Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-11 / 27. szám
deujBSBfl Ru dolf Chmel Hj n « ■ S S I \~x. t\ % a-'4 $ ? | ?P ö Wr fl 2 U1 I ■W __I u ■ 1 ■■■II 1 I I Lp I I I ■ I mM ^BhH ■ A1! m I I sK 8 I ri I H III I U I wá I Ki WAH Hfl H | H Iliiül ■IÁI 3 rj B B IfJ KsaMI ■_*■•: '.-j. g -Ä-: ; f * ■ gr f.^ ” 3? Jffi 3 S v S C Br M* Jg 31 VI ■ B ■ ■ 1% I Vv ^BjBB I I 1 I 8 r {&& S | }f • ‘' ,-^t»- *jí,,ii^Í.?' "í Az a fórum, melynek a képviselői ma itt találkoznak, a szlovákiai értelmiség közös gondolkodásának fóruma akar lenni. Ez az értelmiség olyan - nem konfrontációs és nem ideológiai - alapokon integrálódna, melynek a kultúrát, a művészetet, a tudományt, az oktatás- és egészségügyet, értelmiségünk valamennyi tevékenységi területét megóvnák a politizálódástól és ideologizálódás- tól. Nem akarjuk megosztani a társadalmat és az értelmiséget valamiféle külön mesterséges, a priori választó- vonalak alapján, melyek többnyire némely túlságosan egyoldalúan és forrófejjel gondolkodó egyének fikciói. Ugyanis az ilyesfajta tendencia, melyet nemegyszer mintha „felülről“ kényszerítenének rá az emberre, nem produktív napjaink társadalmában, főként azonban hamis, félrevezető. Ezért egyáltalán nem célunk, hogy a szellemi, illetve értelmiségi szférában elmélyüljenek az ellentétek, de nem szívesen látnánk, ha képviselőinek jelentős része a perifériára szorulna csak azért, mert nem szippantja magába az időszerű politikai és ideológiai frázisokat, szóvirágokat, vagy uram bocsa’, azért, mert kritikusan viszonyul az éppen uralkodó államhatalomhoz. Ugyanis, hogy melyek ennek a társadalomnak az érdekei, arról mindnyájan döntünk. Mégiscsak mindnyájunknak kell döntenünk arról, hogy melyek a szlovák kultúra, tudomány, oktatásügy, valamennyi olyan terület érdekei, ahol az értelmiség működik, Milan Hamadával szólva, függetlenül attól, hogy a jelenlegi politikai hatalomhoz közelinek vagy távolinak érezzük magunkat. A tapasztalat, melyet az elmúlt években, de főként évtizedekben szereztünk, gondolom, kellőképpen megmutatta, hogy kisebb csoportok is képesek harcolni a hamis tudat ellen; tudjuk, hogy a totalitarizmus is demokráciának nevezte magát, hogy egyesek, mintegy monopóliumként, akkor is kisajátították az igazságot (sajnos, némely személyek a mai napig azt képzelik, hogy ez benne van munkájuk tartalmában). Manapság is egyik-másik hirtelen gondolkodású politikus véli úgy, hogy mindenekelőtt az igazság és a hazugság harcáról van szó, és, természetesen, ők az igazmondók. Mintha sejtelmük sem lenne olyan elementáris dologról, hogy a kétpólusú, fekete-fehér gondolkodás, konfrontációs látásmód nemcsak hogy káros, de nem is illik e század végének értelmiségijéhez. Már ha - mint tetteti - kompatibilis akar lenni, legjobb esetben az európai gondolkodással. Semmivel, például a kormánnyal szemben sem lehetünk engedékenyek csak azért, mert szlovák. Amiként nem lehet a végtelenségig visz- szaélni a nemzeti-nem nemzeti, szlovák-szlovákellenes ellentétpárokkal a kultúra, a tudomány, a művészet értékelése során sem, ahogy azt nem csupán egyetlen minisztérium előszeretettel cselekszi. Az az igazság, társadalmunknak hiányzik, hogy nincs koncepció, konszenzus az alapvető dolgokban. Hogyan lennének hát a részletkérdésekben, de nem a másodlagosakban?! Tudjuk vagy sejtjük, mit nem kívánunk (hiszem, mindenekelőtt nem az 1989 előtti helyzet visszatérését), de nem tudjuk, csak hebegünk, ha meg kell fogalmaznunk, hogy merre és főként hogyan akarunk lépni a legközelebbi években és a távolabbi jövőben, aminek semmi köze a választási praktikákhoz. Van saját államunk, ez tény, mégha némely veteránok és utódaik úgy is tesznek, mintha^tulajdonosai lennének. Ám, hogy milyen lesz ez az állam, az már valóban mindnyájunk ügye, nem lehet elintézni csupán elcsépelt nemzetieskedő frázisokkal. Nehezebb azon töprengeni, milyennek kellene lennie államunknak ezek nélkül a frázisok és szóvirágok nélkül, nehezebb azon töprengeni, milyen helyet kellene benne elfoglalnia az értelmiségnek úgy, hogy