Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-06-06 / 22. szám
A költő és a macska Miután a falak összedőltek, mindenki elhagyta a várost, csak a költő maradt ott egyedül. Meghúzódott egy perzselt rózsalugasban, ahol valamikor szerelmespárok csókolódz- tak, és könnyes szemmel nézte a város pusztulását. Amikor az éjszaka ráborult a romokra, a költő még mindig ott ült, és siratta a várost. A csöndnek halálszaga volt, s az egymásra dőlt kőfalak között szél suhogott, és denevér. Mikor a hold följött, valahonnan a romok közül előbújt a macska. Lassan végigsétált a romutcán, meglátta a költőt, odajött, s leült a lába mellé.- Te mért maradtál itt? - kérdezte a költő. - Hiszen mindenki elment.- Mi macskák nem az emberekhez tartozunk, hanem a házakhoz - felelte a macska. - Mi nem szoktunk elmenni.- Nem is tudtam, hogy ilyen hűségesek vagytok - mondta elismeréssel a költő.- Mi nem vagyunk hűségesek, mi csak macskák vagyunk. De ki vagy te, és mit csinálsz itt egyedül?- Költő vagyok, és siratom a várost - felelte a költő. A macska gondolkodott ezen, aztán bólintott.- Siratod a várost. És azután?- Azután megírom azt, ami volt. A vidám gyermekeket, a boldog szerelmeseket, a meleg otthonokat. A múltat. Mindent, ami volt.- Az egereket is megírod - kérdezte kíváncsian a macska -, akik lyukat fúrtak a falakba, hogy köny- nyebben összedőljenek? A háborút is, amit az emberek csináltak, amikor meguntak házakat építeni? A bombákat is, amiket azért találtak föl, hogy gyorsabban rombolhassák le azt, amit fölépítettek? A költő bólintott.- Mindent megírok.- Akkor jó - felelte a macska, és lefeküdt a költő lábaihoz. - Én majd várok addig.- Mire vársz? - kérdezte csodálkozva a költő. - Hogy visszatérjenek az emberek, s fölépítsék újra a házakat?- Dehogy - mondta a macska -, a rigókra várok, hogy visszatérjenek. Szeretem hallgatni az éneküket. S ha éhes vagyok, megeszem őket.- Praktikus vagy - ismerte be a költő.- Macska vagyok - felelte a macska egyszerűen. A perzselt rózsabokrok csupasz gallyai zörrentek a szélben. Magányos volt, és hideg az éjszaka, s a romok árnyéka hosszúra nyúlott a holdöntözte téren.- Miért gondolod, hogy visszatérnek? - kérdezte egy idő múlva a költő, s a foga megkoccant, mert fázott.- Tudom, nem gondolom - felelte a macska. - A rigók mindég visszatérnek. Aztán csak ültek a perzselt rózsalugasban, és nézték a holdat.- A múltat írod most? - kérdezte egy idő múlva a macska kíváncsian. A költő bólitott.- A múltat írom. Látod a házakat, úgy, ahogy voltak? Hallod az utca életét? Látod a boltokat, bujkáló szerelmeseket, iskolából hazatérő gyermekeket? Az anyákat, ahogy vacsorához terítik az asztalt, az őreÖsszeállította: Mislay Edit geket, ahogy a kandallóknál ülnek? Látod őket? A macska szűkre húzta a szemét.- Látom - felelte.-Érzed az otthonok melegét, a virágzó kertek illatát? - kérdezte a költő. A macska szemében megvillant sárgán a holdfény.- Érzem - felelte.- Hallod a gyermekek kacagását? Szerelmesek suttogását? Halk zongoraszót a lefüggönyzött ablakok mögött?- Hallom - felelte a macska, és ásított.- Ez a múlt - mondta tompán a költő.-Ez a múlt - bólintott a macska, és újra ásított. - És most mi lesz?- Semmi - felelte a költő. - Remeték leszünk.- Hát jó - sóhajtott a macska -, legyünk remeték! Azzal összegöngyölódött a költő lábainál, és lehunyta a szemét. A költő pedig, akiből remete lett, ült tovább a perzselt rózsalugasban, és nézte a holdfénytől sápadt romokat. Dőlt falak tövében árny lapult. Mély volt a csönd a holt város fölött, és ájult, mint a gyász. Hideg csillagokból csöpögni kezdett a harmat. A hold lement. Sötét lett. A macska dideregni kezdett a költő lábainál.