Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-18 / 28. szám
Tavaly, június elején abban a kisvárosban voltam, ahol születtem. A városban most is az a sajátságos csend, mintha halottak között járnék. Két hét alatt beteltem vele, kivágytam belőle, akárhová, csak ki innét.- Menj ki Búzáshoz! - mondták a fiúk.- Miféle Búzáshoz, hová?- Ide a szomszéd faluba — Búzáshoz, nem is emlékszel? Búzás? - Az újra fölhangzó név most megütötte a fülemet. Emlékeztem, hosszú idő után most emlékeztem először, hogy egy ilyen nevű fiúval jártam együtt még a kisiskolába. A név nyomán alakja is eszembe jutott, s újra láttam a tömzsi kis Búzás Lászlót, pulykatojásos, fanyar kis képével... Megindultam a falu felé. Estellett. Se előttem, se hátam mögött egyetlen élőlény, de oldalt az út eleven szegélyei — óriási agg jegenyék - zúgtak, susogtak, beszélgettek. Pedig nem fútt egy leheletnyi szellő se, s az árnyékok változatlan terpeszkedtek keresztül-kasul előttem. Az út közepe táján még szebb lett. A város lesüllyedt a völgybe, nem láttam többé, csak az esteli harangszó halk zúgása hallatszott felém. Az is elhalt, amint mindjobban közeledtem a falu felé. Már nemcsak a templomot, hanem a paplakot is láttam, s leverődött hozzám a négylábú bakterok, a nagy fehér kutyák együttes ugatása. Ez közelről olyan kellemetlen csaholás, melyet a távolság szinte melodikussá tesz. A faluban már aludtak, s én alig tudtam rátalálni Búzás Lászlóra. Egy elkésett mezei munkás vezetett el — nagy tisztességtudással - a tanító úrhoz. Esteli kilenc órára járt már az idő, s László még nem aludt. Amint beléptem az alacsony, de jó tágas szobába, azonnal megismert. Nagyon megörült, s azt mondta, sokat gondolt rám.- Nem csoda, ti itt ráértek. Mosolygott erre a megjegyzésre.- Nono, te nem vagy néptanító, mint én, s neked biztosan nincs fent a fővárosban százegy- néhány tanítványod, mint itt nekem ... meg aztán...- Aztán?- Csak azt akartam mondani, hogy nem panaszlom. Csak mind eljárna rendesen, de különösen ilyenkor alig lehet őket becsalni, megmarasztalni az iskolában. Az ember szinte restellj, hiába húzza a fizetést...- Elég-e legalább?- Na, nem sok, de meg lehet belőle élni. Száznyolcvan pengő, de a kommencióval felrúg majdnem négyszázra.- Sok pénz.- Magányos embernek nagyon elég. A plébánosnál eszem... Okos ember... jó koszt.- Eszerint elégedett vagy?- Több - boldog. Boldog! Milyen különösen hangzott ez a szó ebben a dohos szagú, szegényes, dívány nélküli odúban. És ennek a kis kopott embernek az ajkáról.- Boldog! Az! - ismétlé, s föl s alá járkált a szobában. ÉszreÖsszeállította: Mislay Edit vettem, hogy egy kissé biccent is; emlékszem most már: gyermekkorában is.- Amikor „dögész“ voltam (így hívják bent a városban a jövendőbeli tanítókat), nem hittem, hogy ilyen jól fog kiütni a dolog, nem hittem... Széles arcán a mosolygás még erősebbre vált. Ajkai reszkettek: valamit akart mondani, de hallgatott pillanatokig, míg végre az asztalfiából egy füzetet vett elő.-Valaki mondta, hogy te is írsz, mi mindnyájan írunk, akik akkor együtt jártunk... szerencsés osztály volt az...- Versek?- Akarsz meghallgatni... A kis tanító két szerelmes verset - gyenge Petőfi-utánzato- kat - olvasott fel. Udvariasságból elkértem tőle, hogy majd valami lapnál megpróbálom kiadatni. Nem engedte. Bródy Sándor* nyomban asztalunkra tette a pá- linkabutykost. Aztán megkérdezte:- Mi újság Pesten? - majd kiállt a pitvarba, s kiáltott: - Bori, Boris!- Hol van Boriska? - kérdé László.