Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-11 / 27. szám
•* ♦ KISKÖZSÉG AZ IPOLY MENTI SZŰK VÖLGYKATLANBAN ■ FÉL ÉVSZÁZAD ALATT CSAKNEM FELÉRE CSÖKKENT A LAKÓK SZÁMA ■ ÉVENKÉNT EGY-KÉT GYEREK SZÜLETIK, S KÉTÉVENKÉNT ÉPÜL EGY HÁZ Leléd az Ipoly deltájánál fekvő kisközség. Gyönyörű itt a vidék. Mint Mucha Pál krónikás is írja: „Leléd a Garant és az Ipoly torkolata közt húzódó hegység, az erdős, sziklás Kovácspataki dombok, másképpen Borda (Burda) alatt, a Börzsöny hegység Ipolyon inneni kiszögelésén levő völgykatlanban helyezkedik el. Határai: keleten és délen a faluzáró Borda (Burda), nyugaton Bajta község határa, északon Ipolyszalka és Letkés. Területe a tengerszint felett 103—388 méternyi magasságban fekszik.“ Aki a községet Párkány felől közelíti meg, Garamkövesd, majd Bajta után jobb felé kell fordulnia, de Lelédtől tovább nem vezet az út, mert ott a hegység, s mögötte a határvonalat meghatározó Ipoly, amelyben a szabályozás óta oly kevés a víz, hogy felgyűrt nadrággal is átmehetnénk a másik oldalra. A távozók innét csak visszatérhetnek a bajtai útvonalra, hogy Párkány vagy az ellenkező irányba, Ipolyszalka felé folytathassák útjukat. Többségben az idős emberek A szűk völgykatlanban meghúzódó községnek 1262-től vannak írott emlékei, amelyekben Leled elnevezéssel szerepel. Később Leléd lett belőle. Csehszlovákia megalakulásától 1939-ig szlovákul Lelid volt a neve, 1948 után átkeresztelték Lelara. A lelédi községháza előtt kicsit csodálkoztam, mert az épület falán csak szlovákul írták ki, hogy ott a községi hivatal. Leléd színtiszta magyar falu volt a múltban, s ma is az egy-két család kivételével. Főleg a mezőgazdaságban dolgoztak, manapság ott, ahol munkát kapnak. Az 1941-es népszámláláskor még 558- an éltek a faluban, 1981-ben 410-en, s ma a falu határában létesített öregotthon lakóin kívül csak 320—330 lelédit tartanak számon. Az elmúlt évtizedben nem kaphattak engedélyt családi házak építésére, sokan elköltöztek. Csak tíz harminc év körüli családdal dicsekedhetnek. Jó, ha évenként egy-két gyerek születik a faluban. így már érthető, hogy. többségben vannak az idős emberek, a község lakóinak nyolcvan százaléka hatvanöt évnél idősebb... „Nem tudom, hogyan történt ___“- N álunk ritkán építenek új családi házat, átlag kétévenként egyet. De a régi házakat már az unokák kedvéért is átalakítják kicsit - toldja meg tájékoztatását Büdová Éva asz- szony, Leléd polgármestere. Leánykori neve Licskó. A szülei magyarok, Ipolybélen laktak. Amikor a front után, 1945-ben újra Csehszlovákiához csatolták Ipoly- mentét is, és megkezdték a magyarok deportálását Csehországba, szülei átlopakodtak az Ipoly túloldalára, hogy Magyarországon, a szomszédos Vámosmikolán, a rokonaiknál keressenek menedéket. Itt született Évike 1947-ben. Csak akkor tértek vissza Szlovákiába, amikor sorra hazaszállingóztak a Csehországba kényszerítettek. Licskó Éva a párkányi szlovák középiskolában érettségizett, majd kétéves szakosító továbbképzés után rehabilitációs nővérként dolgozott. Buda erdészhez ment férjhez, akit 1971-ben a lelédi körzetbe helyeztek át. Egymás után két gyermekük született. Éva asszony nyolc esztendeig két gyermekét nevelte főállásban, csak 1981-ben vállalt munkát a községi hivatalban. 1986-tól már mint a hnb titkára dolgozott. A rendszer- váltás utáni első helyhatósági választásokon ő volt az egyetlen jelölt a polgármesteri tisztségre. Évikével — ahogyan manapság szólítgatják a faluban — nagyon meg voltak elégedve, törődött a polgárok ügyesbajos dolgaival.