Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-04 / 26. szám
w Z < o w * o I c/D 1 w “ „Hogy az emberevő czápák a melegebb tengerekben valóban megtámadják az embert, annyi bizonyos; értesüléseim szerint támadásuk alattomos, azonban a bestiákat vissza lehet riasztani, ha az ember idejében támad ellenük. A természettudósok sorában veszedelmes voltuk sokszoros kétséget támaszt, sót Jónás próféta csodálatos megmenekülése annyira vaskosan van előadva, hogy Scheffel Viktor humoros magyarázatát adta; de azért téves volna minden balesetet koholmánynak bélyegezni. Volt idő, mikor magam is nagyon kételkedő voltam és alig hederítettem a figyelmeztető szóra, míg végre a tamatavei parton való fürdés alkalmával rémes jelenetnek kénytelen-kelletlen szemtanúja nem voltam, mikor is egyik útitársam közvetlen közelemben egy harapásnak az áldozata lett. A szegény áldozatot, egy nagy reményű fiatal embert, elkísértem utolsó pihenőhelyére és azóta hiszek a czápáktól fenyegető veszedelemben. “ A két fiatalember valószínűleg sohasem olvasta a fenti visszaemlékezést. Ha ismerik, talán jobban jártak volna. Gyűlölték egymást. Mélyen, szívből és visszavonhatatlanul. Már talán maguk sem tudták ennek valódi okát, de egymásba- botlásaik mindig veszekedésbe, régebben verekedésbe torkollottak. Ilyenkor veszett kutyaként rohantak egymásra, és lehetetlennek tűnt szétválasztásuk. Idővel megtanultak ugyan némileg uralkodni indulataikon, de egymást látva változatlanul kést ragadtak volna legszívesebben. Valami hasonlót érzett a magas, fekete fiatalember akkor is, amikor megpillantotta a magányosnak hitt öbölben békésen olvasgató vézna, szemüveges alakot. Felcsapó gyűlöletébe ezúttal azonban kíváncsiság és csodálkozás is vegyült. „Hogyan kerülhetett ide ez a szörnyszülött?! Még itt sem lehet nyugtom tőle?! Végre úgy istenigazából be kellene verni a pofáját!“ Néhány napja érkezett a közeli mediterrán kisvárosba. Azóta sokat sétált. Élvezte, ahogy a vakító napfény, a még sohasem látott tenger nehéz illata és a bársonyos, víz felől fújó szél át- meg átjárta erős szervezetét. Jól érezte magát. Különösen azokat a kirándulásokat kedvelte, amelyek a távoli, ember nem járta sziklák közé vezettek. Ezúttal igen messzire ment, az éjszakát is a parton kívánta tölteni. „Jó lenne örökre itt maradni. Legszívesebben vissza sem mennék“ — gondolta, mikor a magasból észrevette a sziklák között megbújó gyönyörű partvidéket. A kis parti fövenyt a kövek erődítményszertíen bástyázták körül, a tenger pedig valószínűtlenül nyugodtnak tűnt. A látvány festőiségét csak fokozta, hogy a közönyös felszín zöldeskékje szinte azonnal tizenöt-húsz méteres mélységet takart. A magas, fekete fiatalember elhatározta, hogy leereszkedik a bűbájos kis öbölbe, és ameddig csak lehet, ott marad. A szinte egzotikus környezet kellemes kikapcsolódást ígért. Ekkor vette észre azt a gyűlölt másikat. „A fene enné meg! Még itt is ezzel a víziszömnyel kell találkoznom?! Mit keres ez az öblömben?!“ A vézna, szemüveges fiatalember fotelnyi, tengersimította sziklán ült, és látszólag elmélyül- ten olvasott. Közben észre sem vett, gépies monotonitással tö- rölgette gyöngyöződő homlokát. „Jó itt lenni. Igaz, jól megizzadtam, amíg ideértem, de ez a nyugalom mindent megér.“ Masszírozni kezdte a mellkasát, a szíve tájékán. „Gyengélkedik, megint gyengélkedik. Néha úgy éreztem, elszédülök, akkorákat nyilait.