Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-11 / 27. szám
Vasárnap 5 TÖ RTÉNELMI CSALÁSOK KULTUSZA ÉS A NEMZETI BŰNÖK KISELEJTEZÉSE ■ A KASSAI PROGRAM AKADÁLYOZZA A SZLOVÁK-MAGYAR BARÁTSÁG ÚJJÁSZÜLETÉSÉT ■ A NÉPIRTÁS BARBARIZMUSÁNAK MENTEGETÉSE ■ A GYŐZTESEK RÉMTETTEIT ÉS A MAGYAR ÁLDOZATOKAT ELHALLGATJÁK A történetírás akkor válik ingatag tudománnyá, ha propagandaszerepet vallat a tények célzatos átszerkesztésévcl, azzal, hogy minden szlovák-magyar vonatkozású jelenséget a nemzeti szempontok fölényével szeretne tisztázni. Mert könnyű a múltat ködössé varázsolni a saját nemzeti bűnök vagy tévedések kiselejtezésével, s ugyanakkor mások történetét az előítéletek tudományos színezetű mesterkedéseivel ellenszenvessé tenni. A szlovák történetírás fél évszázados anyagában alapeszmévé szilárdult a kettős ködösítés gyakorlata. A bársonyosnak mondott forradalom után csak szerettünk volna hinni abban, bogy a két nép viszonyában új korszak kezdődik, a kassai kormányprogram öröksége azonban betek alatt lesöpörte az asztalról a barátság újjászületésének elképzeléseit. Ami az értékelésből kimaradt A tudományos igényű tévelygések egyik példánya Dagmar Ciema-Lantayová tanulmánya a Kultúmy zivot május 27-i számában (Slovensko-madarské hranice v rokoch 1944-1946 - A szlovák-magyar határok 1944— 46-ban). Ő sem tudott szabadulni a gottwaldi kor hagyományaitól, a félszáz éves hazai hadállások rendületlen védelme mellett következetesen eltúlozza a magyar bűnöket és tévedéseket. A határkérdés magyarázatából nem lett volna szabad kihagyni, hogy a szlovákiai magyar lakosság elűzésének tervét már 1942- ben kidolgozták Londonban, 1943 decemberében pedig Benes Moszkvában megkapta a teljes támogatás ígéretét. A történelemhez tartozik, hogy 1944 tavaszától a moszkvai csehszlovák propaganda már útszéli hangon követelte a magyar „áruló szemét“ kiseprését. (Gottwald beszéde 1944. május 11-én, olvasható a Desaf rokov — Tíz év — című könyvében, 343.1.) Pedig a kérdés lényeges határügy, nem létező kisebbség esetében nem lehet területi igényeket támasztani, ugyanakkor a „szemét“ kiseprését fasiszták menekülésévé lehetett volna a nemzetközi közvélemény számára átszerkeszteni. A rövid úton, tehát elűzéssel való intézkedést Sztálin elszántan és következetesen támogatta, mert az Egyesült Államok és Anglia a magyar kérdés benesi megoldási tervét elutasította. A magyar szemét kiseprésének haditervével függött össze, hogy Sztálin 1944 elején betiltotta magyar hadsereg szervezését a Szovjetunió területén, mert nyilván megakadályozhatta volna a „fasiszta hordák“ menekülését. Az 1945-ös januári fegyverszüneti megállapodásban a magyar fél tudomásul vette Csehszlovákia eredeti határainak visszaállítását, a békekonferencián sem lépett volna fel a határkiigazítás igényével, ha a benesizmus-gott- waldizmus embertelen abszurditása nem követelte volna makacsul a magyar kisebbség elűzését. De a Kassán meghirdetett deklaráció irányelveit a potsdami konferencia nem vette figyelembe, ezért 1945 augusztusától a magyar kisebbség megsemmisítésére már csak két lehetőség maradt: a kikényszerítendő lakosságcsere, vagy a békekonferencia esetleges szolidaritása a törvényes kárpát-medencei nemzetirtással. Dagmar Ciema-Lantayová szolgai együttérzéssel azonosul a kassai kormányprogramból kiépített és következtetett igényekkel: „A német és magyar kisebbségi kérdésben az 1945— 48-as években az állásfoglalás kiindulópontja a kollektív bűn elve lett.