Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)

1993-01-31 / 4. szám

Szerkeszti: Mislay Edit H árom napja volt már Pesten Rose Feuillet, és még min­dig sírt. Odahaza el sem tudta volna képzelni, hogy alig vala­mivel kelet felé úgy fordul ki min­den, mint a lerántott kesztyű. Ezek a házak! Ezek az emberek! Milyen csodálatos és bőszítő, hogy minden­nek van visszája, hogy mindig ret­tegni kell ismeretlen inzultusoktól. Otthon Mallotte-ban, a permetkék Champagne dombjai között békés volt minden, kék az ég a színes lécekkel kirakott házak fölött, a Mame mintha ezüst lenne, a zöld réteken fehér bárányok kelnek át, akár egy legendában. S mi van itt, mon Dieu! Sírni lehet csak, egész nap sírni! Néha csomagolni kezdett, mert vágyódása Mallotte és a szőlőhegyek felé hasogatta szívét. így csak ételt szoktak kívánni, ahogy Rose az ott­hont kívánta: egzotikus gyümölcsö­ket, csillogó konzerveket a delika- tessz-boltok kirakatában. Féllábbal már az utcán volt, az izgalomtól mint lázas pulzus vert egész teste, de mindig közbejött valami. Vagy a pénzéből nem futotta, vagy a kisfiú kezdett nyűgösködni a gyerekszo­bában. Rose szenvedő arccal ült továbbra is a kisfiú mellett. Tiltakozott az el­len, hogy a kötelessége tartja itt. Nincs kötelessége! Kicsoda neki ez a gyerek? Senki, éppúgy hozzátarto­zik ehhez a pesti számkivetéshez, mint a ház meg a furcsa ételek. Miért legyen ez a gyerek neki több, mint az anyjának, aki egy alkalommal fölkapta, magához szorította piciny testét, és futó, apró, csiklandós csó­kokkal szórta tele az arcát? Rose érzéketlenül állt mellettük, fehér vá­szonruhája zsebébe tette a kezét, szőke volt, a két halványkék szeme rózsaszín a sok sírástól. Az asszony meglepetten nézett rá a fulladozó anyai csókok közül: Rose szép volt, finom, mint egy hófehér tollpihe, elfújhatta volna akárki. Az asszony letette a gyereket, kicsit zavartan nézett Rose szemébe.- ígérje meg, Rose, hogy vigyázni fog a fiamra. Én olyan rossz anya vagyok, most látom csak. Maga le­gyen olyan jó hozzá, mintha az any­ja lenne.- Vigyázni fogok rá, madame.- Ne csak mondja! Adja a kezét rá! És fölkapta megint a kisfiút. Nagy, barna szemekkel nézett az anyja arcára a kisfiú, bőre halványbama volt, mint a világos hajú, sötét szemű kisgyerekeknek, a két szeme alatt elmosódott kék karikák.- Szereted anyát, Ervin?- Szeretem. A kisfiú komolyan mondta, és szórakozottan megfogta az anyja ar­cát. Az asszony egész délután érezte ezt a mozdulatot, azt hitte, elmegy a kedve mindentől. Ki vigyáz erre a gyerekre? Miért nem tud ő az anyja lenni? Mikor lesz Ervin végre már az ő gyereke is? Rose arcát látta, mint egy elmosódott akvarellfoltot, s mellette a kisfiút. Gyűlölte Rose-t, sírni tudott volna, s elhatározta, . H hogy int a sofőrnek, visszafordul, és rögtön fölmond Rose-nak. De ekkor az autó már a Hűvösvölgyben volt, a délután egészen lehanyatlott, az autóba beáramlott a hűvösödö, nyir­kos erdei levegő, tele a lehullott levelek szomorú illatával, az úttesten vérpiros levelek görögtek, s ebben az őszben mintha semminek se lett vol­na értelme, annak sem, hogy vissza­forduljon. Rose ottmaradt, s mint akinek elapadtak a könnyei, nem gondolt semmire. Sétált a szótlan kisfiúval a napos, őszi délelőttökön, a Duna- parton karcos volt már a meleg, fanyar, akár a vadkörte; foga volt a napnak is. A Duna halavány, ökör- nyálasan fényes ködben úszott, a Várhegy zöldje