“ Halk koppanást hallott a feje fölül, és egy kövecske hullott melléje. Rémülten kapta fel a fejét, aztán leírhatatlan döbbenettel meredt a magas feketére. „Ez nem lehet igaz! Még itt is?! Te utolsó...!“ Keskenyre húzott szemeiből eszelős gyűlölet áradt a lassan mellé ereszke- dőre. A magas fekete kisportolt teste magabiztosan használta ki a hullámnyalta sziklatömb korlátozott kapaszkodási lehetőségeit. „Innen nincs visszaút“ - mormogta önkéntelenül. Amint a vézna szemüveges mellé ért, az orrát elfintorította, a szája megvetően legörbült és valami fokozhatatlan, s láthatóan túljátszott utálattal nézte a felemelkedő másikat. — Nekem még itt sem lehet nyugtom tőled?! Mi a fészkes fenét keresel itt?! - hörögte a gyűlölettől szinte fuldokolva. — Azt, amit Te is! Próbálom... illetve csak próbálnám jól érezni magamat. De egyedül! Takarodj az öblömből! - A vézna szemüveges most már az izgalomtól is verítékezett. A másik fiatalember szemöldöke idegesen rángatózni kezdett, a nyakán kidagadtak az erek. Bár a keze már ökölbe rándult, egyelőre még képes volt uralkodni indulatain. — A midből? Azt hiszem, nem értettem tisztán... Ugye, most parancsolgatsz nekem? Te, kisfiam? Te? A girhes vízipatkány? A vézna szemüvéges alig bírt megszólalni. Akadozva kapkodta a levegőt, hangosan zihált. — Hogy mersz így beszélni velem?! Tudod, mi vagy Te? Egy... egy goromba, nagyképű neveletlen és..: és... izomagyú... khm... állat! Érted?! Egy állat! Egy vágnivaló vadbárom! Sértegetsz? Hát... khm... ki vagy Te, hogy ezt merészeled?! Mit gondolsz?! Mi?! Mi?! Nem hallod?! Takarodj innen, mert én... én... H angja az önmagát hergelő indulattól mind riká- csolóbbá vált. Miközben idegesen hadonászott, a szemüvege lecsúszott, az arca pedig hol kigyulladt, hol pedig betegesen elszíntelenedett. Csak úgy köpködte a szavakat. A dühtől ekkor már majdnem felrobbanó magas fekete előrelépett, és egy hirtelen mozdulattal elkapta a csuklóját. A vézna szemüveges agya a nem várt mozdulattól elborult. Szabadon maradt kezével nagyot taszított támadóján, aki egyensúlyát vesztve, egy kisebb sziklán át, a békésen ringó tengerbe zuhant, melynek áttetszősége másfél-két méter után a sziklák árnyéka és a dús növényzet miatt idegborzoló homállyá változott. A magas fekete azonnal a felszín alá merült. Annyira váratlanul érte a szemüveges ellenakciója, hogy még kiáltani sem volt ideje. A vízbeérés előtt azonban ösztönösen mélyet lélegzett. A vézna szemüveges arcán önelégült mosoly jelent meg, bár őt is meglepte a váratlan fordulat. Erőszakolt nyugalommal leült, és ismét a kezébe vette a kagylóhalmon heverő könyvet. Egyik kezét a hevesen zakatoló szívéhez szorította, mely szabadulni vágyó rabként döngette belülről börtönét. Felizgatták a történtek, ugyanakkor némi kielégülésfélét is érzett. A mindig alulmaradok szédülnek bele így a nem remélt győzelembe. Észre sem vette, hogy a magas fekete úgy tűnt el a mélyben, mint egy vízbe dobott kavics. Az események ilyetén alakulása az áldozatot is cselekvés- képtelenné tette; mozdulatlanul merült alá. Maró fájdalmat érzett egyik karján. Az esés közben borotvaéles kagylótelepet súrolt a karjával és a kagylók ovális pereme, mint a késpengék, alaposan felhasították a bőrét. A mély sebekből kiömlő vér gomolygó felhőben terjedt a mélység felé. P ár pillanat