Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-02-21 / 7. szám
Téli kendőbe bugyolált, kalácsképű parasztasszony Alfred Redl szolgálati szobájában, a galíciai laktanyában. Nem akar semmit, benézett, ez már csak természetes. „Hallottuk, hogy itt vagy... anyánk üdvözöl - szól halkan, megszeppenve nincs sok baj otthon, csak annyi, mint mindig.“ Redl ideges, láthatóan zavarja nővére jelenléte. Pénzt vesz elő. „Tessék! Ha kell, havonta küldök, de ide többet ne gyere!“ Az asszony csak néz, nem nyúl a pénzért, arcára kiül a döbbenet. Szóval szégyellesz engem, szégyened a nővéredet, megtagadod a saját származásodat, az egész családunkat, folytatná, de hallgat, aztán erőt vesz magán, és szó nélkül távozik. Szabó István Redl ezredes című filmjében Kádár Flóra epizódszerepet játszott. Mindig, minden filmben rövid, pár mondatos jelenete volt csupán, de ha meg sem szólalt, jelenlétének akkor is súlya volt. Nagy epizodista. A legjelesebbek közt is a legnagyobb. Erőteljes egyénisége tévé- és játékfilmek százaiban ragyogott már fel, alakításaival olyan figurákat tudott előtérbe hozni, amelyek nélküle a tömegben vesztek volna el. „Ha az epizódszereplőknek csak kevés hely jut a vásznon - írja Visszaforgatás című könyvében Andrzej Wajda, a neves lengyel filmalkotó -, akkor olyan színésszel dolgozzon a rendező, aki már a puszta megjelenésével magára vonja a nézőközönség figyelmét.“ Kádár Flóra ilyen színész. Képzőművészként bizonyára a miniatűrök mestere lenne. „Szeretni kell a kis szerepet, ugyanolyan hittel, szenvedéllyel, tudással kell eljátszani, mint a legnagyobbat. Az epizódfigurákhoz nagyon nagy emberismeret szükséges. Egyetlen pillanat, egyetlen bevillanás alatt egy teljes életet kell megéreztetni.“ • Hogyan lesz egy színészből epizodista? Kényszerből, vagy saját akaratából?- Bihari Józsefből vagy Makláry Zoltánból hogyan lett epizodista? Játszottak, végezték a dolgukat, ez a lényeg. És hogy mind a ketten óriási tehetségek voltak. • Három percben felmutatni egy egész életet... kitől tanulta, hogy kell csinálnia?- Figyelem az embereket. Ülök a villamosban és nézem őket, megpróbálok ráérezni a belsőjükre. Számomra a kiszolgáltatottak sorsa a legmeg- jndítóbb a világon. Én mellea melegség, a megértés, a segítőkészség.- Édesapám tanító volt egy kis faluban, ö nevelt az emberek elfogadására, az előítéletek legyőzésére és a szép dolgok szeretetére. Édesanyám is csodálatos teremtés volt. Ő varrt. Otthon, hogy mindig velünk lehessen. Csendes, visszahúzódó gyerek voltam, az ikertestvérem viszont annál nak élek, engem a jelen izgat, nem a jövő. • Nem fáj a színésznek, ha a nevét újra és újra a szereplőlista alján látja?- Ha a kis dolgokat is úgy csinálja meg, mintha azok nagyok lennének, akkor nem. Vágytam, persze hogy vágytam nagy szerepekre, még harcolni is tudtam értük, de másnak ezzel nem okoztam „Inkább szakadékok... “ (Oláh Csaba felvétele) tűk álltam mindig. Visszahúzódó, magányos szemlélődő vagyok, aki egyszerűen szereti az embereket. • Ha kenyeret sütött a filmben, érezni véltem az illatát. Ha azt mondta, tojásokat visz kicsi kis kosarában, eszembe se jutott, hogy másvalami lehet benne. Ha azon zsörtölődött, hogy tombol a vihar odakint, akkor tudtam: az ajtón túl ítéletidő van. Mindent, de mindent elhitet a nézővel.