átfénylett a ködön. Régi metszet volt a táj, mint az angol rézkarc a chálons-i fogorvos, mon­sieur Girardon rendelőjében. Rose közömbösen nézte, néha szél fújta fe­jén a fehér nörszfátylat. Úgy érezte, semmi sem változik meg, ilyen lesz az élete, nem érdemes hazagondolni, mert minden, ami elmúlt, eggyémo- sódik, akár zavaros folttá a vidám, tiszta színek egy palettán. Már nem zaklatta föl, ha az idegen nyelven hallott beszélni, egy-egy magyar szót lassan magára szedett, s a város, ahol élt, az élet, amelybe beleszo­rult, kezdett ismerős lenni, megele­venedett, mint a pontos rajzú arc, ha a szem csillogni kezd. Ósz végén a házaspár elutazott. Autón mentek a Dolomitokba, a Fürdő utcai ház előtt búcsúzkod- tak. Az asszony sírt, magához szorí­totta a kisfiút, pátosszal, a kisfiúnak másnap reggelig púderszága volt a csókoktól. Ott maradtak állva, míg az autó föl nem futott a Lánchídra, s a szürke délutáni fényben, a szem­csés, halvány égen, mintha körzővel rajzolták volna ki, fénylett fölöttük hidegen a nap. Éjszaka Rose rosszul aludt. Föl­kelt, az álom kiment a szeméből, egyedül volt, az ablakhoz állt, vala­hol messze a Lánchíd ívét látta a sö­tétben, s a pilléreken, akár a vadró­zsa indáit, a távoli mallotte-i dombo­kat. Mint az úszó a parttól, egyre messzebb került az álomtól. Benyi­tott unalmában a kisfiúhoz is, leült melléje az ágyra, hátha sír az anyja után, jobb, ha ketten vannak egye­dül. A kisfiú ébren volt, a melle kitakarva, és tele apró, piros foltok­kal. Rose rémülten fogta meg a ke­zét, a keze forró volt, a kisfiú nagy, barna szeme nedvesen nézett vissza rá. Rose ijedten kérdezte:- Fáj valami?- Nem fáj semmi.- Meleged van? Olyan forró a nyakad.- Nincs melegem se.- Rosszul aludtál? A kisfiú nem felelt. Rose a nyugta­lan kérdésekkel egyre mélyebbre ke­rült valami ismeretlen aggodalomba és részvétbe, mintha minden egyes kérdése egy lehúzó örvény egy-egy gyűrűje lenne. De hová húzza le az örvény? Mi az a furcsa félelem, ami elfogja? Mi lesz, ha meghal a gyerek? Mert beteg, ha nem is panaszkodik, bárányhimlője lehet. Most érezte először, hogy a kisfiú is valaki, külön élete és külön indulatai vannak. Mért nem látta ezt eddig, édes iste­nem? Miért tagad ez a szótlan kisfiú, miért nem sír és vinnyog, mint más, ha beteg - a felnőttek, a macskák, a kutyák? Két hétig volt beteg a kisfiú. Rose ki se mozdult a szobából. Mintha dacszövetséget kötöttek volna, hogy egyik sem enged: Rose szüntelenül kérdezett, a kisfiú sohasem felelt. Az orvos csak a jelekből ítélt, a piros pörsenések feleltek neki, a pulzus, a sztetoszkóp, a hőmérő - a kisfiú összeszorította a fogait. Nehéz éjsza­kákon ült Rose mellette, és el sem mondhatta volna a gyötrelmeket. Nagyon jól tudta, hogy semmi köze a kisfiúhoz. Hány kisfiú kerül még a keze alá! Vállalhatná mindegyikért belül is a felelősséget? Nem égetheti föl magát egy meddő szeretetben - asszony lesz ó is, készülni kell a saját gyerekeire. Már nem sírt, csak figyelt befelé az ágy szélén, önmagá­ba, mint aki azt lesi szorongva, bol­dogan, hogy valaki elindul a szíve alatt. Amikor túl voltak már mindenen, megfürdette a kisfiút. A vékony, törékeny kis csirkecsontokon Rose szappanozó ujjai tétován, gyöngé­den jártak, a mellét mosta, egy pilla­natra elkapta ujjait a kisfiú feldobba­nó szívéről, s amikor a nehéz frottír­ral végigdörzsölte, pirosra, melegre a kis testet, elpirulva érezte, hogy a kisfiú a hajára teszi a kezét. Felné­zett rá a gőzös, szagos fürdőszobá­ban, s megfogta egy gyöngéd, óvatos mozdulattal a két vékonyka, hal­ványbama karját:- Akarsz valamit, mon petit?