közben ne csupán ellene legyen. Talán nem lenne időszerű az az igény sem, mely ezt a fórumot életre hívta - az a tény, hogy az értelmiség sok képviselője érzi szükségét a barátkozás- nak vagy szövetkezésnek: nem egységbe tömörülésnek, és nem valaki ellen. Egyszerűen a szövetkezésnek: mert bár ennek a szférának számos tevékenysége fölöttébb individuális jellegű, egyéni teljesítményekhez kötődik, azért valahol, belül kötődik a találkozás, a párbeszéd igényéhez, a kölcsönös kontaktus, valamint a nyilvánossághoz fűződő kontaktus igényéhez. Kontaktusról van szó, nem pedig konfrontációról. Éppen a konfrontációs felfogás, mely nemegyszer patologikus, idézi elő a veszélyérzetet, a szorongást, sőt a félelmet is. A félelmet, nemcsak a ma, hanem főként a holnap miatt, de egyszerűen a személyes félelmet is. Ebbe a térbe, ugyebár, szívesen tolakodik be az ideológia legsekélyesebb formájában, ugyanis a társadalom egy része mindig szeretni fogja az egyszerű igazságokat és bizonyosságokat, jobban mondva az áligazságokat és álbizonyosságokat. Ha azonban az ilyesféle, nemegyszer ragályos ideologizálásnak az útjába állítanánk azt, amit az értelmiségi, az entellektüel megtenni tulajdonképpen ex professo köteles, vagyis az önmegismerést, a kritikus önreflexiót, lehet, nem lenne olyan könnyű dolguk a mi leegyszerűsítőinknek. Csakhogy, mint Petr Príhoda cseh értelmiségi mondja, az önmegismerés mindenekelőtt munka. Viszont a felkínált ideológiai sémával jelentős munkát lehet megtakarítani. Jó lenne ha az ideológiai sémák, melyek oly könnyen kínálják nekünk magukat, tárgyaivá válnának azoknak a vitáknak, melyeket az értelmiségi folytat a valósággal, ha kell, a hatalommal, de a politikával biztosan. Ennek a mi közösségünknek, az értelmiség eme fórumának a közvélemény és a politika művelőjévé, azaz formálójává és ösztönzőjévé kellene válnia, itthon és a külföld irányában. Segítenie kellene a csomók kibogozásában, a görcsök oldásában, melyeket a közelmúlt és a távolabbi múlt hagyott itt nekünk, ugyanakkor nem kellene megengedni, hogy visszaéljen velük a politika, ellenkezőleg, a szó legjobb értelmében „kényszeríteni“ kellene őt az empátiára, a figyelmességre, arra, hogy bele tudja magát képzelni mások gondolkodásába, problémáiba. A szlovák-cseh és szlovák-magyar kapcsolatokban létező görcsök ebben az értelemben egyenesen kardinális kérdések, és mi nem engedhetjük meg vulgáris ideologizálásukat és politizálásukat, azt, hogy visszaéljenek velük a viszonyok összekuszálásának érdekében, hogy velük leplezzék az itthoni problémákat, valamint a tehetetlenséget, hogy nem sikerül megoldani ezeket a kérdéseket. A szomszédokhoz, elsősorban a két, történelmileg a jelent is legmeghatározóbb szomszédhoz fűződő viszony nem válhat a napi politika alkujának tárgyává, bármilyen vonzó is az számára. Természetesen, ez a tétel kétoldalú, sőt háromoldalú, de a mi értelmiségünktől mindenekelőtt a mi politikánk felé irányul. Nyitottság, előzékenység a partnerekkel szemben, mi több, nagyvonalúság - ez az, amit fel kellene kínálnunk, annak ellenére, hogy a valóság hűvös, ne adj’isten, ellenséges magatartásra kényszerítene bennünket. Ezért nem kell alkalmat adni a nacionalistáknak, akik manapság az egyik, a másik vagy a harmadik oldalon egyenesen pánikszerűen keresik egymást, nem tudnak egymás nélkül élni és festik saját képeiket a külső és belső ellenségekről. Ennek a helyzetnek a megnevezésekor egyforma a szellemi és a politikai képviselet felelőssége. Az értelmiségiek azonban, akiknek, gondolom, fejlettebb az érzékelő képességük, „exportálhatnának“ ebből a képességből a politikusoknak. Ezekben az időkben, amikor oly fájdalmas számunkra a politikai elit hiánya, úgy tűnhet föl, azért van ez így, mert Magda Vasáryová színművésznő és politikus, valamint Peter Karvas író az értelmiségi tanácskozáson Méry Gábor felvételei a szellemi elit is hiányzik. Kétségtelen, szükségünk lenne azokra a felismertető személyekre, az elitre, amely formálja és reprezentálja a társadalmat, csakhogy felhívással