“ Ez ugyan történelmi tény, de hová lett a történész magyarázata? Mai tudományos kutatónak - ha nem is fejezi ki sajnálkozását - nem lett volna szabad elmulasztania a magyarázatot, hogy mik voltak az előzmények és indoklások a kollektív bűn elvének bevezetésében. Jó lenne, ha a szerző megszívlelné, hogy a huszadik században a kollektív bűnözés elvének elfogadása a hitlerizmus találmánya volt. Ezért aligha helyeselhető, ha a magyarázat helyett a ködösítés eszközeit alkalmazza, nem ismerteti olvasóival, mit jelentett a négy évig tartó teljes kulturális és társadalmi jogfosztás, 120 ezer ember elűzése lakhelyéről, köztük 50 ezer teljes kirablása és deportálása. Dagmar Ciema-Lantayovát ki kell segítenem a tanácstalanságból: a „nemzeti kollektív bűnözés“ elvére azért volt szükség, mert a népirtás barbarizmusának mentegetésére más magyarázat nem akadt. Ezért indult meg Potsdam után, 1945 nyarán a történelemhamisítás áradata az elfogadhatónak látszó indoklások bevetésére. Elhallgatások, ködösítések Azóta negyvennyolc év telt el, de a tájékoztatás erkölcse nem változott. Ma is környezetünkben lapul a kellemetlennek látszó tények elhallgatása, párhuzamosan a déli szomszédra vonatkozó tájékoztatások tervszerű átrajzolásával, a Gottwald óta bevált, kettős töltésű ködösítés tudományosnak látszó eszközeivel. Bámulatos a szerző meglepetése: „A magyar politika és közvélemény reakciója a magyar etnikum kollektív felelősségének tételére rendkívül éles volt. Azonban a kisebbségi és emberi jogok védelmének címe alatt a szlovákiai magyar irredentizmus vezetői is nemegyszer védelemhez jutottak.“ Nem kétséges, hogy az észrevétel Esterházy János rehabilitálásának ügyébe óhajtott belekötni - minden bizonyíték nélküi. Ä háború utáni években Magyarországon is írtak zavaros és valótlan híreszteléseket, de a háttérben mindig a kassai kormányprogram kíméletlen otrombasága volt a hangadó és indulatgeijesztő. Dagmar Cierna-Lantayová a határok kérdésének tárgyalásában — a gottwaldizmus hagyományai alapján — más népek minden emberi és társadalmi jelenségtől elszigeteli magát, a négy évig tartó eldurvulást jogosnak érzi, ezért a jogfosztás árnyalati bírálatát sem tartja szükségesnek. Olyan helyzetrajzban, ahol az abszurditások megszilárdítása mellett esetenként esetleg 9 szomszéd nép egyes személyiségei is elismerést kapnak (Bibó István értékelése), kiemelésük a hazai otromba barbárság négy esztendejét nem fogja átrajzolni. A párizsi békekonferencia eseményeivel kapcsolatban Dagmar Ciema-Lantayová kiemeli az elszántságok ütközését: „1946júliusának végén a párizsi békekonferencia még határozottabban mélyítette el a nézeteltérést Csehszlovákia és Magyarország között. A bevezető vitában Jan Masaryk külügyminiszter megemlítette a csehszlovák-magyar konfliktus történelmi gyökereit, és példákat sorolt fel a közelmúltból. “ Mivel a szerző nem tartja szükségesnek Jan Masaryk „példáinak“ ismertetését, ki kell őt segítenünk. Dalibor M. Kmo könyvének (Jednali sme o mír s Ma- darskem - A békéről tárgyaltunk Magyarországgal, 1947) 1990-ben megjelent magyar fordításából kiemelhetjük Jan Masaryk szavait: „A magyar kisebbség vezérei már jóval a háború előtt szövetkeztek Henlein szudéta- német árulóval, és ami még rosszabb, a tömeggyilkos Frankkal, a barbár lidicei gonosztett elkövetőjével (26.1.) A valóságban a magyar politikai vezetők sohasem találkoztak Frankkal, Henleinnél pedig csak egyszer tájékozódtak, de későbbi időpontban, mint Andrej Hlinka. Sokatmondóbb Jan Masaryk további megjegyzése: „Dél-Szlovákia, Olaszország és Németország részéről történt szeny- nyes bécsi kiosztás után Magyarország nagyon gyorsan elfoglalta a területet, szlovákok és csehek tízezreit száműzték oly módon, ami teljesen megfelelt a tengely magatartásának. “ (D. M. Kmo - ugyanott). Jan Masaryk ilyen értékű „közelmúlti példája“ nagy méretű valótlanság. Szlovák adatok bizonyítják, hogy a megszállás előtt 81 ezer cseh és szlovák hagyta el a Magyarországhoz csatolt területet (Správy státneho plánovacieho a statistického úradu, 1946. október 1.) A megszállás után is sokan önként távoztak, főleg pedagógusok és tisztviselők. A tényleg kiutasított családok száma ötszáz körűi mozgott. (Tilkovszky Lóránt Revízió és nemzetiségpolitika) Jan Masaryk a győztes pozíciójából tovább folytatta a valótlanságokra alapozott vádaskodást: „Magyar katonai alakulatok segédkeztek szlovák hazafiak és partizánok tömeges kivégzésében.