- Nem, nem akarok semmit. Pirosak lettek mind a ketten, a fürdőkályha tüze rózsaszínen vilá­gította meg a széken száradó kisfiút. Megkopaszodtak a fák, a nap át­sütött ágaikon, a Duna-parti gyerek­kocsikra sovány árnyékot vetettek az akácok. Rose és a kisfiú szeme káprázott az éles, józan napfényben az első sétán. A kisfiú lassan ment, elfelejtette a járást, arcát kicsípte a hideg, melyből az árnyékban érez­ni lehetett már a messzi, erős havat. A téren is túl voltak, meg akartak fordulni, amikor egy piros, mocskos labda gurult a kisfiú lábához. Megle­petten megálltak, a kisfiú tanácstala­nul topogott, szemben vártak a gye­rekek, hogy a labdát visszadobja. Egyszerre fölszakadt benne valami feszesség, amit maga sem értett, ügyetlenül, felszabadultan lehajolt, és boldogan elhajította a labdát. A labda erőtlenül lendült egyet, és átpattant a bekerített villamossínek­re. Egy pillanatig némán álltak, az idegen gyerekek a villamossínek kö­zött kergették már a labdát, a kisfiú lesütött szemekkel, rémülten, szé­gyenkezve nézett maga elé. Rose ekkor nevetni kezdett, ma­gához szorította a kisfiút, és boldo­gan, mintha sírni akarna, nevetett tovább:- Milyen ügyetlen vagy! Én szé­gyellem magam miattad! s É des és fájó volt ez a korholás, csak az mondhatta, akinek senkinél több köze nem le­het a kisfiúhoz, akivel ketten, egye­dül állnak egy egész élettel szemben. A kisfiú szeme tele volt könnyel, de nevetett, és átkarolta Rose nyakát. Egybefolytak a könnyeik. Rose szíve sebzetten és boldogan fájt, mint an­nak, aki egy percre magához ragad­hat egyetlen érzést, amely igazában meg sem illeti, és benézhet a paradi­csomba. Jól tudta, hogy ez az öröm megmarad, sajogni fog örökké, és édes lesz örökké, s egyszer el lehet felejteni Mallotte-ot, a Champagne permetkék dombjait, az egész vilá­got, csak ezt nem, soha, soha, amíg él. CSONTOS VILMOS Szép, csendes lobogással Szép, csendes lobogással égtem, Egemre hajnalpírt festve, S hittem a lángból szökkenő fényben. Hittem: ha egyszer ki kell égnem, Akkor sem leszek majd pernye. S a föld maréknyi pora lettem; Kedvére szór széjjel a szél. Porszem gyanánt most azért esdem. Éltetőd lehessek, gyökér. \ élet tulajdonképpen szép. Ha másért nem, mert t\.£j időről időre meglepetések érik az embert. Teszem azt, intézi a dolgát, és hirtelen egy pénztárcába botlik vagy elkapja egy bájos nő tekintetét. Mintha fölkelne benne a nap és gyöngéd sugaraival elárasztaná a bensőjét - hirtelen minden vidám és lélegzetelállító szép lesz. Egy Komnatov nevű fiatalember összekülönbözött a fele­ségével. A veszekedés azon robbant ki, hogy Komnatov az istennek sem akart kimenni a pályaudvarra az apósáért, akit olyan különös gyűlölettel gyűlölt, hogy akárhányszor apósa vendégségbe jött hozzájuk, gyomorrontást kapott. Ezúttal az asszony nem hagyta annyiban a dolgot. Vérig sértette, méltatlanul megalázta, s amikor Komnatov befogta a fülét, ököllel kétszer hátba vágta. Ettől Komnatov elvesztette a fejét. Bement a fürdőszobába, bezárkózott, és szemügyre vette magát a tükörben. El volt keseredve. A képmására meredt, és úgy megsajnálta megalázott tükörképét, hogy valami facsarni kezdte az orrát. Arra gondolt, hogy lám, egy fél életet le lehet élni egy állítólag