- És most mi lesz? - kérdezte. A remete, aki valamikor költő volt, megvonta a vállait szomorúan.- Nem tudom. Szeretném megírni Istent. De nem tudom.- Nem tudod? - csodálkozott a macska. - Hogy lehet az? Hiszen te vagy a költő.- Mégsem tudom - ismételte a remete. - Nem tudom, hogyan fogjak hozzá.- Ó, hiszen ez nagyon egyszerű!- vidámodott föl a macska. - Építs egy házat, amelyikben tűzhely van, meg tej. A többi majd jön magától. A remete, aki szeretett volna költő lenni újra, elindult a sötétben, és keresni kezdett a romok között. Talált egy behorpadt kályhát, és csakhamar talált egy üveg tejet is. Egy törött szék lábaiból tüzet gyújtott a kályhába, és föltette rá a tejet melegedni. A melegedő tej szagára megjött a macska is, és odatelepedett a kályha mellé. A sötétség lassan oszlani kezdett, de a romokon súlyosan ült a köd, akár egy halottas lepel. A macska dorombolni kezdett a tűz és a tej szagától.- Most sem tudod még megírni az Istent? - kérdezte.- Most már, azt hiszem, tudom- felelte a remete, akiből újra költő lett, és kiöntötte a tej felét a macska elé egy ócska tányérba, amit a romok között talált. - Ide figyelj! Azzal nekikezdett eltakarítani a romokat a kályha körül. Mire a köd eloszlott, s az első napsugár fölragyogott a halott város fölött, már egy egész kis kört tisztított meg a kályha körül.- Kezdetnek jó - bólintott a macska -, már van otthonunk. Most aztán igazán megírhatod Istent.- Már meg is írjam - felelte a költő, és mosolygott. Tekintetével a romok felé fordult. Csillogott rajtuk a harmat a napfényben.- Látod az új várost? - kérdezte a költő.- Látom - bólintott a macska.- Hallod a születendő gyermekek kacagását az épülendő iskolákban?- Hallom - felelte a macska.- Érzed a jövendő otthonok melegét? Ültetendő virágok illatát?- Érzem - felelte a macska, és beleszimatolt a romok közé behulló napfény aranyporába. - Érzem. Költő vagy igazán, és megírtad Istent. Odébb, a perzselt rózsalugas bokrában valami mozdult. A macska nézett oda elsőnek, s a saeme megcsillant.- Rigók - mondta. - Látod, hogy visszajöttek? Élő rügy után kutatnak az égett bokrokon.- Mit gondolsz, találnak? - kérdezte aggódva a költő.- Persze hogy találnak - felelte a macska fölényes bölcsességgel -, rügyek mindég maradnak, mint ahogy rigók is mindég maradnak. Meg macskák. Meg költők - tette hozzá nagylelkűen -, akik minden földindulás után előbb-utóbb meglelik az Istent. De most megbocsátasz. Az élet hív, dolgom van a rigókkal. Azzal lassú, kényelmes léptekkel elindult, hogy birtokába vegye az új napot, az új várost, az új világot. A költő mosolyogva nézett utána, s ahogy szeme tovasiklott a romokon, már nem is romoknak látta őket, hanem alapnak egy új város alá. Hattyúdal A múlt apadt emlőjén tengve, Botladozom kétségbe esve. Terveim már alkonyba vesznek, Virradatkor rám fagyok lesnek. Örökös didergés tart fogva, Közeleg a Semmi - vacogva. — Ha néha még magamba nézek, Hunyt szemekkel múltat idézek: Sejtve, kisimulnak arcomon A barázdák és azt álmodom; Szép volt az élet, minden jó volt, Asszonyom is volt, aki csókolt, Aki elhitette azt velem: Ő volt egyedül a Mindenem!