Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-06-13 / 23. szám

Faludy György hna, 1992 m először látni: at, döbbent élvezet, ­sokkal édesebb. ■« nagyszínű, lombos i hold még könnyű köd; két fiatal koldus nint hatvan év előtt; a sarga ár démonkezek; \jós simasága, tak ez ezredek; % ha hirtelen nyílnak, a bűvös szobrok meg a sok virág, de kín nem enyhül tőlük s nincsen illat; fényesebb nap, sötétcbb éjszakák; a Santa Sabinában szívest laknék középkori, nem barokk bolt alatt; az újra festett Sistina olyan szép mintha 1520 volna csak; a taxis éjjel háromkor lerobbant kocsiját rúgja, aztán felnevet; az ostiai tenger fölött roppant tu varija össze a szakadt eget; Giordano Bruno szobrán rock- koncertet hirdet a reklám; én is ott leszek; az utcán motorbiciklik lebegnek lábunk között, mint a kisgyermekek; a Spanyol lépcsőn a fiatalokhoz ülnék, ha nem volnék szörnyű öreg; a szerelmesektől éjjel a bokrok meghajolnak s remegni kezdenek; vasárnapon kiülnék az utcára a vendéglői asztalhoz, ahol esznek, isznak és mulatnak, hiába van államcsőd, kormányválság, nyomor csalás, hazugság, maffia - mert élnek, ahogy lehet, míg világ a világ. Szörnyen irigylem őket. Nem tűzték fel bal mellükre országuk bánatát; nem érdekli őket, hogy ki a lombard, a görög, a germán, a római, a zsidó vagy a gót, és nem gondolják, hogy kihaló nemzetség fiai, nem szomorkodnak elveszett csatákon, a jövendőtől nem várnak csodát, a valóság nékik más, mint az álom, de pontosan tudják, hogy kicsodák. Zsuzsa , Abigél árnyai felhasították vállait tea vérfürdő isan halnak meg benne a szavak fekete virágok meghajtják fejüket en előtt Istennek elég elég az ember hogy Isten megszólaljon elég a tűz hogy Isten megszólaljon elég a víz hogy Isten megszólaljon elég a kő hogy Isten megszólaljon csak ne legyen magányos, érted?! it éves, és ágy­szíve, ez a vér- éppen olyan >lgokat már nem ií. A fejét még világosságával, em engedi meg, pelje a házon, iforáimal ezt az nem az ö öreg ja apám, hanem ián ülve a másik 'a végső jó taná- kéréssel áll elő. ägyszer még ír- ténetet - mond- ket Maupassant lyeneket régeb- in élő, hús-vér in írd meg, mi )tn: ne? Meg lehet tenni, bár nem valaha is írtam megpróbálkoz- ttel, ha olyanra ízdődik: „Volt és ezt cse- Két pont közti mindig is utál- ikokból, hanem linden remény­cár valós, akár i van arra, hogy : elrendelt, itott egy törté­ért meg az utca bírtam, és aztán i -, ehhez mit doltál? em volt, már az yszer egy asz- a. Szépen éltek, anhattanen. Ez sen, narkós lett, kön egyáltalán így megőrizze ínyt fiával, az t. Azt mondta, úság kultúrájá- itthonosan érzi különféle okok ta a dolgot, és i várost és az reményvesztet- szomorkodik. volna - mond- ű és szomorú , amire én gon- direkt e, hogy ahhoz sokkal több minden kell. Tudod te jól. Mindent kihagytál. Turgenyev nem így csinálná. Csehov se így csinálná. Ami azt illeti, vannak olyan orosz írók, akikről te sose hallottál, akikről halványlila gőzöd sincs, és vannak olyan jók, mint bárki, akik képesek megírni egy egyszerű, kö­zönséges történetet, akik nem hagy­nák ki, amit te kihagytál. Nem a té­Házas vagy nem házas, nem sokat számít.- Nagyon is sokat számít - mond­ta apám.- Oké - mondtam.- Oké, oké, szerinted - mondta. - De ide figyelj. Azt elhiszem neked, hogy csinos, de azt már nem, hogy olyan okos.- Ez igaz - mondtam. - Tulajdon­képpen ez a baja a történeteknek. A szereplők fantasztikusan indul­nak. Az ember azt hiszi, hogy külön­legesek, de ahogy a dolog halad, ba egy folyóirattal, az Ó, Arany Lóval. Hogy megóvja fiát a bűntudattól (manapság Amerikában ugyanis a klinikailag diagnosztizált rákos megbetegedések kilenctizedének a bűntudat a magja, mondta), és mert mindig is hitt abban, hogy a rossz szokásoknak teret kell en­gedni odahaza, ahol az ember szem­mel tarthatja őket, az asszony is kábítószeres lett. A konyhája egy ideig nevezetes hely volt - idült narkós entellektüelek központja, Grace Paley nyekkel van bajom, hanem azzal, hogy emberek fákon ücsörögnek, és értelmetlen dolgokat mondanak, hangok, ki tudja, honnan...