Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-11 / 27. szám
rAI JÓZSEF az egy pillanatra... a az egy pillanatra se szabad elhinned, y valódi az a világ, t a szemed éjszakája lát, g itt vagy. Ki az őrült: az a bóbiskoló, kit ;téveszt a hol fölágaskodó, lekushadó tűz lángja, or az éjféli eső segélykiáltásait éli, vagy az a bábjából kikelő tudat, yet arra az egy pillanatra I lehet becsapni, míg az agy jozik? S mégis hányszor a ilyen őszintén érzed úgy, tha mindaz a sok sok-indájú út, nféktelen és fontos dolog, t megszenvedsz, aminek örülsz y ami mellett közönyösen mész el, íban megtörténne! Egy szemrebbenéssel árulod el, hogy amiért ren földeken fölépíted a házad, hogy aztán !cös hazád legyen, I akarod nyitni az anyag szentélyének is bejáratát, V elérni a szerelmed szívéig, kitépve i kezéből a sorsát, nodra megmagyarázhatatlan. mit se találsz magadban *a világban, ami megcáfolná, y minden mögött és alatt ott áll mmi, és hogy a lét, y tetszése szerint tárja-csukja szemét, i az egy pillanaton túl, t a te életeden eltöprengve tölt, ■ törődik veled. Ennyi az időd. roszlán a rókát, /ében a farkast tanácskozásra, >k közti kapcsoátom a farkast! teli teremben dán a tanácsko- dőtt. - Tán nem oma, az üzene; nekem, orosz- merszem hozzá «ka. - Már ott az ajtajánál, :mbe jutott, mini lenne, ha belépve ott találnám a farkasnál a párodat. Az oroszlánnak elállt a lélegzete. — Mit keresne az én párom a farkasnál? Még ilyet! De aztán meghökkent, ahogy eszébe jutottak azok a napok, amikor hosszasan kellett várakoznia, amíg elkészült a vacsora.-Én egy szóval sem mondtam, hogy a párod a farkasnál volt - magyarázkodott hevesen a róka. - Csupán megfordult a fejemben, milyen kényelmetlen lenne, ha ott találnám. Ezzel mindent megmagyarázott. Az oroszlán azonban nem teketóriázott — biztos, ami biztos alapon -, megfojtotta a farkast. Vércse Miklós fordítása A leány csak éppen rápillantott. A kezében maradt bokorgaly- lyacskát simogatta tovább.- Jóestét - susogta tartózkodóan. S elpirult. A fiatálember állt előtte ragyogó szemmel, szintén piros arccal. És halkan, bizalmasan kérdezte:- Mi a neve?- Eszter, - felelte fölpillantva a lány, - Kardos Eszter.- Az én nevem Ábel, Nyéky Ábel. A leány kezet nyújtott, lányosán, csak épp az ujjahegyét, s tovább simogatta a gallyacskát. És hallgattak, piroskodtak.- Köszönöm, hogy kijött, - szólalt meg aztán a fiú, - ha ki nem jött volna, ha nem beszélhettem volna kegyeddel, Esztike, igen szomorúan tértem volna haza. Ezt már olyan bizalmas hangon mondta, mintha gyermekkoruktól ismerték volna egymást. A leány is bizalmasan, melegen nézett már akkor reá.- Mi a foglalkozása? — kérdezte halkan.- Könyvkereskedő vagyok, de most még csak segéd. A leány pillogott.- Könyvkereskedő? Szép pálya.- Nem éppen, de kénytelen vagyok vele. Apám birtokos volt, de harcolt negyvennyolcban...- Elvették a birtokukat. Mink is úgy jártunk. Csakhogy az én szegény apám oda is veszett az isaszegi csatában. S már a leány is elfogulatlanul beszélt.- Az én apám börtönben halt meg, Kufsteinban, - mondotta a fiú.