múlva a bénultságát legyőzte. Jó úszó volt. Évekig járt a búvárúszók szakosztályába, és ott megtanulta, hogyan kell okosan gazdálkodni a levegővel. Bár a sós víz erősen marta sajgó sebeit, engedte testét egyre mélyebbre merülni. Mikor már-már megpattant a dobhártyája, a hasára fordult és elkezdett felfelé úszni. S e pár másodperc alatt ördögi terv körvonalazódott az agyában. A felszínt elérve gondosan ügyelt arra, hogy jóval távolabb bukkanjon fel attól a helytől, ahol az incidens történt. Egy vízből kiálló szikla mögött vett lélegzetet. Innen ugyan nem láthatta a másikat, de az sem őt. Halkan, minden mozdulatára ügyelve, a szikla széléhez úszott. A vézna szemüveges még mindig a könyvvel volt elfoglalva, bár láthatóan egyre többször pillantott a szóváltás színhelyére. „Hol lehet ez a féreg? Csak hülyéskedik... Meg akar ijeszteni... Ebből nem eszel, kisfiam! Biztosan itt lapulsz valahol, arra várva, hogy a vízbe ránthass! Azt már nem! Nem fogsz ki rajtam, fiacskám!“ Nyugalmat erőltetve tovább olvasott. De a feszültség, mint az elhanyagolt daganat, nőttön-nőtt zaklatott szervezetében. „Csak nem történt valami baja? Megérdemelné a rohadék! De ha belefulladt?!“ Szédült. Kapkodva nyelte a levegőt. „Ugyan, biztosan nem...“ Idegességében a szemüvegét törölgette. Végül felállt, a partmenti sziklához lépett, és a víz fölé hajolva feszülten fürkészte a kérlelhetetlen félhomályt. A magas fekete gúnyosan elmosolyodott a leshelyén; éppen erre számított. „Gyere a vízbe szépen, kicsikém! Lökdösöl? Engem? Nem volt kifejezetten észszérű dolog a részedről... Amit ezért most kapni fogsz...“ Agyát ismét elborította a gyűlölet. Szemei szinte megbűvölten meredtek áldozatára; ragadozóként lapult a szikla mögött. A szemüveges most már kétségbeesetten rohangált a parton. „Biztosan belefulladt. Különben már régen előbújt volna... Jaj, Istenem! Hová tűnhetett?! Segítség! A szívem! Megfulladok! Segítség! Igen... Ez az... Segítséget kell hoznom!“ Már-már elindult, mikor eszébe jutott, hogy ellenfele talán csak az eszméletét vesztette el, és most tehetetlenül hever valahol a fenéken. “Miattam nem halhat meg... bármennyire is undorodom tőle. Még ha... még ha baleset volt is. Akkor sem. Hiszen az volt... Baleset. Véletlen baleset.“ Ismét a mélységet kémlelte. Egyik izzadó tenyerét a hevesen zakatoló szívéhez szorította, mintha a kiszakadástól akarná megóvni. „Nem mehetek el. Minden másodperc fontos lehef. De hol lehet? Véletlen baleset volt... Hol lehet?“ Letette a szemüvegét és a jéghideg vízbe ereszkedett. Néhány méterrel arréb, a magas fekete mélyen a szikla mögé húzódott. Figyelt. Nagyon figyelt. A feje szinte belefájdult, a melle zihált. Elvakult bosszúvágyában még a sebeivel sem törődött, pedig sajogtak és a vérzés is mind erőteljesebbnek látszott. A vézna szemüveges ide-oda úszkált és zavarodottan kémlelte a sűrű semmit maga alatt. Erőfeszítései azonban eredményteleneknek bizonyultak. Semmit sem látott. Még a vért sem, mert azt a gyenge áramlat a mélység felé sodorta. „Biztosan belefulladt. Nincs sehol... Hol lehet? Istenem, a szívem!