- A színészi adottságon kívül kell ám ehhez egy másfajta adottság is, amelynek lényege bent a lélekben, az agyban, a zsigerekben van. Igaz, hogy sok mindent láttam és hallottam az életben, ezernyi apróságot észrevettem, bizonyos dolgokra azonban rá kell, hogy érezzen az ember. Én ösztönös színész vagyok, és az is voltam mindig, ösztönös színész, aki a lehető legnagyobb gondossággal munkálja ki a figurát. De még mielőtt dolgozni kezdenék rajta, rá kell, hogy érezzék. Látnom kell kívül is, belül is. Mint a villamoson... előbb a kezét nézem az illetőnek, aztán a bőre alá megyek. A szem is fontos. Az arc nem mindig mond igazat. • Általában kedves, jóságot árasztó, szeretnivaló nénikéket játszik, idős, de jó erőben levő vidéki asszonyokat, akikből sugárzik Kádár Flóra epizódjai élénkebb. Nagy kert és kis erdő vette körül a házunkat, ez volt talán a legnagyobb ajándék számomra. Fák és virágok közt élni, csillagokat látni. Volt nekem egy barlangszerű helyem a fák között, ahol órákig el tudtam üldögélni. A háború aztán hol ide, hol oda kergetett bennünket, akármerre mentünk, mindig jött utánunk. Játszani, rendezgetni Keszthelyen kezdtem el a kereskedelmiben. És akkor jött el az az időszak is, amikor nagy kampánnyal keresték a fiatal tehetségeket. Mi talán nem is a saját boldogulásunkért választottuk a színészi pályát, hanem valamiféle gyönyörű szolgálat miatt. Gellért Endre is erre tanított bennünket, égi színházról beszélt és küldetésről, a földi színház azonban sokunkat megviselt. • Pályája elején, gondolom, jelentős szerepeket játszott.-Augustias voltam a Ber- narda Álba házában és... igen, a dajkák, a komornák, a bejárónők később jöttek. Címeket kellene most mondani, tudom, csakhogy én nem szoktam megjegyezni egyet sem. Minek? Fényképeket sem tettem félre soha. Eljátszottam a szerepet és kész, ezzel le is zártam a dolgot. De nemcsak hátra, hanem előre sem nagyon nézek. Én a mábánatot sosem. A csaták aztán hol így, hogy úgy végződnek. Nyerni, célt érni nagyszerű érzés, de a kudarcok valahogy mégis erősebben kalapálják az embert. Felnézni pedig azokra tudok, akik minden igyekezetükkel, minden tudásukkal a legjobbat akarják nyújtani. Az ilyen embereket tisztelni, becsülni kell. Igazságtalan dolognak tartom, ha nem figyelnek rájuk. • A Madách Színházban, ahol tizenöt évet töltött, figyeltek önre?- Nehéz kérdés. • Könnyebbé teszem, ha akarja. Tudott a Madách Színház szeretni, amíg ott játszott?- Igen. Egyeseket. • ön a kettesekhez vagy a hármasokhoz tartozott?- Én körön kívül álltam mindig. Abban a hitben éltem, hogy csak dolgozni kell teljes odaadással és szenvedéllyel, s akkor majd beljebb visznek. Nem vittek. De tudom, így is nagyon sokan szeretnek és emlékeznek rám. Pedig amióta nyugdíjba mentem, nem is voltam színpadon. Visszavonultam. Végleg. A saját akaratomból. • Nyolc éve már, hogy csak filmszerepeket vállal, noha játszhatna színházban is. Hívják, csalogatják, lennének lehetőségei, mégsem él velük. Ilyen nagyok a sebei?- Elég nagyok, de ez nem a világ bűne. A világ olyan, amilyen, az embernek kompromisszumot kell kötnie, hogy megéljen benne. A fű, a fa, az állat is alighanem így van ezzel. Amíg fiatalok vagyunk, elveink, eszményeink mellett képesek vagyunk ilyen-olyan megalkuvásra, de idősödő fejjel már egyre kevésbé. Én azt mondtam, nekem a belső békém mindennél fontosabb, még a színháznál is. Igazgatókat, rendezőket hibáztathatnék, mégsem vádolok senkit. Volt, ami volt, befejeztem. Ha valami katartikusat látok, feliz- zik még bennem a parázs és égek rendesen, de reggelre ez is elmúlik. Nem engedem, hogy fájjon, mert ha engedném, eszméletlen mély fájdalmakat éreznék. A filmrendezők nagy örömömre továbbra is számolnak velem, így nyugodtan mondhatom: a legnagyobb boldogságom, a legnagyobb szenvedélyem továbbra is a színészet. • Az epizodisták ugye, sokkal csendesebb életet élnek, mint azok, akik főszerepből főszerepbe mennek.