- De hátha nem jöhetek ki? És talán nem is illik... És kivette a kezét a fiatalember kezéből. Beljebb húzódott.- De hiszen maga nem jön ki Esztike: maga bent marad a kertben.- Mégis...- Esztike! Esdő szemmel mondta, olyan szemmel, mint ahogy valaki azt mondaná: Meghalok ha rajtam nem segítesz! A leány gondolkodó arccal, komolyan nézett reá, aztán a ház felé pillantott s hirtelen mintha határozott volna, susogta:- Hát jó. Egy percre, remélem egy percre kijöhetek. S befutott, eltűnt a bokrok között. Ábel repeső szívvel ballagott hazafelé. Később aztán elkomolyodott: - Mért este, titkon? Mért nem hitt rendes látogatásra nappal? Bizonyosan óvatos. Meg akar előbb ismerni. Vagy talán az anyja nem engedné? Vagy talán arra gondolt, hogy nappal le vagyok kötve? Okos lány! Látszik, hogy mindent meggondol. És zengő szívvel, mosolyogva ismételgette: „Ott hátul a kert végén... Ott van egy beszögezett kis ajtó.. Az esti csillag előtündökölt az égen. A kocsiúton ködként terjengett a budai por. A mezőn a bogarak egyhuru esti dala zengett. ★ Másnap este kilenc óra tájban ott állt a kert sarkán. Az ajtót megtalálta egy vén terebélyes bodzabokor mellett. Megállt ott és várt. A lombokon át négyszögletű kis fénylap vöröslött. A házikó belső ablaka volt az. Az égen a hold előre küldött sugarai fehérítették kelet felől a felhők szélét. Gé*a — Eszerint a sorsunk egy. — Egy, Esztike. És azt gondolom... az ember is csak olyan vetés, mint a búza... Az ember az Ég vetése itt a Földön. Hisz kegyed az Égben? — Hogyne hinnék, — felelte a lány, — hogyne. — Gondoltam, - szólt hévvel Ábel, - és lássa azt hiszem, hogy minket egy táblába vetettek. Ábrándosán nézett a leányra. A leány a gallyacskát babrálta. Az úton egy berlin-hintó robogott el. A leány kissé beljebb húzódott. Hogy akkor a ruhája meglebbent, a fiú kellemes szegfűillatot érzett. A leány mosolygó szemmel nézett a hintó után és a fiúra. — Mily csodálatos a mi találkozásunk! Nekünk találkoznunk kellett, Észtike, ha az idén nem, utóbb, - de találkoznunk kellett. Ismét hallgattak. A leány a ház felé pillantott. Aztán susogva szólott: — Anyám meglát... És kezet nyújtott mosolyogva, melegen s nemcsak az ujjait. A fiú hosszan tartotta a kezében a leány kezét, és esdőn nézett o Állt. Várt. A szeme egyre a világló ablakocskán. Ajtócsukás hallatszott. Az ablakocska fénye eltűnt. A ház is eltűnt: belémúlt az esti homályba. A kavics halk ropogása hallatszott végre a csendben, s egyre közelebb-közelebb. A fiú remegett. A leány félrehajlította a lombokat, s megállt. Aztán nesztelenül lebbent a gyepen a kisajtóhoz.- Kijöhettem. Jóestét. Az ajtó mellé állott. A kelő hold fénye megvilágította fejét s finoman árnyékolta a homlokát. A ruhájából szegfűillat áradt. A fiú felkönyökölt a korhadt ajtólécre és nézte. — Életemnek legboldogabb napja ez, — susogta forró hangon, - ez meg a tegnapi, Esztike. A leány egy letört hársfagallyacskával babrált. Hallgatott.- Esztike, - susogott tovább a fiú, - amikor én magát először megláttam, az valami csodálatos nap volt. A leány föltekintett: — Miért?- Nem beszélhetünk többet?- Nem... az úton is járnak. És elgondolkodón, szinte szomorúan nézett a fiúra.