“ Erre az állításra semmiféle bizonyíték nincs, szlovák részről is kétségbe vonták, az ilyen vádaskodás már nem valótlanság, hanem közönséges hazudozás a „közelmúlt“ eseményeinek tarkítására. A határkérdés megvitatásából nem lehet kihagyni a lényeges megnyilatkozásokat, elsősorban akkor, ha azok a békekonferencián hangzottak el, mert a tények elködösítése nem igazolhatja Benes hajdani dogmáját a „kollektív“ bűnösségről. Ezért meglepő, hogy Dagmar Ciema-Lantayová a határokért vívott harcból kifelejti Vladimír dementis párizsi beszámolóit. Pedig lényeges beszédtárgy lehetne, mert Jan Masaryk valótlan állításait további hamisításokkal tarkította. A harcmodort illetően feltűnő Vladimír dementis élesebb hangvétele, felhasználja a tárgykör kiszélesítésének esélyeit, megemlékezik pl. a magyar hadsereg 1942-es újvidéki tömeggyilkosságáról: „És a jugoszláv delegáció szóvá tehetné a magyar hadsereg tömegmészárlásait a polgári lakosság körében.“ (Dalibor M. Kmo, u. o. 30.1.). Nem zavarta Clementist, de a mai szlovákiai történelmi kritika élharcosait sem a kettős ködösítés hadparancsa, azaz annak a ténynek az elhallgatása, hogy megtorlásul a Tito-hadsereg hatvanezer magyar polgári személyt gyilkolt le. A kétarcú ködösítésből következik, hogy a ti- toizmus negyvenkilenc éve mélyen hallgat, Magyarországon viszont már 1943-ban elítélték a hadsereg bűnözését, könyv ismertette később a részleteket (Cseres Tibor: Hideg napok). Film is készült az ügyről, Cseres Tibor a megtorlás módszereit ismertette (Vérbosszú Bácskában). Csak a titoizmus hősies hallgatása töretlen. Két évvel az események után, a párizsi békekonferencián illett volna Cle- mentisnek - ha már célzott a magyar bűnözésre - a győztesek rémtetteiről is társalogni. Érdeklődve várjuk, mikor jut el a történettudomány odáig, hogy a határkérdések feletti elmélkedésekben szakszerűen értékelje dementis érveléseit. Talán Dagmar Ciema-Lan- tayovának lenne még esélye tisztázni, miként festette át hamisra Jan Masaryk és főleg Vladimír dementis a párizsi békekonferencián a „közelmúlt eseményeit“. Egy hamisítás és háttere A békekonferencia határvitáiban Vladimír dementis kiszélesítette Jan Masaryk valótlanságait, a szlovák felkelés eseményeinek ismertetésében a magyar tömeggyilkosságok hamis vádját azzal a valótlansággal toldotta meg, hogy magyar katonaság is részt vett a felkelés leverésében. Mindez nem volt elég, Masaryk tartózkodásával szemben dementis kötelezőnek tartotta - nyilván feladatként vállalta - a magyarországi szlovákok számának ismertetését: „elég nagy létszámú áttelepítési missziónk volt három hónapig Magyar- országon, amely legalábbis megközelítően meghatározhatta a Magyarországon élő szlovákok számát, és amely megállapította, hogy mintegy 450 ezren vannak.“ (D. M. Kmo, i. m. 60.1.) V. dementis hamis statisztikája időtállónak bizonyult, ma is ezt vallják történészek és kormánytagok, ezért rá kell mutatni az adatok keletkezésének hátterére és módszereire. SZÍVESEN FOGADNA CSALÁDTAGNAK MAGYART? 1. Azokban a járásokban, ahol 1 százalék a magyar lakosság aránya. 2. ahol 2-19 százalék magyar él, 3. ahol 20-49 százalék közötti a magyarok aránya 4. azokban a járásokban, ahol 50 százalék feletti a magyarok száma. (A Szociális Elemzés Központjának adatai) A potsdami konferencia után nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar kisebbség német mintájú elűzése megoldhatatlan, ezért a nacionalista politika - a kassai kormányprogram felülvizsgálása helyett — új lehetőséget keresett, melyek lakosságcsere formájában látszottak megvalósíthatónak. A megvalósítás ötlete Benestől származott, aki 1945 októberében figyelmeztette írott üzenetében az ideiglenes nemzetgyűlést, hogy „nálunk csak valamivel több magyar van, mint szlovák Magyarországon. “ (J. Zvara könyvének szlovák kiadása, 69.1.) A Vorosilov parancsára kikényszerített