- Teljesen idegen környezetbe jöttem, Leléden senkit sem ismertem. Kedves, szorgalmas nép lakik itt. Annyira megszoktam őket, hogy nehéz lenne _ megválnom tőlük — mondja Éva asszony. - Rajtam kívül még tíz képviselőt választottak az önkormányzatba. Mind magyar nemzetiségű. A völgykatlanban fekvő községükben csak hat szlovák él, köztük van a négytagú családjuk is. Hogy jobban értsem, ehhez még hozzáfűzi:- Tiszta szlovák család csak a miénk...- Magával együtt?- Én is szlovák vagyok.- Vámosmikolán magyar lányként született. Az édesapja, az édesanyja! ...- Nem tudom, hogyan történt — magyarázza. - Csak arra emlékszem, szlovák iskolába jártam a kezdettől. így nevelődtem. És most itt élek. Úgy tudok magyarul, mint szlovákul. A családunknak nincs nyelvi problémája. A férjem is megtanult már magyarul. A gyermekeim is beszélik a magyar nyelvet... Gondok, amelyeken nem tudnak segíteni „Valamikor“, amikor még több gyerek született a faluban, két tantermes kisiskola volt az épület, ahol most a községi hivatal működik. Az egyik, két részre osztott tanterem a polgármester és a titkárnő helyisége, a másikban az önkormányzat tanácskozik.- Hetvennyolcig volt négyosztályos iskolánk. Az egésznapos óvodánk 1986/87-ben szűnt meg, amikor már ötre csökkent a gyereklétszám. Azóta az óvodásokat Bajtára viszik. Az alapiskolások Ipolyszal- kán tanulnak. Az iskolai oktatáson kívül más gondjuk is van, amelyen nem tudnak segíteni. Körzeti orvoshoz Szálkára járnak, fogorvoshoz, szakorvosi kivizsgálásra Párkányba kénytelenek utazgatni. Sürgős esetben elsősegélynyújtásra a mentőkocsi a párkányi rendelőintézetbe viszi a beteget, onnan az elég távoli érsekújvári kórházba. Ezen a vidéken megtörténik, hogy a súlyos beteg még az orvosi beavatkozás előtt meghal a mentőkocsiban. Ha a postán vagy az anya- könyvvezetőnél van dolguk, a második faluba, Garamkövesdre kell menniük. A munkába járók ingáznak. A volt efsz-tagok az ipolyszal- kai szövetkezetben dolgoznak. Leléden nem hagytak meg semmit, kiürítették a szarvasmarhák és sertések számára épült nagy istállókat. A falu többi lakói a párkányi papírgyár, keményítőgyár és a vasút alkalmazottai. Néhányan a kicsindi téglagyárban keresik kenyerüket. Helyben csak azok (mintegy harmincötén), akik az öregek otthonában kaptak munkát. Tavaly óta nem emelkedik a magángazdák száma sem. Csak kilencen vettek ki egy kis földet, fél vagy egy hektárt. Nem is nagyon kívánják visszaszerezni a közösbe kényszerített földet, mert nincs mivel megművelni, s mindeh, drága. A földtulajdonosok többnyire idősebb, beteges emberek. Egykori kis gazdaságaikat bérbe adták a szövetkezetnek. Pang a kulturális élet is Minden pang az elöregedett kisközségben. A gazdasági életet nem lendítheti fel az egyetlenegy vállalkozó, aki élelmiszerüzletet nyitott. A fogyasztási szövetkezet még üzemelteti élelmiszerüzletét és vendéglőjét. Ez minden, ami a faluban található. Művelődési otthonuk is van kis színpaddal, és százötven em bér számára elegendő férőhellyel. Kétszer egy évben csak a példásan szervezkedő sportolók visznek egy kis életet a művelődési otthonba, amikor táncmulatságot rendeznek. Némelykor fellépnek a bűvészek is, s egy-egy előadás is elhangzik. Ez még nem jelent kulturális életet. A Csemadok sajnos tétlen. Csak az ifjúsági klubba tömörült fiatalok jelezték, hogy Leléden is lehetne valamit tenni. Ütoljára 1991-ben rendeztek a nagyteremben karácsonyi-újévi esztrádműsort.