Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-18 / 28. szám
* avagy nevetve bukdácsolunk a közönség ízlését nem lebecsülve rendezni, bebizonyította Iglódi István, aki Beaumarchais Figaró házassága cimű komédiáját vitte színre Komáromban. Ebben a tapasztaltabb és a fiatalabb generációhoz tartozó színészeknek egy olyan pontos csapatmunkáját láthatjuk, amely a pontos rendezői gondolat nyomán született meg. Márpedig ennek a gondolatiságnak a középpontjában a színész áll. A mindenkori, aki játsszon bár múltból vétetett vagy korunkból való szerepet, az előadással, egyéni játékával szólítja meg a nézőt. Iglódi rendezése nyomán olyan előadás született, amely egyszerre szól a színháztól csupán szórakozást váró, illetve a katartikus erejű rádöbbe- néseket kereső nézőkhöz. Ha van pontosan kijelölhető határköve az idei évadzárón meghirdetett generációváltásnak, akkor a Figaró házassága kétséget kizáróan az. Bol- doghy Olivér, Mokos Attila és Dósa Zsuzsa nagyjából egy színészgenerációhoz tartoznak, s a melléjük társult Mák Ildikó tartotta velük a lépést, mint ahogyan a most pályájuk delelőjén lévők közül Németh Ica, Dráfi Mátyás, Holocsy István, Pőthe István és Varga Tibor karakterformálása volt kiváló. Jelentős sikerek tanúi lehettünk Komáromban. Ritka sikerszériát ért meg a tavalyról áthozott Presser - Sztevanovity A padlás című musical, amely meghaladta az ötvenes szériát. Ehhez sorolandó a Határon Túli Színházak Fesztiválján, Kisvárdán kapott rendezői díj, amelyet Beke Sándor az Ébert Tibor kísérletező műhelyében született Esterházy című dokumentum- és lélektani játék színpadra állításáért kapott. Dráfi Mátyás ennek a drámaírói stúdiumnak a Főszínész rezonőrszerepért kapta meg a legjobb férfiszínésznek járó díjat. A Komáromi Jókai Színház kitört abból a burokból, amelyet a magyarországi színházi szakma és a sajtó évtizedeken át épített köré. Vendégszerepelhettek a Nemzeti Színházban, Győrött, Tatabányán és más magyarországi városokban. Immár országos lapokban jelennek meg róluk kritikák, amelyek minőségétől függetlenül csak az lenne rosszabb, ha tudomást sem vennének a színház létezéséről. Sokkal fontosabb azonban a közönség hűsége, amellyel ragaszkodik színházához. Ezt látva, a szakmai vitákat kiváltó előadások sem tekinthetők egyértelmű bukásnak, hiszen igazából csak a közönség tud megbuktatni egy-egy előadást. Alapozás közben Nem tudom, van-e a magyar színházi kultúrában még egy olyan színház, amelynek létrejöttét - az akkori Magyar Területi Színházból való kiválását - és a közelmúltban bekövetkezett önállósodását annyi ellenszenv kísérte volna egykori anyaszínháza részéről, mint a Kassai Thália Színházat. Ennek ellenére igazából mostanában alapozza meg önmaga jövőjét, önállóságát. Kolár Péter a szó legszorosabb értelmében menedzser igazgató, aki elsősorban a Thália Színház eleddig áldatlan műszaki feltételein, az üzemeltetést segítő épületek, berendezések beszerzésén és korszerűsítésén fáradozott. Ezen a területen nemcsak a színház felújított klubja jelzi a sikereket, hanem az immár véglegesen megszerzett igazgatósági épület, amelyben egy próbaterem is található, s felújítása után akár kamara- színházként is használható. De addig igencsak meg kell küzdeni a körülményekkel. Az 1992-93-as színházi évad első közönségsikerét a Szabadkáról ideiglenesen Kassára szerződött Jónás Gabriella és Korica Miklós színészházaspár aratta, Slade Jövőre veled ugyanitt című vígjátékával. A kétszemélyes darabot besorolták a tájoló repertoárba is, és ennek