lakosságcsere-egyezmény 1946. február 27-i aláírása után a benesi ötlet hasznosítása céljából megbízták Daniel Okálit, az áttelepítési kormánybizottság szlovák elnökét, hogy magyarországi szerződéses - három hónapra tervezett - propagandája és felmérése idején gyártson bizonyítékokat a benesi ötlet igazolására. Okáli az utasítást lelkiismeretesen végrehajtotta, nevek, származás, rokonság, helyismeret, esetleg nyelvtudás alapján 416 helységben szerkesztett hamis jegyzőkönyvet. A községek „lerohanását“ népszámlálásnak nevezte el, és kimutatott 477 033 szlovákot Magyarországon. Az áttelepültek száma ugyan csak 73 ezer volt, de az Okáli-féle demográfiai hadművelet eredményeképpen megszületett a genocídium, a nemzetirtás vádja. Mindez a határvitához tartozik, akkor is, ha Dagmar Ciema- Lantayová a kettős ködösítés erkölcse és gyakorlata szerint mellőzi a határkérdés anyagából. Közel fél évszázados tapasztalatok alapján, vállalva a népszerűtlenség kockázatát, ki kell jelenteni, hogy a fasiszta szlovák állam magyar vonatkozású történetírása és demográfiai közlései igazmondásban és erkölcsben messze felülmúlták nemcsak a gottwaldizmus virágkorát, hanem napjaink egyes történészeinek és más tudósainak erkölcseit is. Jan Masaryk és Vladimír dementis tevékenységét mentegetni lehetne a nemzeti érdekek védelmének taktikájával, de a győztesek táborába tartozó csehszlovák megbízottak 1946- os elszánt hangulatkeltése a békekonferencián nem vált döntő jelentőségű leleplezéssé. A szlovákiai magyar nyomornak is vannak áldozatai Célzatos Dagmar Ciema-Lantayová végső tájékoztatása a békekonferencia eseményeiről. Ennek keretében közli a csehszlovák nemzetgyűlés értékelését a Magyarországgal kötött békeszerződésről: „Magyarország közvetlen szomszédunk, és olyan országgal kötött békeszerződésről van szó, mely a szlovák nemzetnek örök ellensége volt. “ Elmélkedhetünk rajta, kinek használ a módszer, ha 1993- ban a közvéleményt az „örök ellenség“ dogmájával, a gottwaldizmus ismert mérgével tesszük még betegebbé. A kettős ködösítés, a saját bűnök elhallgatása, majd más nemzetek bűneinek felnagyítása megérett a felülvizsgálatra, mert Cernova, Surany, a Matica és a szlovák gimnáziumok mellett az elmúlt 75 évben a szlovákiai magyarok sorsában is előfordult néhány üldözést és nyomort bizonyító esemény: összegezni lehet az áldozatok egy részét, kezdve az 1919-es februári pozsonyi sortűz tizenhárom halottjával, a csucsomi bányába élve behaji- gált másfél tucat fegyvertelen magyarral (az ötvenes évek elején még ismertem orvosokat, akik részt vettek a csucsomi bánya áldozatainak exhumálásában) az 1947-ben Ligetfalun kiásott kilencven magyar fiatalember esetével, a kamenicai százötven fegyvertelen magyar legyilkolásával. Ezekről roppant bölcsen hallgat a kettős ködösítés erkölcsei szerint megnémuló történetírás. Ha mindehhez hozzáadjuk a háború utáni négy év alatt lakhelyéről elűzött százhúszezer magyart, az ötvenezer kirabolttal és deportálttal együtt, a négyéves, nyomtatott betű nélküli éledet, esetleg kiderülhetne, hogy a szlovákiai magyar nyomornak több és nagyobb áldozatai vannak, mint a szlovák népnek az ezeréves magyar elnyomás alatt. Pedig mindezek ellenére szlovákiai magyartól még nem hallottam, hogy a szlovák nép a magyarok „örök ellensége“, mint fordított viszonylatban bájosan tálalta Dagmar Cierna-Lantayová az 1946-ós gottwaldi örökséget. Aki vállalja a történelmi csalások kultuszának félszázéves továbbépítését, a gottwaldi gondolkodás minden eldurvulásával együtt, az rossz lóra tett, mert eltévesztette a helyet és az időt. Nem is értheti meg, hogy a benesi dekrétumok és a kassai kormányprogram VIII. fejezete ma már a történelem szemétdombjára tartoznak. Aki pedig mindezt nem érti, annak a jövő történetírói között nincs keresnivalója. KÖD ELŐTTEM, KÖD UTÁNAM Az oszlopok azt mutatják hogy a szlovákok hány százaléka látna szívesen magyart a családjában