nem lehet őket kialakítani: folyamat ez, melynek megvannak a maga törvényszerűségei, spontaneitása, mi több, meg is kell pályázni ezt a helyet, és nem átengedni az olcsó igazságokkal kereskedő kufároknak. A társadalomban az efféle szerep miatt nem kell szégyenkezni, még akkor sem, ha két dolgot kényszerít. az értelmiségire, melyek közül a második általában nincs ínyére: a felelősséget és az elszántságot. A szellem embere segíteni akar a társadalomnak, figyelmeztetni akarja öt, elkerülendő a tévedéseket, segíteni akar neki a múlt megértésében, a politika megértésében, mely politikát, van ilyen illúzióm, nem lehet egészen elszakítani az etikától. Szlovákiában, az 1993-as esztendő derekán látja ugyan az értelmiségi, hogy közössége szétesett, sejti, hogy ki okozta ezt, kétségbe vonja, hogy a társadalom igényt tart szolgálataira, ám mindez nem menti fel őt a felelősség alól. És főként nem mentesíti a munkától. Mert, még egyszer szólva Alexander Matuskával, nagy manapság „a nemzeti felháborodás művészete“, csakúgy, mint a nemzeti túlfűtöttség a társadalomnak és az ő értelmiségének bizonyos részében, a munka meg kicsi. Elsősorban az a munka, mely arra irányul, hogy új szlovákiai helyzet alakuljon ki számunkra, és olyképpen éljük azt át, hogy megszűnjenek a szlovák-szlovák görcsök, hogy a társadalomból eltűnjön a feszültség, melyben a politika tartja szüntelenül, hogy ne találkozzunk örökösen a bipolarizáló- dásnak, a társadalom mesterséges megosztásának következményeivel, a gyűlölettel, a haraggal, az agresszivitással, a durvasággal, a kultúrálat- lanság különféle megnyilvánulásaival. Az a hatalom, mely úgy gondolja, hogy ő fedezte fel vagy hozta el a társadalom számára a társadalom problémáinak végső megoldását, nemcsak a türelmetlensége miatt veszélyes, hanem azért is, mert ez nem így van. Az igazság birtoklása nagyon csalóka dolog, nem csupán a politikában. Sőt, a politikában nehéz igazságot keresni, ott csak érdekek vannak. Melyekért gyakran visszaélnek az igazsággal. Jó lenne, ha ezt az értelmiségi különösen eszébe vésné. Az igazi értelmiséginek több hiányossága van, és csak ritkán rendelkezik szervezői képességgel, azaz olyannal, mellyel a társadalmat tudná szervezni, értékek nevében, melyekről meg van győződve, hogy érdemesek erre a szerepre, s amelyek esetleg dominánssá válhatnak a társadalomban. Az élet - sajnos vagy hál’istennek - nem csupán az értelmiségiek elképzelései szerint alakul, noha nekik racionális alapvetésük is van. Ma, amikor például az értelmiség egy bizonyos csoportjának olyan érzései lehetnek, hogy ne adj’isten, sokkal többet tud arról, mire van szüksége a nemzetnek, egy másik csoport azt gondolhatja, többet tud arról, mit akar az ember, a polgár, a nép. Természetesen, az lenne a legjobb, ha az egyetemes értékek nem lennének partikulárisak, de egy ilyen helyzet nálunk egyelőre inkább álom, mint valóság. Addig azonban úgy véljük, hogy közéletünkre hatással lehetne többek között a Szlovákiai Értelmiség Fóruma, mint platformja a társadalmi párbeszédnek, toleranciának, a polgárok közötti vitának, akiknek nem közömbös, merre tart Szlovákia, milyen utakon, eszközökkel és módszerekkel akarja elérni a demokráciát, a jólétet, a szellemi megújulást. Minderről nemcsak ma kellene beszélnünk, hanem főként a következő napokban, hónapokban és években, melyek nem pusztán külső formáját alakítják majd Szlovákiának, hanem mindenekelőtt a belső tartalmát. Miközben nem hiányozhat az értelmiség hangja. * Elhangzott a Szlovákiai Értelmiség Fórumán, Pozsonyban, 1993. június 28-án. #1993. VII. 18. Vélné az ember, az európai együttműködés három évvel ezelőtt alapított, negyedévenként megjelenő budapesti folyóirata, az Európai Utas olyan optimista szemüvegen át szemléli a világot, pontosabban Európa és, főként, Közép-Európa jelenét, jövőjét, hogy közben nem veszi észre az együttműködés elé emelkedő újabb és újabb gátakat. Koránt sincs így. A lap idei második számában maga Vásárhelyi Miklós, újságíró, történész, a szerkesztőbizottság egyik