- Ezt felejtsd el, apu. Most mit hagytam ki? Ebből?- Hát például azt, hogy a nó hogy néz ni.- Ó! Elég csinos, azt hiszem. Igen.- A haja?- Sötét, hosszú copfos, mintha kislány lenne vagy külföldi.- És a szülei, a származása? Ami­től ilyen lett. Tudod, ez érdekes.- Nem idevalósiak. Értelmiségiek. A megyéjükben az elsők, akik elvál­tak. Ehhez mit szólsz? Elég lesz?- Te mindenből viccet csinálsz - mondta. - Na és mi van a fiú apjával? Őt miért nem említetted? Vagy a fiú házasságon kívül szüle­tett?- Igen - mondtam. - Házasságon kívül született.- Az isten szerelmére, hát a ti történeteitekben senki se házasodik? Senkinek sincs arra ideje, hogy be­szaladjon a városházára, mielőtt fe­jest ugrana az ágyba?- Nincs - mondtam. — A valóság­ban, ott igen. De az én történeteim­ben nincs.- Miért válaszolsz nekem így?- Jaj, apu, ez sima kis történet, mely egy okos, nagyon modem asz- szonyról szól, aki feljött New York­ba, tele érdeklődéssel, szerelemmel, hittel, bizalommal, meg szól a fiáról, arról, hogy az asszonynak milyen nehéz dolga volt ebben a világban. kiderül, hogy csak átlagosak, némi műveltséggel. Néha meg pont fordít­va, az alak egy bárgyú félcédulás, de túljár az eszeden, és a végén képte­len vagy kiötölni valami épkézláb befejezést.- És olyankor mit csinálsz? - kér­dezte apám. Néhány évtizeden át orvos volt, aztán pár évig festőmű­vész, és még mindig érdeklik a rész­letek, a szakmai fogások, a technika.- Hát az ember hagyja a történe­tet érlelődni addig, amíg valami egyezségre nem jut önmaga és az önfejű hős között.- Nem beszélsz te most mellé? -■ kérdezte. - Kezdjük újra — mond­ta. - Ma este történetesen nem me­gyek el itthonról. Mondd el újra a történetet. Lássuk, most mire jutsz.- Oké - mondtam. - De ez nem ötperces ügy. Második kísérlet: Volt egyszer, szemben velünk, az utca másik oldalán egy kedves, csi­nos nő, a szomszédunk. Volt egy fia, akit nagyon szeretett, mivelhogy születése óta ismerte (gyámoltalan, pufók csecsemőkorából, és a birkó- zós, puszilkodós korszakából, héttől tízig, csakúgy, mint korábbról és későbbről). Ez a fiú, amikor a ka­maszkor a körmei közé kaparintotta, narkós lett. Nem volt reménytelen eset, sót kifejezetten szépreményű volt, ideológus fajta, és sikeres térí­tő. Ragyogó intellektusával sorra írta meggyőző cikkeit a gimnázium új­ságjába. Szélesebb olvasóközönség­re vágyván, fontos összeköttetése­ket felhasználva beverekedte magát a Lower Manhattan-i hírlapelosztó­akik tudták, mit csinálnak. Néhá- nyan művésznek érezték magukat, mint Coleridge, mások tudományos­nak és forradalminak, mint Leary. Bár az asszony maga is gyakran belőtte magát, bizonyos példás anyai reflexei azért megmaradtak, és gon­doskodott róla, hogy legyen a ház­ban jó sok narancslé és méz és tej és vitamin. Ugyanakkor mást sem fő­zött, csak chilit, és azt is csak hetente egyszer. Elmagyarázta, mikor amo­lyan jószomszédi aggodalommal ko­molyan elbeszélgettünk vele, hogy ő így veszi ki a részét az ifjúság kultúrájából, és sokkal szívesebben tart a fiatalokkal, ami megtisztelte­tés, mint a saját korosztályával. A fiút az egyik héten, mialatt egy Antonioni-film közben elbóbiskolt, keményen oldalba bökte egy mellet­te ülő, zord és hittérítői hajlamokkal megáldott lány. A lány sárgabarack- sűrítménnyel és olajos magvakkal kínálta, hogy a vércukorszintje meg­emelkedjék, szemrehányásokkal il­lette, és magával vitte. A lány hallott már a fiúról és a munkájáról, és ő maga is kiadott, szerkesztett és írt egy konkurens újságot. Az ember igenis csak ke­nyérrel él címűt. A lány folyamatos jelenlétének szerves hevében a fiú­ban óhatatlanul újraébredt az érdek­lődés saját izmai, artériái és idegpá­lyái iránt. Tulajdonképpen imádta ezeket, féltve óvta, és Az ember igenis csak., .hasábjain fura kis da­lokban dicsőítette. A lélek földöntúli húrja megpendül földi ujjaim alatt vállam feszül hogy szét ne hulljak fogammal szabom körvonalamat (Lendvay Éva