eredményeként többször is előadták. Ezt követően egy másik közönségdarab vonzotta a Thália Színház közönségét. Az egykori színházába visszatérő Csendes László rendezésében, Thirring Viola főszereplésével mutatták be Békeffy-Lajtai A régi nyár című darabját. Sikerszéria, annak ellenére, hogy az egyre szűkülő társulatban már nem minden szerepre találnak megfelelő kvalitású színészt. Igazából Thirring Viola (aki később a Hókirálynő címszerepét is eljátszotta) és Csendes László is azt a korosztályt erősítik, akik után két nemzedékkel jönnek a fiatalok. Közülük csupán Bocsárszky Attilának van főiskolai végzettsége. Ő az egyetlen, aki visszatért a társulathoz. Ebben a pillanatban úgy áll a helyzet, hogy sem Dósa Zsuzsa, sem a hamarosan végző Mokos Attila nem ide szerződik. Ez az a kérdéskör, amelynek megválaszolásakor nem tudom megkerülni a két színházunk eddig kimondatlan, padló alá söpört viszálykodását. Komáromban Beke Sándor jobb feltételeket kínál a végzős fiataloknak, s Kolár Péter nem tud rálicitálni ezekre. Számára - úgy tetszik - egyetlen út marad, a fiatal stúdiósok aktív és rendszeresített képzése. Talán segítséget jelent majd, ha elkezdődik a kassai Konzervatórium drámai tagozatán a színészképzés. Persze ez a legoptimistábbakat is óvatosságra inti, ismerve a magyar nemzeti kisebbség oktatásügye elleni lépéseket. Mindenesetre, az már most bizonyított, hogy a Thália Színház jelenleg saját színészcsapatából nem képes egy Romeo és Júliá-hoz hasonló nagyságrendű darab szereposztását elkészíteni. Ennek nem mond ellen az a tény sem, hogy az évadban bemutatták Shakespeare remekét, Vsztics Mátyás rendezésében, aki a Bodnár Sándor Drámai Akadémia hallgatóival egészítette ki a kassai társulatot. Minden jel arra vall, hogy hazatér Szabadkára Jónás Gabriella és Korica Miklós, akik nemcsak kiváló felkészültségükkel, de alkotó szellemű gondolkodásukkal is hatottak erre a színházra. Önmagában is sokat mondó dolog, hogy Korica Miklós két darabot is rendezett. A már említett Slade-vígjáté- kot és a kisvárdai fesztiválon is bemutatott Jean-Paul Sartre Zárt tárgyalás című egyfelvonásosát. Ez utóbbiban Kövesdi Szabó Mária, Pólós Árpád és Bocsárszky Attila mellett kiváló alakítást nyújthatott Sz. Danyi Irén is, aki egy ideje csak kereste helyét a társulatban. Remélni lehet, hogy nem epizód volt kassai tevékenységük, hiszen emberségük és szakmai tudásuk pedagógiai megalapozottsággal párosul, ami az ismereteik átadását segítette. A Thália Színpad az elmúlt évadban valamennyi színészét foglalkoztatta, mégis sokszor volt olyan benyomása a tudatosan szemlélődőnek, hogy hiányoznak egyes karakterszerepek eljátszására alkalmas színészek. Elsősorban a nyugdíjas kor közelébe kerülők után következik nagy űr. Lengyel Ferenc, Gombos Ilona, Várady Béla a legnehezebb évtizedeket töltötték a Thália Színházban. Mégis, sokszor ők voltak a messzebbre ható változások kerékkötői, ami emberileg érthető ugyan, de mindannak most issza a levét a színház. Ebben az olykor igencsak nehezen áttekinthető emberi jellemek, tudat, érzelemvilág, test, ideg és vér alkotta hálózatban éppen a szándékok egymásnak feszülése nyomán keletkeznek roncsolások. Mára már szinte bevarrhatatlan, mert legfeljebb csomóiban és foszlányaiban létezik az a háló, amit Beke Sándor alapozó csapata alkotott. Most ismét alapozni kell, s ha Kolár Péter igazgató legalább any- nyira sikeres lesz a társulat formálásában, mint a színház működéséhez szükséges anyagi és tárgyi feltételek előteremtésében, akkor van remény. De addig