rokon lélekkel, s egyszer csak kiderül, hogy az illető olyan idegen, akár az idealista világnézet. Mindössze tíz percet töltött a fürdőszobában, de ezalatt sikerült annyira felizgatnia magát, hogy elhatározta, elutazik valahova nagyon messzire, valahova, ahol még integetnek a madaraknak és a vonatoknak. Világéletében hebehurgya ember volt, és ostobaságot ostobaságra halmozott. A pályaudvarra ment, jegyet váltott az odesszai vonatra, aztán helyet foglalt a fülkében, ahol savanyú kenyér, por, szén és még valami kozmás szag terjengett. Kellemetlen társaság verődött össze. Egy rettenetes cso­magokkal felpakolt öregasszony Kurszkig, egy idősebb há­zaspár pedig Újüzem állomásig ment. Az öregasszony dühö­sen hallgatott és egyfolytában sós uborkát rágcsált, az idős házaspár pedig rögtön unalmas, zavaros beszélgetésbe fo­gott. A visszatetsző beszélgetéstől, az öregasszonytól, aki fáradhatatlanul rágta a sós uborkát, Komnatov egyre rosz- szabbul érezte magát: elkedvetlenedett és hazakívánkozott. „Hova megyek és minek?“ - kérdezte magától nyugtalanul. Eszébe jutott a lakása, ahol nyugalom honol és csodálatosan ismerősek a szagok, és a függönyön keresztül látni, ahogy színes zászlócskákként lobognak az erkélyen felesége mell­tartói és egyéb kedves kacatok. Elszorult a szíve, annyira vágyakozott vissza, haza, hogy elnyújtózhasson a heverőn egy könyvvel, és hogy a füle mellett álmosan zümmögjenek a legyek. De a vonat csak vitte, egyre vitte... Komnatov felmászott a legfelső ágyra, befordult a falnak, és hamarosan elnyomta az álom. „Bolond vagy — mondta magának félálomban —, kötözni való boldond!...“ ... Éjszaka ébredt fel. Ritkás fények futottak el az ablak mellett, a vonat ringatta, valami nyikorgott, és olyan nehéz volt a szíve, amilyen akkor szokott lenni az embernek, ha álmában ölt. Komnatov fogcsikorgatva kivárta a következő állomást, és leszállt. A megállót Újüzemnek hí állomáson egy teremtett lélek ígérő kihalt térség már-már el tot zúdított rá. Állt és arrafi felhők mögül hírt adott mag: nap, és még ezt az egyél ellenségesnek találta. Az állomásépület hátsó kij nyílt, mely úgy csillogott a volna. Tiszta és hihetetlent Komnatovot mégis az lepte időpont ellenére a tér már kényelmes lépteik csattogtak, nyok mosolyogtak boldog-bo beszélgettek, az ablakokból ti Komnatov azon álmélkodott másépületnek ezen az oldí hasonlított a másik oldalára, volna keresztül, és hirtelen m a világot rögtön a kedvére v foszlott, és várta, hogy valan V alóban: alighogy kilépe kínálta, egy másik gyi ten hívták kvászt inni, sőt cseréljenek cipőt. Aztán megállította háror a kabátujját, és megkérdezte: - Elvtárs, kihez jöttél? Komnatov azt felelte, hog válaszolt a másik pulykatojás melyik városból jött, aztán aztán arra, hogy nem valami becsületszavát kellett adnia, 1 - Na, ha így állunk, megm tességeit... — mondta végezel A kölykök először a he régiesen sírkertnek neveztek lamtanácsos, bizonyos Csehn hogyan vetett ilyen eldugott ták valami kettős vezetéknév ban a vonat alá vetette ma történtek, és az ezüstre pingáli flottilla egyik matrózának en a városba a villanyt, és a heh - Gyerekek, ti miért nem : hirtelen észbe Komnatov. ( — Mi nem tanulunk — monc — Hagyjuk most a tréfát — - Mi tényleg nem tanulun - Ha nem akarunk, nem tani Persze van, aki akar, és az ta Komnatov elképedt. Dúdor István: Virágcsendélet, olaj, 1976 gvökir §s s

Next

/
Thumbnails
Contents