- A főzelékeskertben, földiepret szed. Egészen így képzeltem; földiepret szedve, a világ legpoétiku- sabb ennivalóját, kezén kis kosárkával. De a kosár nem volt kicsiny, valóságos főzelékeskosár volt az, mellyel a lány megjelent. Sőt szőke se volt, hanem haja, szemöldöke, vizes színű szemeinek pillája olyan, amit itt felénk fakónak szoktak mondani. Csúnya volt, nem: több ennél - jelentéktelen; szín, báj, forma nélkül való. A hangja is olyan kopott, mint sárga barászruhája. László bemutatott, s eközben elpirult egészen a füléig. Aztán megkérdezte - valami bókkal egyetemben -, hogyan aludt, mit verte madár. Majdnem sírva fakadt, s rekedten szólt:- Nincs igaza... nem, nem, nincs igaza! Alig tudtam megbékíteni, alig tudtam elhitetni vele, hogy csak próbára akartam tenni. Délben Búzással együtt ebédeltünk a plébánosnál. Késő délután keltünk fel az asztaltól. Újra estellett, amikor hazafelé ballagtam. László kikísért a határon túl.-Nos? - kérdé nyomasztó hallgatás után. Nem tudtam neki mit felelni, mit hazudni.- Szép? — faggatott a szerelmes.- Szép.- Ugye, milyen okos?- Okos.- S milyen jó!- Az... az... Helybenhagytam mindent, sőt mosolyogtam is azon, mint- Nem a prenumeránsoknak írtam, hanem nekünk! - szólt elvörösödve.- Talán szerelmes vagy? Ez a kérdés megolvasztotta tartózkodását. Beszélni kezdett szerelméről, terveiről - átmegy Leszre, ott kétszázhúsz forint a fizetség, aztán, aztán meg fog történni az a dolog, ami neki mindenek tetőpontja. El fogja venni... feleségévé teszi...- Az a lányon is áll! László boldogan, ámbár egy kis elbizakodottsággal hunyorított kicsiny, barna szemeivel.- El van végezve... szeret.- Szép?- Nagyon. Szőke, nagy haja... halavány arca... mit tudom én... csakhogy szép nagyon. álmodott. A lány azt mondta: elfeledte, de...- Nézze, tegnap itt hagyta a pipáját! És átnyújtotta a cseréppipát. Új bojt, „szerelmi kézimunka“ volt rajta. László szemei villogtak. „Milyen lány, ugye, milyen lány?“ - kérdezte tőlem némán, felém hunyorgatva. A lány felém fordult. Ö is megkérdezte, mi újság Pesten. Aztán kérdezősködött egy híres színésznőről, s kérdezte:- Igaz-e, hogy egy gróf fogja elvenni? Hamar kifogytunk a beszédtárgyból. Akkor oszt a lány kérte Lászlót: szavaljon valamit Petőfitől. Például az „Egy gondolat bánt engemet“-et. A kis tanító szavalt, elhallgattunk. rakja fel a szeretett lány alakjára Kelet minden ékszerét, a nyugati regényhősnő minden báját. De mégis, mintha valami irigység, gyöngeség, isten tudja, mi szállt volna meg. Talán az a gyarló, eszelős emberi vágy, elűzni az illúziókat, a magunk és a mások illúzióit. Erőnek erejével kutatni amaz igazságokat, melyek egy fapoltúrát se érnek, de igazságok. Fel akartam világosítani Lászlót, hogy ki az, akit ő szeret. A Fiala Boriska igaz képét akartam elébe állítani. Gúnyolódva kezdtem, közbevágott:- Hagyd, én jobban tudom, csak én látom őt igazán... És apró szemei ragyogtak, ki- tágultanak. Ott tükröződött bennük látomása, a megzavarhatatlan, a megingathatatlan ideál.- Parti?- Mi az? Kezemmel a pénzt jeleztem. Megharagudott, rám förmedt, de kibékült csakhamar, voltaképpen tán nem is értett meg jól. Aztán elbeszélte, hogy a mindenek fölött álló lányt Fiala Boris- kának hívják, s itt lakik lent a pataknál, az erdészházban, az anyja erdőmester özvegye, s penzióból él. Ha nem volna ilyen késő, el is vinne hozzájuk, de majd holnap reggel. Ott maradtam éjszakára! Jó darabig borozgattunk, beszélgettünk az iskolabeli dolgokról, a fiúkról — ő még mindegyikre jól emlékezett - s a tanárokról, akiket most sokkal jobban szeretünk, mint gyermekkorunkban. De ahogy lefeküdtünk, és sötét lett a szobában, László ismét Fiala Boriskáról kezdett beszélni, s a máskülönben akadozó, színtelen szavú ember úgy kiszínezte ezt az alakot, hogy nekem is kedvesnek, kívánatosnak tetszett. Reggeli nyolc órakor már ott voltunk az erdészház pitvarjá- ban. A mama jött elibénk, s bevezetve a nagyon tágas szobába, Kilenckor Lászlónak el kellett néznie az iskolába. Elkísértük a lánnyal, aztán magunkra maradva, fölmentünk a Kálváriára, sétálni a cserek alá. így, magunkra maradva, még jobban szemembe tűnt a lány jelentéktelensége, olyan szűk volt az értelmi képessége, alig volt a fejében egypár száz fogalom. S ez boldogít