázatokon való részvételkor a Mécs László Népfőiskola, amely kiadóként gondozza a regionális kiadványokat. Most készíti a műemlékekről szóló könyvét, amely a kulturális és falusi turizmust lesz hivatott segíteni. Több száz oldalas kiadványt készíthetne, ha minden műemlékről csupán néhány soros ismertetőt írna. Most is kutat a levéltárakban, gyűjti az anyagot, s mindezek mellett aktív természetvédő is.- Kétségtelen sikernek könyvelhetjük el, hogy nagy összefogással sikerült megakadályozni a katonai bázis idetelepítését. Annak ellenére, hogy világos a kép, egyesek mégis bedőlnek a katonák propagandájának. Elhitték azt, hogy ha a város engedélyt ad az építkezésre, akkor az ő szőllős kertjébe is bevezetik a vizet. Éppen most, amikor az egész Bodrogköz vízhiánnyal küzd, éppen az ő kertjét fogják locsolni a katonák. Néhányan meg is állítanak bennünket: „hogyha nem ti lennétek, akkor lenne vizünk a hegyen“. Csakhogy ezek az emberek arra nem gondolnak, hogyha a katonai objektum a hegyen lesz, naponta feltörik a présházát, lelopják a gyümölcsét, letarolják a szőlőjét. A katona ugyanis nem válogat, visz, amit lát. Ráadásul, majd teijeszkedni is akarnak, mert szállás kell, lakás kell, étkezde kell, kantin kell. A minap a Szlovák Televízió 2-es csatornáján hallottam beszélni egy riportfilmben, amint a Bodrogköz vizeinek visszavezetéséről szólt. Olyan ember hírében áll, aki képes a dolgokat a maguk kiteljesedéséig vinni.- Kevesen vagyunk ezen a tájon értelmiségiek. Itt szinte csak a magunk erejére támaszkodhatunk, hiszen senki nem végzi el helyettünk a szervezést, a kutatást, senki nem áll ki a mi érdekünkben, ha mi nem tesszük. A napokban Csorna László deregnyői református pap kezdeményezésére létrehoztuk a Sziget-kört, amely havonta a nagykaposi római katolikus esperességen jön össze. Eddig mintegy tízen vagyunk a tagjai, s igyekszünk a régió jelene és jövője fölött gondolkodni. Cselekvő- képes emberek szabad társulása szeretnénk lenni, akik mihamarabb tudnak tenni a régió fejlesztéséért. Többségünk már most is tesz valamit a változásért. Miközben mindegyre önmagáról igyekszem faggatni, Bogoly János mindig kitér a válasz elől. Felesége, két gyermeke van. Ottjártamkor éppen ifjúsági honismereti kerékpártúrát szervezett. Ki más, ha nem az egykori pedagógus, aki tudásával és munkájával méltán érdemelte ki a múzeumigazgató rangját. Ha csak rajta és segítőtársam fog múlni, hamarosan múzeuma lesz Királyhel- mecnek. Dusza István A régi és az új találkozása Királyhelmecen Molnár János felvétele * Nem a vilagpan - a roia KiaiaKiioil képben elünk I „Egy francia, angol, bármilyen is legyen személy szerint, belső tépett- sége ellenére azonnal belép egyfajta évszázadok óta kidolgozott kész angol, francia nemzeti formába. Én lengyel voltam“ — írja Witold Gomb- rowicz, aki szerint e kész formának köszönhetően a nyugat-európaiak nem élnek át annyi disszonanciát, nem kényszerülnek átélni annyi létformát, mint amennyit a „gyengített forma országai“, vagyis mi, középeurópaiak. A fenti Gombrowicz-passzus olvasásakor szenvtelenül lefitymáló érzés lett úrrá rajtam, valószínűleg ösztönös védekezésből, hiszen én még abba a „gyengített formába“ sem születtem bele, amelybe a lengyelnek Lengyelországban, a magyarnak Magyarországon, a szlováknak Szlovákiában megadatik beleszületnie. Tőlem a kommunizmus ideológiai és nacionalista redukcio- nizmusa azt a lehetőséget is elvette, hogy magyarnak születve a nemzetembe