- Ügyes kislányok vannak nálunk, szépen tudnak énekelni - dicsekszik a polgármesternő. Más lenne a kulturális élet, ha akadna egy-két lelkes szervező, aki kézben tudná tartani a dolgokat. Ha tanító lenne a faluban!... De a kevés gyerek miatt nincs reményük már, hogy újra megnyissák a kisiskolájukat. Talán, ha a faluból elköltözött fiatal családok — a megélhetési gondok miatt - visszatérnének. Várják az egészséges ivóvizet Legnagyobb gondjuk az ivóvíz, ha nincs is rá elegendő pénzük, mégis megoldhatónak tartják. A Gabcíko- vo (Bős)-Nagymaros vízi erőmű miatt szabályozták a községtől vagy másfél kilométernyire folyó Ipolyi. Azóta igen megcsappant a folyó vize.-Elment a talajvíz - panaszolja a polgármesternő. — A felső részen, a dombra épült házak kútjaiban nincs már víz, még huszonhét méter mélységben sem. A község ártézi kútjából hordják a vizet. A többiek, akik még használhatják a kútjaikat, azzal a tudattal fogyasztják a vizet, hogy minőségileg nem felel meg a normának. Az államtól ígéretet kaptunk, hogy a vízi erőmű miatt rosszabbodott helyzetünkben anyagilag támogatni fogják a vízvezeték megépítését. Mutatja is a vízvezeték elkészült terveit, és számolgat is közben: ezért százkilencvenezret, azért ötvenezret, amazért húszezret kell fizetniük.-Rengeteg pénz csupán a tervekért! — Olcsóbban nem csinálják meg - válaszolja Éva asszony. - Ézt a kiadást mi vállaljuk. Az ipolyszalkai szövetkezettől Leléd földjének használatáért, s a területünkön üresen tátongó épületeikért az idei évre százkilencvenkétezer koronát kellene fizetniük az önkormányzatunknak. De nincs pénzük. Halasztást kértek, majd az aratás után. Ha megkapjuk az adópénzt, mi is fizhethe- tünk a tervekért... — És mennyibe kerül a vízvezeték megépítése? — Több mint négymillió-hatszázezerbe. Ha az ígéret szerint ezt megadja az állam, lesz vízvezeték, ha nem, soha nem épül meg. Hogy „összeszedhessék“ a tervek kifizetéséhez szükséges nagy összeget, minden kiadásukat a minimumra csökkentették. Még azt a régi jó szokásukat sem tarthatják meg, hogy a községi hivatal felköszöntse a falu jubilánsait. Erre a Garamkövesdre kihelyezett anyakönyvvezetői iroda sem gondol, mert már nem küldözgeti a jubilánsok szokásos névsorát. Es nem is sürgetik ezt, mert egy kis ünneplésre sincs anyagi fedezetük. A vízvezeték a fontos, hogy végre egészséges ivóvizet ihassanak már 1995 márciusától. S mindez az állam bácsi jóindulatától függ... Ez a helyzet Leléden, abban a völgykatlanban, ahonnét nem vezet tovább az út. De a nehézségek ellenére sem áll meg az élet, ha igen körülményes is az egészségügyi ellátás és a munkaszerzési lehetőség, mert elbocsátásokra kerül sor a párkányi papírgyárban és a vasútnál. Egy 30—40 év közötti ismerősöm mondta Párkányban: „Leléden nagyon vallásos és nagyon dolgos nép lakik. Az idős emberek úgy kapálnak a kertekben, hogy én, a fiatal, csak irigyelhetem őket...