is kellenének a fiatalok, akik közül többen is kiöregszenek abból a korból, amely még főiskolai tanulmányokra predesztinálná őket. Kétségtelen: egy színház nem attól működőképes, hogy ott színészek generációi kapcsolódnak egymáshoz. Általában az ilyen színházak unalmasok, mert nem az azonos gondolkodás, a ro- konlelkűség és a szeretet hozta össze a színészeket, hanem az egzisztenciális kényszer és a fiatalos vonzódás az ismeretlenül is szép színészpálya felé. Márpedig a Kassai Thália Színház jövője azon áll vagy bukik, hogy mennyire kínál perspektívát a különböző főiskolákon és színitanodákban, vagy éppen a saját színházi stúdiójában tanulóknak. Nem utolsósorban az állandó rendező jelenléte formálja a társulatot. Dezsényi Péter rendezőként ismerte meg a színházat. Aligha a mesés jövedelem vonzotta ide, hiszen tudvalevő színházainkban méltatlanul alacsonyak a bérek. Ráadásul, a hivatalos bérstop még attól a lehetőségtől is megfosztja az igazgatókat, hogy kigazdálkodjék a differenciált béreket. Dezsényi heroikus feladatot vállalt: egyszerre kell összetartani egy évek óta széthúzó társulat maradványait és megalapozni a fiatalokkal a változásokat. Az állapot nagyon hasonló ahhoz, amibe Gá- gyor Péter rendező és Szigeti László dramaturg kerültek 1981-ben. Lényeges különbség azonban, hogy ők akkor a szemléletváltást egy teljesen függő, anyagilag Komáromból nyomorgatott, minden tekintetben „kihelyezett“ társulati alárendeltségben igyekeztek véghezvinni. Most már egy önálló igazgatású színház, autonóm dramaturgiája és szabad kezet kapott művészeti vezetésének kell a belső visszahúzó erőkkel megküzdeniük. Nem lesz könnyű, hiszen most már nyilvánvaló: Kassára még az onnan főiskolára bejutott fiatalok sem térnek vissza. Elszerződnek Komáromba, szlovák színházakba vagy éppen Magyarországra. Ez könyörtelen véleménymondás és állásfoglalás. Kegyetlenebb minden kritikusi indulatosságnál. Pedig, lenne mit csinálni, még akkor is, ha olyan abszolút közönségsikerrel is megbukik a színház, mint Georges Feydeau Bolha a fülbe című bohózata. Vidnyányszky Attila fiatal kárpátaljai rendező konzervatív avantgardizmusa nyomán minden lett ez a darab, csak nem a nézőt nevetéssel kínzó bohózat. Méltó befejezése volt az évadnak a Dezsényi Péter rendezte Hó- királynő, amely Jevgenyij Svarc remekbeszabott meséje a jóról és a rosszról, de a közöttük lévő árnyalatokról is. Abban a régióban, amelyben Szlovákiában és Magyarországon tájol a Thália Színház, pótolhatatlan élményt jelent a gyerekek számára a színház. Ez a legszebb küldetés, amit színházi alkotók felvállalhatnak. Illyés Gyula Tiszták-jában Boldoghy Olivér és Boráros Imre Jelenet Madách Imre Az ember tragédiája prágai színéből. A képen Bajcsi Lajos, Pőthe István, Dósa Zsuzsa (Éva) és Skronka Tibor Ádám (Boldoghy Olivér) és Éva (Dósa Zsuzsa) a Tragédia előjátékában (Nagy Teodor felvételei) A két színházunk közötti különbség helyzetükből eredően is érzékelhető. Komáromban a kőszínházi üzemmód meghatározza az előadások egészének látványvilágát. Kassán szerénykedniük kell, hiszen saját színpaduk mérete, de a vidéki művelődési házak színpadai még kevésbé teszik lehetővé a díszes kiállítású előadások bemutatását. Ott új a színházépület, itt éppen átépítés alatt áll, s nem biztos, hogy szeptemberre elkészül. És mégis... kölcsönösen hiányoznak a nézőknek a komáromi előadások és ugyanúgy a kassaiak. Egy bizonyos idő óta mintha nem lennének hajlandók odafigyelni az előadások cseréjére. Hová vezet ez? Dusza István 1993. VII. 25.
