Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-06-13 / 23. szám

Hiába! Nem emlékszem egyetlen télre sem, se a hóra, se a szélre, semmire. Ha azt mon­dom: ifjúságom... a nap ragyog. Erős sugarak oldják, bontják a levegőt; a zöld fűvel borított lankák, emelkedők nevetve fut­nak a láthatárig, ahol ezüstös felhők bámulnak reám. Mezte­len karom, nyakam pedig úgy sül a forró napon, hogy anyám azt mondja, olyan ez az Ottó, mint egy sült malac... s öreg Mámikánk, a cseléd, ki liszttel púderozza az arcát vasárnapon­ként, a képembe csíp. — Ejha- mondja —, finom falat! Erre nekem meg kell feszíte­nem az izmomat, és centimétert kérni és feljegyezni egy naplóba, amelynek az élén Johnson néger bokszoló muszklimérete van feltüntetve, hogy mennyi centi és hány kiló szükséges ahhoz, hogy világbajnoki izmaim le­gyenek. Mondom, sehol sincs árnyék, sötétség. Mintha éjszaka sem lett volna számomra abban a kor­ban. A folyó visszatükrözi a hő­séget, és a sugarak fénye nem huny ki emlékezetemből soha. Én pedig megyek a Bécsi úton, keményen, gyorsan, mintha va­lami célom lenne. Pedig nincs semmi, csak versenyzek önma­gámmal. Aztán megállók a Ke­nyeres utca sarkán egy szeme­tesládánál, mert egy kerítés mö­gött három leány hajlong, ku­kucskál kifelé. Nevetnek, s én gondolom, mit nevetnek ezek — megyek arrébb, mikor egyszerre az egész lelkivilágom elmosolyodik, s tudja a csoda, hogyan, de nekem is nevetnem kell. Ők erre még jobban nevet­gélnek, és én jobb híján megva­karom a fejem és én is még jobban nevetgélek. Ekkor az egyik kék ruhás lány kinyitja a kerti kaput, és bátran megnéz. Majd kihajlik a két barátnő is, és ők is megnéznek. Állok, mo­solygok, gondolom, bolondok, mit bámultok rajtam. — Erre, mintha eltalálnák a gondolatai­mat, becsukják a kaput, ráfordít­ják a zárat, s mennek, egyik a másik után, fel a kertoldalba bújó veranda felé. Haladnak kék, piros és fehér ruhában, be­bújnak a veranda homályába, a zöld vadszőlőlevelek mögé, s mintha én már semmi sem lennék, az egyik hímez, a másik valamit ír, a harmadik kibontja a haját, és fésülködni kezd. A kék ruhás fésüli a szőke haját, s a foga közé veszi a hajtőit. Megcsavarja kis kontyba a haját, mintha fiatalasszony lenne, s amint ezt csinálja, hirtelen azt mondja a benső hangom: „Sze­retem“. S erre közelebb utazik hozzám a képe, mintha rám le­helne, rám nézne melegen. Az­tán a káprázat elhágy, és én veszettül szerelmes vagyok. Vagyis azonnal fellépek a városi szemetesládára, a kezem a há­tam mögé vetem, s ringatom testemet, mint valami brigadé- ros. A szememmel beszélek, pe­dig ilyen távolságból nem lehet látni a tekintetét, és azt se tu­dom, hogyan szólítsam meg őt, akit oly nagyon szeretek. Hintá­zom magam, közben alattam el­gördülnek a téglásszekerek, két­kerekű úri kocsik, sőt rám kö­Összeállította: Mislay Edit szön az apám borbélya is, aki­nek minden hajaszála ősz már, de a bajuszát koromfeketére fes­ti. Én pedig nem tudom, mit csináljak. Hintázzam-e tovább magam, mint egy brigadéros, tartsam-e hátul össze fonva egybezsibbadt ujjaimat? S egyál­talában, szálljak-e le a városi szemetesládáról, s próbáljak meg választottam felé közeled­ni? Majd ha ilyen módon elérem a kerítést, és becsöngettem, mi­vel