“ Petrőci Bálint ermekkoromban a kutya még kutya, KJ Y az ember még ember volt. a szó igazi értelmében. Az ember volt a gazdi, a kutya a ház őrzője. Mindkettőnek megvolt a maga tisztje, egyik se volt megalázó. Olyan állapot volt ez, amikor az ember és az állat közt a mérleg két serpenyője a megfelelő helyen állott. Nálunk falun senki sem azért tartott kutyát, amiért a dél-amerikai indián, nevezetesen, hogy legyen, akibe ő is belerúghasson. Az állatkínzót, sanyargatót a falu akkor is megvetette. Sőt rá is szóltak, ha ilyesmit láttak. De azért embernek, állatnak megvolt a pontosan kijelölt helye a földi terekben. Egyiké se volt több, mint amennyi őt megillette. Mára mindez valamilyen módon össze- zagyválódott. A kutyák már nem egészen kutyák, az emberek nem egészen emberek. Valahogy egymáshoz hasonultak. Hogy mi módon, azt most ne firtassuk. Már Fekete István szépséges regényének, a Bogáncsnak az egyik hőse is így tétovázik: „Te... te, Bogáncs, te nem is vagy kutya, ámbár mi más lennél?“ Valóban, mi más is lehetne? Kutya. És talán így is kellene megoltalmaznunk. Hogy a kutya kutya maradhasson: állat módján vélünk egyenrangú lénye a földnek. Csak hát mi, emberek „összeku- tyulunk“ mindent, mindenre új árcédulát akasztunk, csak éppen nem a megfelelőt. Együtt vagyunk az állatokkal, de egyikünk sincs a maga természetes állapotában. íme néhány bárgyú jelenség. Ülök a tévé előtt, a képernyőn egy farmer adjusztálja a kutyáját, mert nyakon csípte és megfojtotta az udvaron futkosó csirkét. A pálca suhog, a kutyus nyüszít, mellettem a kisunokám felhördül.- Disznó!... Őt kellene agyonvágni!- Nono! Azt talán mégsem!... - mondom önkéntelenül.- Miért? - néz rám is haragosan.- Mert ő mégiscsak ember, és ez más... Az unokám kutyapárti, már rég szeretne egy kiskutyát, és nem szereti a csirkehúst. Érzem, hogy az érvem vele szemben meglehetősen bárgyú. Túl sok háborús tudósítást, krimit látott, amelyben az emberek vidám arccal laposra verték, szitává lőtték egymást. így hát vele szemben nem sok helye marad az észérveknek. Mint ahogy azokkal szemben sem, akik szűk városi lakásukban kutyát tartanak. Azt hiszik, a kutyus jól érzi magát az embert is ketrecül szorító panelépületekben. És ha nem?... Majd megszokja! Van ebben már egy csipetnyi a dél-amerikai indiánok kegyetlenségéből és nyomorúságából is. A civilizáció nyomorúsága. Az orvosi rendelő várakozójában egy öregúr mesél pórul járt barátjáról. Szegény, ellene volt, hogy a városi lakásukba kutyát hozzanak. Nem tartotta higiénikusnak. Érvei nem hatottak, lassan elhidegült tőle az egész család, s a kutyát mégis megvásárolták. Most már a szüntelenül Iábatlankodó, ugri-bugri szörmókkal együtt kellett élni. A család kezdett az állattartásba belejönni. Vita csak akkor támadt, amikor a kutyust le kellett vinni a parkba pisilni, s ugyanakkor a tévében jó gyermekműsor ment. Ilyenkor az unokák vádlóan nézegettek nagyapóra, aki a kutyatartásba nem akart bekapcsolódni. így aztán egyre idegesebb, fölöslegesebb lett a családban, az unokák többé nem ültek az ölébe. Történt pedig, hogy az egyik éjszaka nagyapó csoszogva elindult ama bizonyos mellékhelyiség felé, ahol a család a folyóügyeit szokta elintézni. Nem gyújtott villanyt, s ez volt a veszte. A sötét előszobában keresztbe feküdt a kutyus, nagyapó belebotlott és ráesett. A szerencsétlen állat riadtan éviekéit ki alóla, s nyüszítve futott végig a lakáson. Az egész család felriadt, s nekiesett nagyapónak. Azt hitték, szándékosan rúgott a nyüszítő kutyába. Szidalmazták, s az unokák meg is dögönyözték. ztán fél éjszaka mindenki a reszkető kiskutyust cirógatta, babusgatta, vigasztalta. Csak másnap vették észre, hogy a nagyapónak eltörött a karja. Szőke József i Vallásos nép lakik a községben. Az elsőáldozók távoznak a templomból