elnöke (a másik, Cseres Tibor író, nemrégiben elhunyt) úja, hogy noha már utazási terveket forgattak fejükben, amikor elindították a folyóiratot, időközben végül is módosítani kényszerültek az „útvonalat“, minthogy „olyan fordulatokat élünk át, amelyek meghaladják legmerészebb képzelőerőnk határait“. Persze, a nagy álom, a demokrácia és a megbékélés megvalósításának érdekében - minthogy azok nem járnak önműködően együtt a függetlenség és a szabadság elnyerésével sem az egyes országokban, sem az országok között — továbbra is változatlan a lap alapvető feladata: megismerteti a magyar olvasóval a régió reális viszonylatait és értékeit. Nos, ami a reális viszonylatokat illeti, mondanunk sem kell, egyáltalán nem kedvezőek jelen pillanatban térségünkben, sőt Stéphane Rosiére, a fiatal párizsi földrajztudós, történész elemzésük során egyenesen arra a következtetésre jut, hogy sötétek a kilátások. Főként akkor, ha a Nyugat - mely „tökéletesen tudatlan a tekintetben, mi is a valóságos helyzet“ Közép-Kelet-Európában - menekülve a felelősségtől, bénultan állva kitart be nem avatkozási politikája mellett: tartós destabili- zációs térségnek tekintve a régiót, „szívesebben hagyják megrohadni a helyzetet, abból a meggondolásból kiindulva, hogy ez a politika még mindig kevesebb veszéllyel jár, mint a vaktában való beavatkozásé“. Természetesen, az elsődleges kérdés az, hogy térségünk integrálódik-e Európához (az EK-hoz), „vagy pedig a konfliktusokkal terhes hipemaciona- lizmus, a nacionalista dezintegráció útját választja“. Ha ez utóbbit, akkor - az idézett nyugati magatartást is figyelembe véve, valamint a gazdasági válságot és a „kontinens egészére érvényes politikai perspektívák“ hiányát - mindez „olyan kifejlet felé sodorhatja Európát, amelyre egyáltalán nem áhítozik: háborúba“. „Nem elég, ha a múltat felszámoljuk, a jövőt is meg kell terveznünk“ - fejezi be tanulmányát Stéphane Rosiére, egyszersmind sugallva, hogy a katasztrófa elkerülhető. A jövő, a biztonságos holnap megtervezésében és kialakításában ugyancsak foijtos szerepet szán Nyugat-Európának Fejtő Ferenc, a szintén Párizsban élő magyar történészpolitológus. A „Szellemi hazám, Közép-Európa“ címmel vele készült beszélgetés végén azt mondja: „...Nyugat-Európának teljesítenie kell feladatát, amely a demokráciára nevelés terén vár rá. Jogos, hogy az Európa Tanács új tagjai számára a felvétel feltételéül szabja, hogy az illető országok kötelezzék magukat az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartására“. Azt azonban nem gondol(hat)ja senki komolyan - különösen nem az elmúlt évek, sőt több mint hét évtized tapasztalatainak az ismeretében, hogy egyedül a Nyugat kezében van a kulcs Közép-Kelet-Európa országai, egyáltalán az egész térség problémáinak a megoldására, pláne ha a saját érdekeiket szem előtt tartva, döntéshozóiknak fogalmuk sincs arról, hogy mit kellene kinyitni vagy éppen bezárni azzal a kulccsal. Vannak belső tartalékok, lehetőségek, melyek nemcsak hogy kipóbáltattak már számtalanszor a történelemben, hanem be is váltak. Egyebek között az, amiről Rudolf Chmel beszélt Budapesten is, a Magyar írószövetség klubjában rendezett Kalligram-esten Petr Príhoda A cseh kór, Miroslav Kusy Szlovák vagyok, szlovák leszek és Kiss Gy. Csaba Magyarország itt marad című könyvének bémutatóján, s amely beszédnek a szövegét szintén közli az Európai Utas második száma. Végezetül ebből idézünk néhány gondolatot: „Ma az új helyzetben a szlovák, a cseh és a magyar értelmiségre egyaránt új feladatok várnak. Csak a szomszédos államok és nemzetek szoros és intenzív együttműködésével lehet elkerülni azt, hogy e térség a helyi konfliktusok áldozatává váljék... Közép-Európa nemzetei, melyek oly hasonlóak álmaikban, öniróniájukban és ér- zelmességükben, humorukban és nagyságukban — egymásra vannak utalva. E kölcsönös egymásrautaltság kihívás az értelmiség számára az új geopolitikai és szellemi helyzetben.“ (b. gy.) sí* /\rtit3íii^í?4 *ys /v#,f $ $ * ifi & Jfc s/' i ' 11 fIM'®r* ’*S*?*iliVil llt/fVIlH * ■