- Nem hiszem. Ebben nincs különbség színész és színész között. Ha jól fut a szekere, akkor az epizodista is rengeteget dolgozik, ha pedig nem, akkor attól ingerült és amiatt boldogtalan, hogy nem hívják. Az én szekerem is sokszor döcögött már, néha be is ragadt a sárba. Ilyenkor jó nagyokat sír az ember, veszekszik magával, aztán megy minden tovább, ahogy mennie kell. A hitem, a szeretetem és a szerencsém mindig kisegített a bajból, szívós vagyok és sokat kibírok. Amióta meghalt a kedvesem, teljesen egyedül élek, és a magányt is jól viselem. • Azokon a napokon, amikor nem dolgozik, mivel foglalja el magát?- Könyvtárba járok, olvasgatok. Nem unatkozom. Reggel ötkor már fent vagyok, szöszmötölök, hatkor, amikor a legtisztább az agyam és legnyitottabb a lelkem, levelet írok a testvéremnek Svédországba, aztán teszek-veszek magam körül. Tervezgetni nem szoktam. Ettől a görcstől én már rég megszabadultam. Minek tépelődjek azon, hogy mi lesz, majd meglátjuk, hogy alakul. Nem csinálok mártírt magamból. A telkemen is inkább szakadékok vannak, nem sebek. Szakadékok, amelyeket szép lassan benőnek a virágok. Szabó G. László 1993. H. 21. A videonézők népes tábora nagyon kedveli a küzdősport-filmeket, s csodálja főszereplőit, az erőtől duzzadó, öklükkel is ölni képes férfiakat, akik a rájuk támadó, akár tucatnyi ellenfelet is játszi könnyedséggel teszik harcképtelenné. E műfaj jeles képviselői közé tartozik Chuck Norris, Michael Dudi- koff, Jean-Claude van Damme, Steven Seagal, Brian Bosworth, s egyre ismertebbé válik a svéd származású, szőke óriás, Dolph Lundgren is, akit a Leszámolás Kis-Tokióban című filmben láthatunk. Lundgren ipari szakközépiskolát végzett, majd Amerikában tanult tovább. Vegyészmérnöki diplomát szerzett Ausztráliában, s eközben karate-edzésekre járt. Neves sportoló vált belőle, háromdanos karatéssé küzdötte fel magát, s ő volt a kapitánya a svéd full kontakt karatecsapatnak az 1980- as és 81-es Európa-bajnokság elnyerésekor. Kisportolt izmainak köszönhetően fotómodell lett, így került közel a filmhez. A Szemtől szemben a halállal című James Bond-történetben kapta első feladatát, majd Sylvester Stallone ellenfeleként tűnt fel a Rocky IV-ben (A legendás Sly mintegy 8000 pályázó közül választotta ki őt a kegyetlen orosz bokszoló szerepére.) Ezt követően Lundgren több akciófilmben játszott főszerepet. Ezekben már nem verték pépesre az arcát, mint a Rockyban, hanem ő volt a legyőzhetetlen „pozitív“ hős. 1988-ban forgatta a Vörös Skorpiót, 1989-ben a nagy sikerű A büntetőt. Ez a modern Batman, aki Frank Castle névre hallgat, saját számlájára dolgozik. Az a célja, hogy száműzze New Yorkból a bűnt, s a cél elérésében nem válogat az eszközökben; a rendőrség 125 gyilkosságot ró a számlájára. A Leszámolás Kis-Tokió- ban újabb állomás Lundgren pályáján. Ebben egy Los Angeles-i zsarut alakít, aki társával felveszi a harcot a város keleti negyedét, a Kis-Tokiót kábítószerrel elárasztani készülő jakuzák ellen. (pm)