“ Kapkodva, a szinte semmiből rátörő habzó hullámokkal küszködve keresgélt tovább. A szél a parton hagyott könyvbe belelapozott. /„Hogy az ember —“/ A szemüveges eszelősen forgolódott, kutatva azt, amiről már reménytelenül lemondott. Hiába. A könnyeitől és a felkavarodó víztől amúgy sem látott volna semmit. Fuldokolva, nehezen lélegzett, a mellkasában kíméletlenül kutatott a jeges rémület. K özben fokról fokra, centiméterről centiméterre közelebb került a magas feketét bújtató sziklához. Ekkor váratlanul, talán maga sem tudva, miért, a látóhatár felé fordult. Minden eddiginél hevesebb szorítást érzett a szíve tájékán. Mintha apró pengék százai hasogatták volna. Pupillái kitágultak, szája hörgésre nyílott, de hang soha többé nem jött ki belőle. A váratlan látvány valami sosem látott iszonyattá torzította az arcát. Alig néhány méterre óriási cápauszony hasította a tenger felszínét. Tengeri kutya, pesce cane, ahogy az olasz halászok hívják, akik rettegnek tőle. Felvillant zöldesszürke bőre, és a vézna szemüveges még a merev, gonosz szemeket is látni vélte. A feltartóztathatatlan kolosz- szus, a megállíthatatlan őserő feléjük száguldott! A szörnyetegből mit sem látó magas fekete ekkor emelkedett ki a szikla mögül. Velőtrázó, állati ordítással vetette magát az áldozatára, és ránehezedve a felszín alá nyomta. Az amúgy is gyenge szívnek ez már sok volt. A vézna szemüveges a kettős rémület pillanatában szörnyethalt. De a másik ezt nem vette észre. Zsákmányát néhány pillanatig lent tartva vészjóslóan üvöltött: — Kit lökdösöl a vízbe, fiacskám?! Most majd megtanulod! A mikor elengedte, csodálkozva nézte a magatehetetlen testet. A víz kissé megcsobbant mögötte. Riadtan kapta fel a fejét. Szemei kikerekedtek, és a szájából még egy utolsó, artikulálatlan sikoly tört elő. Ó, jaj, barátság, és ó, jaj, szerelem, Ó, jaj az út lélektől lélekig! (Tóth Árpád) Jársz, kószálsz a város utcáin, elvégezvén köznapi munkád, reád hull hűvösen az alkony, zajgó, zsibongó terek, utcák vesznek körül, s magad vagy mégis, falusi utcák lombos csendjét hordod magadban, s éles tőrként telkedig ér az idegenség, suhan a szél a Duna-parton, kigyulladnak a neonfények, tűsarkakon kopog az este, megnyugvást keresne most a lélek; lányok jönnek: szomorítói, vigasztalói életednek, csak egyért szüntelen loboghass, csak egyet halálodig szerethess, mert csak a magány most a társad, céltalan az utcákat járod, magaddal viszed a gyermekszemek füzéből rád hullt tisztaságot, gondjaiddal egyedül jársz csak utcák, terek forgatagában, vergődsz csak pólustól pólusig, akár a magasfeszültségű áram - meddig inted még türelemre, hallgatásra, ki benned lázad, meddig fojtja beléd a szót még valami ősi, félszeg alázat, meddig hagyod, hogy elorozzák jussodat: élni ember módra, jussod a dalra, igaz szóra, hű szerelemre, tiszta csókra; hányszor szóltál volna már, hányszor, sose jutottál el a szóig, gyönge voltál magasra nyitni gátlásaid zárt sorompóit, minden szándékod vert sereg lett, gyáván elfutó, meghátrált had, magad is megfutamodtál, barátja lettél a magánynak, s mint a sün, ha üldözik, bántják, tüskéidből emeltél vértet, konok némaság, kényszerű gőg, hallgatás lett a menedéked, minden közöny, gúny lehullt rólad, nem fért el gőgöd magasáig, azt hitted, üresen kongó üstdobok közt Kulcsár Tibor 1938. december 13-án születe végezte. Pozsonyban folytatta egyetemi tani a Duna utcai gimnáziumban tanított. A hatvar a színjátszó együttesnek. 1970-től az Ifjú Szivek ismert fordítója. Utolsó munkahelye a Komens Megjelent önálló verseskötetei: Pogány imádság Csontváry Kosstka Tivadar (1853-1919): Kómái hí á