kezdjem, mit mondjak, mit akarok, mit keresek? Nagy, igen nagy problémák voltak ezek akkor! Egy rossz szó, egy sértő válasz, egy ügye- fogyott kopogtatás, s vége min­dennek! Hirtelen egy sovány ku­tya tűnt elém, amint ügetve fu­tott utcáról utcára, szagolgatva itt és ott, s aztán ismét tovább­ügetett, és e pillanatban rájöt­tem, hogy ez a szegény, hetek­kel ezelőtt látott kutya a szere­lem bolond vándora volt, és ilyenné válhatok én is, ha most butára nyitom a szájamat. Leszálltam hát a városi sze­metesládáról, s kettőt-hármat köhögtem, hogy a torkom nyitva legyen. Megnyomtam a kilincset is, noha biztos voltam abban, hogy a hölgyecskék lezárták az imént. Aztán jobbra néztem, mintha valakit várnék onnan, pedig amonnan nem látszott más a fény övezte úton, mint a len­gyel szódagyártó kordélya s ő maga, amint ezüstös hajjal, furkósbottal a szamara mellett ballagott. Ez a szamár nagy ked­vencem volt, mert olykor meg- megállt egy kocsma előtt, s utá­na a gazdája hiába űzte, hogy menjen tovább, csak állt, resz- kettette a bőrét a súlyos furkós- botcsapások alatt, de nem moz­dult, bár a gazdája magyar, né­met, lengyel nyelven nógatta. De egyszer csak a szamár fülére szállt egy picike légy, s az el­kezdte egymásba törölgetni az ujjacskáit, vagy a szárnyával azt mondta, hogy süsüsü... s erre a szamár mintha megőrült volna, futni kezdett, s az ezüsthajú gaz­dája után furkóssal, s a szó­dásüvegek négyszögű ketrece­ikbe zárva, a rázástól össze­koccanva, hasas üveghangon rö­högtek. Sőt olyik-másik szódás­üveg még pisszentett is egyet, sőt volt egy szódásüveg, amely kacagtában szétpukkadt. Erre a szamarasfogatra néz- deltem, s valahogy a lengyel szó- dás, valamint a szamara látása felbátorított. Csöngettem a hölgyecskéknek azon a kis harangon, amely x>tt függött a veranda árnyékában. S a kék ruhás hölgy elindult felém, a hosszú margaréták, mint a kopasz agglegények, meg-megfogdosták a szoknyáját, a zöld füvek is utána-utánahajol- tak, csókolgatva szép barna láb­szárait. Megállt a kertajtóban, s oly vékony volt a szemöldöke. Pil­lái, mint a hajlékony tündérlán­dzsák, rám szegeződtek, s mögü- lük, mint két külön élőlény, a szeme nézett rám.- Tetszik? - kérdezte, s e szó szisszenésétől rögtön tudtam, hogy hegyes lehet a nyelve vége, nem olyan gömbölyű, mint álta­lában, hanem kígyóeredetű. S a fogai, bizony, mintha egymás kezét fogó, táncoló porcelán ba­bák lennének. Nagy baj nem érhet - gondolta a szívem -, elmondok neki mindent, megkér­dezem, akar-e a feleségem lenni. Mást nem is kérdek elsőre, a töb­bit majd aztán. Geitéri Andor Endre — Hát — mondtam, és sohasem hittem volna, hogy ilyen kőgom­bóc lehet egy szó. Nagyot sóhajtott, s ebből rög­tön láttam, hogy igen okos, fi­nom elméjű lehet s jóságosán gunyoros. Ó, éppen nekem való! — Melyik iskolába jár? — kérdém.