születhessek bele. Belém a különféle intézmények és médiák 1989-ig azt a szorongást okozó önmeghatározást sulykolták, hogy én nem a magyar nemzet, hanem a szlovákiai magyar nemzetiségi közösség tagja vagyok. Az autentikusság hiányának, szüntelen érzetének — amely olykor még ma is fojtogat, ha e közösség tagjának titulálnak — ez a rámerőszakolt formatudat a kútfője. Ma már tudom, ez az én kívülről kapott „politikai formám“, ami még annál a „gyengített formánál“ is senyvedtebb, amelybe a Kelet és a Nyugat közti európai térség országaira vonatkoztatva Gombro- wicz is besorolja magát. A szándék, hogy e „senyvedt forma“ már-már orwelli kauzalitásáról itt kimerítően beszéljek, képtelenség, azt azonban szükségesnek tartom megemlíteni, hogy ez a „senyvedt forma“ egy nem államalkotó nemzetrész skizoí- renizálását célzó törekvés formája. Nem panaszként mondom ezt, hiszen az vesse rám az első követ, aki tiszta lelkiismerettel állíthatná, hogy ismeretei vannak olyan közép-európai nemzetről, kisebbségről vagy vallási felekezetről, amely ne bonyolódott volna bele e térségben mindenkit sújtó balsorsba, s ne lenne oka panaszra. Egyszerűen arról van szó, hogy az irodalom és a könyvek voltak azok a testőreim, amelyek megvédtek attól, hogy baljós utópiák és egyéb veszedelmes törekvések a szellemi alsóbbrendűségbe taszítsanak. Meggyőződésem, hogy nekünk, demokratikus érzelmű itt élőknek, ajánlatos itt maradnunk; a határoknak pedig ott, ahová kinek szerencséjére, kinek szerencsétlenségére kerültek. A békés együttélést szolgálandó, talán nem ártana a „gyengített forma országait“ egy mindnyájunknak autentikus, határozott formatudatú szerkezetté változtatni. Olyan formává, amely alatt a szerb Danilo Kis szavaival élve, „a választás lehetősége értendő“. Noha ez a szerkezetátalakítás egész térségünkben kezdetét vette, engedjék meg, hogy egyetlen példával mégis sejtetni engedjem, miféle vibráció az, amely a demokrácia elveit e „gyengített forma“ mágneses terében meghonosíthatja. 1989 előtt soha nem ragadott magával az a képzet, hogy akár Csehszlovákia, akár Magyarország bizalmas hazám lehetne. Csak a bársonyos forradalom kezdeti hónapjaiban töltött el az az intim érzés, hogy azzal az országgal, amelyben születtem és élek, teljes lényemmel azonosulhatnék. Ma már tudom, a teljes egyenjogúság eufóriájának lidérce játszott velem akkor, ennek ellenére mind a nemzetemet, mind az engem lényegében hontalanító hazáimat mindmáig a Simone Weil sugallta részvéttel szeretem. Azóta Szlovákiában a többség nyelvét politikai úton determinánssá vindikálták azok a honatyák, akik az ölükbe pottyantott nemzeti függetlenség kiváltotta önfeledtségtől nem látták, hogy ezzel engem is determináltak. Alkotmányos úton másod- rangúsítottak. Anyanyelvem ugyanis nem szlovák, következésképpen mint magyar, államalkotó részelem sem vagyok e piciny hazában, s mint amolyan „bent élő külső“ állampolgár, el vagyok zárva némely lehetőségektől. Mivel e fejtegetésem értelme kiteljed a teljes közép-európai térségre, itt talán élhetek egy velejéig abszurd és profán példával. Noha a Szlovák Köztársaság nemzetállami alkotmánya explicite nem tartalmazza, kikövetkezetethető belőle, hogy Szigeti László névvel ebben az országban senki nem lehetne, hogy mást ne is mondjak, köztársasági elnök. Miként Varsóban, Prágában, Bukarestben, Belgrádban és Zágrábban sem, s persze, Budapesten sem lehetne államfő ma egy Ladislav Ostrovsky. Ehhez a talán