- Sokan járnak...- Hát mikor? A leány habozva nézett reá.- Minek?- Minek? Esztike, minek? Hát nem engedi meg, hogy lássam? A leány hallgatott. Maga elé pillogott. Aztán a fiúra nézett.- Talán holnap...- Itt? Köszönöm Esztike, köszönöm. S megragadta a leány kezét.- Ide jöjjek? A leány csak nézett. Halkan, édes vonakodással felelte:- Nem. S elvonta a kezét.- Hát hol, Esztike, hol?- Nem tudom...- Mégis... A leány ismét ránézett a fiúra, pillogott.- Talán... ott hátul a kert végén, - szólalt meg végre.- Jó, az éppen jó.- Ott van egy beszögezett kis ajtó. Nekem úgyis mondanom kell valamit...- Igazán? Mond valamit? Köszönöm, Esztike, köszönöm. S megragadta ismét a leány kezét.- Köszönöm. Ott leszek. De milyen időtájban?- Amikor ráér.- Hát én hét órakor szabadulok az üzletből. Idáig jönni két óra. Az kilenc óra. Kilenc órakor itt leszek, Esztike.- Nem tudom. Pesten sok arc van és sok leány, de mind olyan idegen, mind olyan más. Mikor magát megláttam Esztike, maga nem volt nekem idegen. Magának minden vonása kedves és elbűvölő volt egyszerre. És olyan szent érzés fogott el. Egyszer éreztem olyan érzést falun, amikor a húsvét egyidőben volt a fák virágzásával, és nagyszombaton este a föltámadás körmenetét láttam. A férfiemberek fáklyával haladtak az esti homályos templom körül, és énekeltek: Alleluja, alleluja. Engem ünnepi borzongások jártak át.- Szép lehetett.- De az még szebb volt, amikor magát megláttam. Az is ünnepi borzongás volt, de meleg és boldogító. Alleluja, alleluja. Ha úgy beszélhetnénk, ahogy érzünk...- Beszélhet, — susogta a leány.- De nem lehet, Esztike. Ha én akkor úgy szólhattam volna, ahogy éreztem, ott, az omnibuszban, azt mondtam volna: Te kedves! Te egyetlen! Te megtalált édes álomképem! A leány kezében megrezdült a hársfagally.- Ugye, - mondotta a fiú, - hogy nem beszélhetünk mindig úgy, ahogy szeretnénk?- Nem, - hagyta rá csendesen a leány. Aztán ő szólalt meg:- Nekem is olyan ismerős volt maga. Elhallgatott. A fiú várakozóan nézett reá:- És mikor érezte meg... mikor érezte meg... az én érzésemet? A leány mosolyogva vont vállat:- Én nem tudom a maga érzését.- Óh, Esztike, ne mondja azt! Ne legyen bizalmatlan! A házikó ajtaja nyikkant. Mind a ketten megrezzentek. A sötétségen át a kövér asszony kiáltása hallatszott:- Hol vagy Eszti?- Itt vagyok anyám, - felelte nyugodt hangon a leány.- Mit keresel ott a fák közt?- Szentjános bogárkát nézek. Megyek azonnal anyám. És kezet nyújtott a fiúnak:- Jóéjszakát.- Mikor jöhetek el?- Amikor ráér. Nekem úgyis van valami mondanivalóm.- Igazán? Eljövök, Esztike. Eljöhetek holnap? Eljövök holnap.- De talán nagyon messze van: elfárad.- Nem. Magáért Esztike nincs nekem messze semmi. Eszter a kezét nyújtotta, és eltűnt a lombok között. így találkoztak aztán a következő napokon is, a kertajtó mellett egy-két percre. A leány mindig azzal vált el, hogy van valami mondanivalója, de sohse mondta meg, mi. Csak nézett a fiúra hallgatva, olykor mosolyogva, olykor komolyan, szinte szomorún. (Folytatjuk) Nagy József illusztrációja 3 S ? WJ 3 3 'S 'Cm I CQ