-Most... a semelyikbe - és kinevetett. Hű, de mérges lettem! — Ne tessék nevetni — mond­tam pipacsosan. — Nem nevetek - felelte oly visszahúzódó, engedelmes hang­gal, mint aki nem akar velem haragot, hanem rémlésem sze­rint inkább az örök szerelmet. — Ugyanis láttam itt magát — kezdtem el. — Csakugyan? — kérdezte, s már ismét olyan gúnycsiklan- dós volt a hangja. — És hogy én miért jöttem ide — folytattam titkosan -, azt talál­ja ki! Hát ennél jobbat igazán nem mondhattam volna neki. Amennyit mostig értek a női nemhez, arra való hivatkozással is helyeselhetem, hogy ilyen fon­dorlatosán, a női rejtélykedve­lést kielégítően tettem fel a kéf- désemet. Hogy ő találja ki, mert akkor legalább nem kell nékem megmondanom. Olyan fülledt, lázas, sőt süket állapotba kerültem, annyira csak a kék ruhás lányka válaszára hegyeztem a füleimet, hogy meg sem hallottam, hogy mögöttem kordélykerék recseg, s megresz­ketnek ama előbb látott szódavi­zes üvegek is. Nem láttam, amint a lengyel szódás éppen a hátam mögött fogta a szamara fülét, s cibálni akarja arrébb. Csak arra eszméltem fel, hogy a kék ruhás leányka szája felnyí­lik, kiömlik rajta a féktelen rö- hej: „hühü“, s megint csak azt neveti, hogy „hühühü“, s erre kirepülnek a társnői a verandá­ról, s azzal ők is elkezdik: „hihi­hi, hühühü“, s mikor kérdezni óhajtám: min kacagnak úgy a tisztelt hölgyek, egyszerre csak keservesen, hogy majd megre­ped a fülem, beleszól a női ka­cajba a szamár azzal, hogy „i-i- iááá!“ Megfordulok, s a szamár me­revgörcsben direkt csak engem néz, az orrlyuka felém reszket, hajlott fogait nékem mutatja, s mind a négy lábát megfeszítve, újból azt nyögi: „i-i-iááá!“ Ne­kem ordítja, kizárólag az én tisz­teletemre. A lengyel pedig a furkóst for­gatja, és morog rám, fekete fo­gakkal, és a lányok kacagnak, a szamár pedig egyre rám ordít, emberek gyűlnek, ismerősök, látják, miképpen állok itt három lánnyal szemben, hátam mögött a boldogtalanul ordító sza­márral. Pirulok, ellépek a kerítéstől, a kaputól, hol egy angyalt vél­tem látni, aki kék ruhában sétált felém a fű között. Megyek, ó, csak ordíts, nyomorult szamár, csak nevess, utcai nép, csak ka­cagj, női nem, ó, csak ne szeret­ném őt annyira, kinek még a ne­vét sem tudom. A homlokomról dűl a veríték, bemegyek a hűvös lépcsőházba, még a csontjaim is szomjasak, s ezért hát a vízveze­ték alá tartom a számat, s úgy iszok, úgy hűtöm magam, hogy majdnem a csap is lecsúszik a torkomon. Majd a magányos pincelépcsőre ülök, öklömre tá­masztva csalódott fejem, nézem a méla homályt. Nézem, és fáj, rettentően fáj először a szívem. Nézem a pincelépcsőhomályt, és látom a dárdás pillákat, a két élőlényű szemet, egymásba fo­gódzott, táncoló, csillogó fogso­rát. Ah, az egész sorsom a sír fenekén! Pénteken születtem, ah, balsorsnak leszek mindültig a fia! Megszerettem, megvallot­tam volna, együtt éltünk volna, míg csak hófehér hajunk nem lett volna, s míg csak együtt meg nem haltunk volna. S ekkor jön a lengyel szürke szőrű szamara, és belekiált, és jön még két kis­asszonyka is, és kikacag. És jö­vel ne k emberek, marhák, utcai járókelők, állatok, nevetnek, gú­nyolnak, kacagnak, s tolongnak majd este anyámhoz, hogy az Ottó, mi a fene, már udvarol? Sokáig hevertem éberen. A hold napot játszott akkor éjjel, csak gyöngyszínűbben, hidegeb­ben. Hosszasan sírtam, s közben megettem egy vederke szilvát, amit lekvárfőzéshez hozott anyám. Ha e pillanatokban na­gyon undorodtam az élettől, vi­lágtól, akkor kiköptem a magot, ej, egye fene, majd összesöpri a Mámika cselédünk, ha pedig azt hittem, hogy holnap jóra for­dulhat minden, akkor