fordítása) Fejének (akarat és eltökéltség eme glóriájának) a száját kemény húsú almával, dióval, búzacsírával és szó­jaolajjal etette. Azt mondta a régi barátainak, mostantól, azt hiszem, észnél leszek. Bio-kaját fogok enni. Azt mondta, mélylégzéses lelki gya­korlatba kezd. Neked nincs hozzá kedved, mami? kérdezte kedvesen. Megtérése oly sugárzó és magával ragadó volt, hogy a magakorabeli szomszéd srácok azt kezdték mon­dogatni, hogy nem is volt ö soha igazi narkós, csak jó szimatú újság­író, aki a sztori nyomában járt. Az anya számtalanszor megpróbált le­szokni arról, ami a fia és barátai nélkül csupán magányos szokássá vált. Ezirányú erőfeszítését csak igen csekély siker koronázta. A fiú és a barátnője fogták elektromos sten­cilgépüket, és elköltöztek egy másik kerület bozóttal övezett peremére. Nagyon szigorúak voltak. Meg­mondták neki, hogy addig látni se akarják, amíg hatvan napig meg nem tartóztatja magát a kábítószertől. Otthon, a magányos estéken, az anya sírva olvasta végig újra és újra az Ó, Arany Ló! hét számát. Épp oly őszintének tűntek neki, mint annak idején. Gyakran mentünk át hozzá a túloldalra látogatóba és vigasztal­ni. De ha bármelyikünk szóba hozta a maga gyerekét, aki kollégiumban vagy kórházban van, vagy otthon, mert lemorzsolódott az iskolából, ő felsikoltott, Kisfiam! Kisfiam! és ar­cot szántó, időrabló, szörnyű köny- nyekben tört ki. Vége. Apám először hallgatott, aztán azt mondta:- Ad egy: kiváló humorérzéked van. Ad kettő: Világos, hogy képte­len vagy elmondani egy egyszerű történetet. Szóval ne is erőlködj. Aztán szomorúan azt mondta:- Ad három: gondolom, ez azt jelenti, hogy egyedül maradt, úgy hagyták ott, mármint az anyját! Biz­tos beteg? Azt mondtam:- Igen.- Szegény asszony. Szegény te­remtés, hogy ilyen bolond időkben született, hogy ilyen bolondok kö­zött él. Vége. Jól tetted, hogy ezt odaírtad. Vége. Nem akartam vitatkozni, de kénytelen voltam azt mondani.- Hát azért nem feltétlenül a vé­ge, apu.- De — mondta. — Micsoda tragé­dia. Egy ember vége.- Nem, apu - könyörögtem neki - nem kell, hogy az legyen. Még csak negyven körül van. A mai világban idővel ezerféle lehetőség közül válo­gathat. Lehet tanár vagy szociális gondozó. Ex-narkós! Ez néha többet ér, mint egy pedagógiai doktorátus.- Nagyon vicces - mondta. - Mint írónak, ez a legnagyobb bajod. Nem akarod felismerni. Tragédia! Hét­köznapi tragédia! Történelmi tragé­dia! Semmi remény. Vége.- Ó, apu — feleltem —, még meg­változhat.- A saját életedben is szembe kell nézned ezzel. - Bevett néhány nit- roglicerin tablettát.- Csavard ötösre - kérte, az oxi­génpalack számlapjára mutatva. Be­rakta a csöveket az orrába, és mélye­ket lélegzett. Behunyta a szemét és azt mondta:- Nem. Szent ígéretet tettem a családnak, hogy mindig hagyom, hogy a vitában övé legyen az utolsó szó, de ebben az esetben másféle felelősség terhelt. Ez a nő ott lakik az utca túloldalán. Öt én gondoltam ki, az én teremtmé­nyem. Fáj érte a szívem. Nem fogom a síró asszonyt otthagyni abban a házban. (Ami azt illeti, ezt az Élet sem tenné, amelyben, velem ellen­tétben, nincs könyörület.) Ezért aztán: Az asszony pedig megváltozott. Persze a fia soha töb­bé nem ment haza. De az asszony most éppen asszisztensnő egy East Village-i egészségügyi közintéz­ményben. A legtöbb ügyfél fiatal, néhányuk régi ismerős. A főorvos azt mondta neki:- Bár lenne három ilyen embe­rünk, mint maga, a tapasztala­taival ...- Ezt mondta az orvos? - Apám kivette az oxigénpalack csöveit az orrából: - Viccelsz. Már megint vic­celsz.- Nem, apu, ez tényleg megtör­ténhet. Fura világot élünk manapság.- Nem — tiltakozott. - Első az igazság. El fog zülleni. Az embernek legyen egyénisége. Neki nincs.- Nem, apu - mondtam. - Ez a helyzet. Állása yan. Felejtsd el. Dolgozik abban az intézményben.- És meddig fog ez tartani? - kér­dezte. - Tragédia. — És te is. Mikor mersz már ezzel szembenézni? Sárosi Zsófia fordítása Szabó Ottó grafikái Elszomorítom magam

Next

/
Thumbnails
Contents