-A felébredés, a valóság, Döbbenetes: gyászol a Jóság; Ravatalon testvére, a Hit... Nélküle a jóra ki tanít? A szeretetre más, ki nevel? S vezet a béke híveivel A közös útra, vezet arra, Ahol a népek jót akarva Együtt haladnak, mint testvérek: Hiszik, boldogság így az Élet! — A felébredés rideg, - látom: Könny szivárog szét a világon. Véres nyomok, szinte mindenütt, A naponkénti jaj szíven üt. Sorsom súlyos, lépni is nehéz, Sápadt az arc, mely tükörbe néz. Panasz a szájakon, mert szegény Lett az egykor szorgalmas legény. A bölcsődal - sirató ének. Reményünk is zátonyra tévedt. — Ki segíthet neki, — amíg lehet: Úristen láss meg - Te nyújts kezet! A Költő HOGY MENNYI baja van az embernek egy nyomorult esernyővel! Vagy tíz évvel ezelőtt szivárványszínű esernyőt vásároltam. Néhány év múltán azonban annyira megkopott, hogy látni sem bírtam. Százféleképpen próbáltam tőle megszabadulni, de szinte lehetetlenné vált. Még az is megfordult a fejemben, hogy valamelyik kedvenc diákomnak ajándékozom. Például bizonyítványosztáskor pár keresetlen szó kíséretében átadnám az eminens tanulónak (miért? csak a diákok ajándékozhatnak ilyen alkalmakkor?). Ó, hogy mennyire meg akarok szabadulni ettől a csúfságtól, amely szívja a vérem, s az arcom is lángba borul, amikor a karomra akasztom! ... Olyan ócska szegény, akár a lö- vénhedt gebe, mindig rosszul leszek tőle, valahányszor meglátom. Talán csak a pókok örülnek neki, amikor kifeszítik hálójukat az esernyő meg a mennyezet között akrobatikus mutatványaikhoz. Meg aztán kicsi is a szobám; meg kell gondolni, mit hova helyezek el. Elhatároztam, túlteszek rajta. Beültem a Corvinba, és felakasztottam az ernyőt a kosszarvú fogasra. Csendes volt az étterem, csak a jóltáplált legyek hemzsegtek tányérom körül, s minduntalan a párolgó rostélyoson ^landoltak. A bosszúság összeszorította a torkomat; alig bírtam pár szeletet legyömöszölni. Néha-néha ebbe a monoton zenebonába belehasított a dongó gordonkahangja, vagy a darazsak baritonná szépült zümmögése, mialatt a személyzet a konyhaablak melletti mélyedésben vihorászott, s csipkedték egymás combját. 4 t ■ Közben jöttek-mentek a vendéMint k megszokt gyez. Mit odahaza, szállodákl a szállás s a kis ! több mint vásárlóké esőbb voll lekedő ei messze v; gél, s este Mennyit, vonatra, v művekre, pelt a f Derfrange lommal új és indulás ges járműi A feljeg akkor elk leannyi id hogy mik« nem emlé jegyzései ködés all Ez még ö: lát megele Derfrange reznie a s< A dátui és mindéi mokkái ki kis, kopot füzetbe ír lapjai alke jainak sol jegyzetfűz catnyi. Pc sem tudta, annyira p sem lehel hogy bán magát. íg - szokta n nak, amik« lyik szállc ben, s ezt gúnyos m mentái ták. így csiti s hagyta, l le. Aztán hár sört és za a lema ben néhán szerepelt, cukorka, t< justól ment matából. A Feljegye relmének i vük dátum gek; alig nél áporodott A pincérek I szidták fónő tek a ros^i vendégekig Sietve fiz« valót hagyta távoztam. Az éttere tem a friss napfénytől . lábadt. — Tanár ú nyójét! - állí hang, és n messziről nj nyót.- Végteler - s egy bizt< kanyarítottai „Hogy a n sön a fajtádb közt, s ha ne lődörgő diái akkorát köpi fulladt volna Otthon be a szemétKts madárijesztó, nem sütlek, (Mintha legá az esernyő éi Másnapra Kiss Péntek József Nézd 1. Utazzatok csak Utazzatok A tárt ajtók mögött a csönd Ruhásszekrényeitekben gyűrött papir-rózsák Ringatóznak a vállfákon Megbotlott bennük az idő Tán 2. Nézd ezt a kopár kertet Szorítsd Jegét Havát Olvaszd öledre Akkor jó lesz Szép lesz az utazás Nézd ezt a kopár kertet Szorítsd 3. Utazzunk csak Ó Utazzunk A tárt ajtók mögé Ott vár a csönd Papir-rózsák ringatóznak a vállfákon Wass Albert Janiga József rajza