túl frivolnak található példához az amerikai demokrácia című kötet szerzőjétől, Alexis de Tocqueville-tól kaptam ösztönzést. Ez a francia úriember már 1835-ben látja, hogy a függetlenségig eljutott nemzet képtelen működtetni a szabadságot, ha állampolgárait és önszerveződő közösségeit nem juttatja teljes egyenjogúsághoz, ha képtelen biztosítani, hogy az egyenjogúság elvét a szövetségi honatyától a bírón át, a legeldugottabb település hivatalnoksegédjéig mindenki betartsa, s ennek megfelelően járjon el még, a legelvetemültebbnek feltételezett fekete bőrű bűnözővel is. Ma Washingtonnak és New Yorknak fekete bőrű polgár- mestere van, s nem hiszem, hogy néhány amerikai nacionalistán kívül, akik mindenekelőtt fajgyűlölőként mutatkoznak - valaki is bánná, ha Clinton után fekete bőrű politikus lenne az Egyesült Államok elnöke. Az Atlanti-óceánon túl ugyanis már a politikai élet vérkeringésébe is bekerült a posztmodem. A posztmodem megjelenése engem arra intelmez, hogy az ember nem a világban, hanem a világról kialakított képében él. S talán ez a legnagyobb veszély rá nézve. Ez a tradicionális „evidenciák“-ból gyúrt kép ugyanis, természeténél fogva, nem annyira a jövőbe, inkább a múltba mutat, s nem a nyitottságban, hanem a bezártságban sejtettet meg több értéket. Érthető: itt mindig minden nemzet magára volt hagyatva. Magyarként talán megengedhetem azt a vélekedést, hogy mi semmivel sem vagyunk nyitottabbak szomszédainknál. Csupán annyival vagyunk fogékonyabbak szomszédaink problémái iránt, amennyivel több magyar él a határokon túl, mint kisebbségi Magyarország határain belül. A demokratikus szocializáció teljes hiánya és egymás hiányos ismerete iszonyatosan megnehezíti a közép-európai nemzetek kölcsönös kompromisszumokra alapozandó párbeszédét. E párbeszéd hasznosságához az irodalom és a könyvkiadás, szerényen bár, de hozzájárulhat. Persze, annak tudatosításával, hogy iszonyú veszélyeket rejt magában az a rimbaud-i naiv elképzelés, miszerint az irodalom „megváltoztatja a világot“. E tévhit szellemében ma is működnek irodalmárok, akik véres húrokat pengetnek vagy éppen a messianizmust kísértik. Ugyanakkor világosan látni, hogy a demokráciával még csak kísérletező társadalmainknak az eddigieknél sokkal nagyobb erőfeszítéseket kell tenniük mindenekelőtt a szomszéd kultúrák kölcsönös hazai és külhoni megismertetéséért, amellyel nemcsak a párbeszédet segíthetnék elő, de meggátolhatnák a kultúra elsekélyesedését is, ami Tocqueville szerint is a demokrácia egyik velejárója. Mivel az ember élete egyetlen és egyedülálló esély, úgy gondolom, az értelmesen olvasó ember, tetteiben és minden műben, a saját jövőjét vizsgálja. Nem azért, mintha a halhatatlanságra vágyna. Az értelmes ember már tisztában van azzal, hogy a halhatatlanság mítosza az emberiség legnagyobb önbecsapása, amely pótlékként született abból a tehetetlenségből, hogy még a legnagyobb eszmerendszerek sem voltak képesek mindmáig megválaszolni azt a kérdést, mi is az a Végtelen, amelyben élünk. Az ember azért vizsgálja minden műben saját jövőjét, mert fél. Nem a jövőtől fél, hanem magától és a holnaptól. E félelmet feloldandó arra lenne szükség, hogy az irodalom, lemondva messianisztikus hajlamából eredő nevelő szándékáról, a párbeszédet magában foglaló értékközvetítés szerepét vállalja. Szerény véleményem szerint ez a legtöbb, amit az irodalom — s vele a könyvkiadás — ma megtehet. Szigeti László 1993. vili. 1. 10 tiBUJVSBfl