óvatosan, gyengéden egy tányérra raktam a szilvamagot. Aztán felmond- tam magamnak minden más által írt verset, s úgy éreztem, hogy valamennyi mű az enyém. S fel­keltem hajnalban, hogy egyik költő művét papírra vessem mint sajátomat. Majd a hajnal rózsafénye mellett megpróbál­tam lerajzolni a két csillogó sze­met, kicsit később az orrocská­ját, majd az ajkát, amelyet bűnös hajlamból meg is csókoltam a néma papíron. De később, amikor megkíván­tam az álmot, s ezzel a szenve­délyem is lohadóban volt, hirte­len meghallottam a szamár jeri- kói trombitáját, s ettől szerel­mem márványfala leomlott, s búsan áthúztam tündérem sze­mét, száját s az orrocskáját is. Majd eszembe jutva egy leírás, hogy a csalódást enyhíti a pipá- zás, elhoztam a konyhából láb­hegyen nagyapám pipáját, a számba vettem, majd meggyúj­tottam. Nemsokára, mintha a pi­pa kék füstje felemelt volna, míg az ágyam nem tudott követni, nyilván, mert vasból voltak a lá­bai. Aztán a pipafüst, mint egy kék színű mackó, elkezdett a ha­samban gurigázni, majd elrohant a fejemmel toronyiránt, s egyál­talán e büdös pipafüst szárnyán tagjaim szerteszálltak, de én csak szívtam rendületlenül, míg egy hányinger kiveté számból a pipámat s amit egyébként is benne talált. Reggel, mint egy savanyúká­posztából egyberakott boldogta­lan lény, ültem az asztal mellé. Anyám mosolygott jó álma volt neki, s én e mosolyért szörnyen haragudtam rá. Drága apám szintén jókedvű volt, s őrá is nehezteltem. Mint férfi, érthet­né, érezhetné a másik férfiú baját. Sündisznóként elmentem. A szemetesládához mentem, mogorván, rémes gondola­tokkal. Vártam, a lábaim elzsibbadtak a várakozásban, a sok nyugtalan gondolat, mint a tű, ki akarta szakítani az agyam falát. Egyszer csak vállon érintettek engem, s az egyik kislány volt az, a három közül. A fehér ruhás.- A Nánikát várja? - kérdez­te, mint a róka. A szívem magasat ugrott. Ó! —Mert már elutazott. Haza­vitte a papája — fejezte be csip­kedve a lány. Lebiggyedt a szám — de nem sírtam.-Hát aztán? - mondtam, és könnyedén zsebre dugtam a ke­zem. - Na és aztán? A kisasz- szony talán azt hiszi, hogy ez a hír érdekel? Ugyani Fütyülni kezdtem... S fütyül­ve mentem el az első szerelem elől... Furcsa szerelem volt. Egy szamár ordított mögöttem. Rómát 32 kaland, v de utolja, sötét élőt A a Ponte í zenél mc Zala Apára nyo ban fekvő be meghajtású öreg, és bizoi hajlandó meg elárasztja a s De a lábának hogy testét Szemben az i izomelégteler szíve okozza, mészhiány. E háromra tárni csókkal lát el,- Szeretnél nál egy egysz ja olyat, ar írt vagy Cseh ben te is irts emberekről, történt velük Én erre azl- Igaz, mi csinálni. Kedvére a emlékszem rá volna így. Sz< ni egy ilyen i gondol, ami egyszer egy j lekmény kö" egyenes vona tam. Nem iro mert ez meg tői. Mindenki kitalált szemé sorsa ne legy< Végül észt net, amely pá szemközti old felolvastam.- Apu — n szólsz? Ilyesn Egyszer vo én időmben, szony és anna egy kis lakás! a fiú, úgy tíze ami a mi kői nem szokat! a mély bará asszony is na hogy ez részi nak, amiben r magát. Egy id miatt a fiú al undorral otth anyját. Az as ten és maga Gyakran látoj- Oké, apu tam -, egy mese.- De hát ez doltam - A félreértettél.

Next

/
Thumbnails
Contents