egy férfit, ebbe szerelmes valaki! Ez a gondolat harangozott minduntalan a fejemben, míg a lányt néztem, míg beszéltem vele. Alig tudott másról beszélni, mint Lászlóról meg Lászlóról. Hogy szereti a plébános, hogy járnak ki hozzájuk az urak a városból. Valami ördögi hatalom arra bírt, hogy megmagyarázzam a lánynak, micsoda nevetséges alakra pazarolja a szerelmét. Gúnyolni kezdtem gyermekkori barátomat. A lány nem reagált. Nyíltabban beszéltem, meg nem értett. Bosszankodtam a dolgon, kereken szóltam. Le volt verve, csüggeteg lett, mint egy jeges eső Mosolygott hiú erőlködésemen. Sajnált vakságomért. Vajon nincs-e igaza? - ez a gondolat gyötört egész úton, hazafelé. Igaza van, nincs igaza - ezzel foglalkoztam, amíg csak kijártam a gyerekkori pajtáshoz, a sajátságos idill fura légkörébe. Augusztusra esett a tanító esküvője. A fehérre meszelt kis templom apró ablakai tölgyágakkal, friss falevelekkel betömködve. A falak félhomályban, valami résen bemászott egy-egy intenzív, tüzes napcsík, s futkározott a templomban: tüzes gyík, égő szalamander. Templomi szertartás soha így meg nem hatott. Alig tudtam megőrizni a hivatalos méltóságot. Egy vőfély, aki el van érzékenyed ve! A nyoszolyólányom mosolygott rajtam.- S a cinizmus? - kérdé gúnyolódva. Amikor elhangzott e szó, már ismét itt volt az a hatalom, amit kifejez, s átvette fölöttem uralmát. A szertartás kezdődött, a pap föllépett a szószékre, s beszélni kezdett: Máté evangéliumából indult ki... A tanító és menyasz- szonya fáradtan egy kissé, de láthatólag túl boldogan álltak az első pad előtt. Új szalonruhájában a férfi még esetlenebb volt. A menyasszony elálló, durva mollruhájában, pomádéval simára és fényesre fésült hajával, suta fejével: olyan sivár, olyan fakó. Alig lehettek teljesen öntudatuknál, s mégis végtelen szerelemmel, mámorral teli tekintetet loptak egymásra. Mellettem a nyoszolyólányom — a járásbíró leánya- unatkozva nézett maga elé. Rettenetesen tudott unatkozni ez a fiatal, alig tizennyolc éves leány. Arcán a türelmetlenség kifejezése, alakján ideges izgult- ság. De ezek a torzító vonások se tudták elrútítani. Ragyogó vörös haja, vakító fehérségű arcszíne, nyúlánk, ideges alakja külön-külön is széppé tudott volna tenni egy fiatal leányt, hát még így összevéve, az egészségtől, az üdeségtől duzza- dozva - egyen, egyben. Megérezte, hogy ránézek, re- ám vetette hosszú metszésű világoszöld, nagy szemeit, melyekből szinte bántó élességű értelem és világos látás sugárzott felém.- Miért néz rám olyan merőn? - kérdé tőlem csodálatosan lágy suttogással.- Azt nézem, hogy milyen szép ön.- Hát ön is ilyen gyenge... Milyen kár, pedig épp az imént gondoltam önre, s elhitettem magammal: ön más, mint a többi. De amikor arra gondoltam, hogy tudnám-e önt csak ezred- résznyire is úgy szeretni, mint az a lány ott a maga barátját: hát nemmel feleltem magamnak. Pedig mennyivel különb ott annál a vőlegénynél...- S ön mennyivel fölötte áll, milyen hasonlíthatatlan magasságban ott ama leány felett...- Szóval kölcsönösen bámuljuk egymást...- Én ezer báját tudom önnek.- És én önnek száz előnyét látom...-Tudjuk tehát kölcsönösen: kik és mik vagyunk. És én szeretném szeretni önt.-Talán kacér vagyok... de mintha én se bánnám... A prédikáció eközben véget ért. Karon kellett fognom a nyo- szolyóleányomat s vele az új pár mögé állnom.- Ugye, jó ezeknek? - susogtam alig hallhatóan.- Jó, de hiszen vakok... — súgta vissza a leány. „Hiszen vakok!“ - hangzott fülembe a vigasztalás, amint a szertartás végeztével karonfogva a kis szkeptikust, kimentünk a templomból. „De hiszen vakok!“ — hangzott mindegyre fülembe a vigasztalás. Vajon azok-e, vajon nem mi vagyunk-e vakok, akik tudunk, s tágra nyitott szemekkel, kicsinyes kutatással bemeredünk az óriási, kikutathatlan életbe?... *130 éve született a magyar novellairodalom jeles képviselője Dúdor István: Jónás
