Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-06-06 / 22. szám
I/Énrc HAA7AII/ KERES MOZAIK Se győztes, se vesztes... Felpaprikázódtak a keletnémet fémipari dolgozók, egy szép napon megelégelték, hogy folyton nyugati társaik szegény rokonaként kezelik ókét. Nos, fogták magukat és a szakszervezet áldása után sztrájkba léptek, hogy kikényszerítsék megtagadott jussukat. A korábban beígért 26 százalékos béremelést követelték, amellyel legalább némileg megközelítették volna nyugati kollégáik bérszintjét. Ilyen méretű megmozdulásra több mint hatvan éve nem volt példa Kelet-Németországban: ki is mert volna sztrájkolni a nácik, majd a kommunisták alatt. Az egyesítés lehetővé tette a tiltakozást, amelyet ezúttal a keleti németek és a nyugati németek közti szociális egyenlőtlenség tartósítása kényszerített ki. A munkáltatók megtagadták az egyesítés után meggondolatlanul kötött tarifaszerződések teljesítését, mondván: a mai nehéz gazdasági helyzetben, s ráadásul ebben az agonizáló ágazatban ez felelőtlenség lenne. De járványként terjedt egyik keleti tartományról a másikra a sztrájkláz, amelytől bizony a munkaadók feje is megfájdult. Kénytelenek voltak beleegyezni a kompromisszumba és a békekötésbe, melynek eredményeképpen mindenki kapott valamit. A dolgozók ígéretet a fokozatos béremelésre, a munkáltatók pedig idóliöz jutottak. Nincs tehát se végső győztes, se egyértelmű vesztes. Csupán haszonélvezőről lehet beszélni - jegyezte meg csípős iróniával az International Herald Tribune, amely szerint Franz Steinkühler, az IG Metall szakszervezet, időközben lemondott elnöke, aki egyben a Daimler Benz AG társaság ellenőrző tanácsának a tagja, a vasasok érdekeinek képviseletéért szerzett elismerés mellet tőzsdei machinációkkal hat számjegyű összeget zsebelt be a tárgyalások során. Nincs mit ünnepelni Micsoda felháborodást váltott ki, hogy Dániában a rendőrök élesre töltött fegyverrel lőttek a maastrichti szerződésre kimondott többségi ,,igen“ miatt felbőszült euroszkepti- kusokra. Hibátlanok persze ez utóbbiak sem voltak, hiszen harcos kedvükben kőzájxirt zúdítottak a felsorakoztatott rendfenntartókra, amivel Dánia újkori történetének talán legnagyobb összecsapását provokálták ki. Bizony kevesen számítottak rá, hogy a szavazás utáni örömbe ekkora üröm vegyül. Nem sok ok volt tehát az ünneplésre. Egyrészt a belső zavargások miatt, másrészt azért, mert a pénzügyi és biztonsági politikát érintő kiváltságok megadásával kikényszerített koppenhágai „kapituláció“ egyáltalán nem Maastricht sikerének, végső győzelmének a bizonyítéka, hanem sokkal inkább az elszigetelődéstől tartó dánok félelmeinek a jele. Mindezek ellenére vitathatatlan, hogy a többségi dán „igen“ egyfajta lazítást eredményezett. Megköny- nyebbülést hozott Brüsszelnek, újabb ösztönzést Londonnak, s ezzel párhuzamosan az egész nyugateurópai integrációs folyamatnak. Ennek befejezése pedig immáron presztízskérdés lehet a balkáni válság kezelése, a belső pénzügyi káosz, a gazdasági és kereskedelmi problémák rendezése terén sorozatos kudarcokat vallott tizenkettek számára. Bonyodalmakra és esetleges további kudarcokra azonban a jövőben is számítani kell. A brüsz- szeli kapu küszöbén bebocsáttatás- ra várnak az EFTA-államok, amelyekkel úgy akarják elfogadtatni az Európai Unió elveit megszabó, korántsem tökéletes maastrichti szerződést, ahogy van. Vagyis kivételek nélkül. Nehéz lesz, hiszen a sorban állók jövőbeni társaik politikai játszmáiból bizonyára megtanulták, hogy érdemes védelmezni az önös érdekeket, kifizetődő a taktikázás. Akár a konok dánok, akár az örökös kü- lönutas britek mintájára. CÁPALESEN \ Tim Winton ausztráliai író eltökélte, könyvet ír az óriáscápákról. Hogy tanulmánya hiteles, érdekes és izgalmas legyen, maga is kénytelen volt veszélyes kalandba vágni: lemerészkedett a tenger mélyére a vérengző cápák közé. Még ahhoz is volt mersze, hogy belenézzen egy támadó fenevad szájába. A látvány megdöbbentette: hatalmas gőzölgő lapáton ficánkoltak a csapdába esett halak. Kambodzsai reménysugár Phnom Penh-i fiatalok galambok röptetésével fejezték ki óhajukat, hogy Kambodzsába végre köszönjön be a béke, a több mint ötven év után rendezett választásokat követően. Az egymással szemben álló frakciók már ne a harctéren, hanem a parlamentben csatározzanak tovább. A túlzott optimizmus azonban nem helyénvaló egy olyan országban, ahol húsz évig kaotikus, háborús állapotok uralkodtak. Reményt jelzett a négy évvel ezelőtti párizsi megállapodás, melynek alapján ENSZ- csapatokat küldtek Kambodzsába azzal a céllal, hogy a történelmi választásokig fegyverezzék le és békítsék össze az ellenséges frakciókat. Szép álom volt csupán, melyért túl nagy árat fizettek maguk az ENSZ-katonák is: az UNTAC jó pár képviselője számára végződött tragédiával a békemisszió. A választások nyomán újra felpislant a reménysugár. Kérdéses azonban, hogy Kambodzsa megérett-e már arra, hogy papíron rögzített ígéretek vessenek véget a mély gyökereket eresztett gyűlöletnek és a megbékíthetetlennek mutatkozó vörös khmerek gyilkos akcióinak. Nem ritka látvány mostanság Belgrádban, mint ahogy a többi szerbiai városban sem, hogy benzinéhes autók s türelmes gépkocsitulajdonosok várakoznak a benzinkutak előtt, abban reménykedve, hátha csurran-csep- pen még valami az üres tartályba. Ám az ENSZ Biztonsági Tanácsa által Szerbiával szemben elrendelt szigorított embargó óta napról napra romlik az üzemanyag-ellátás - az állami benzinkutak bezáratásra ítéltettek. Jó pénzért, literenként 3-4 márkáért a magánvállalkozóknál, feketézőknél lehet még olykor hozzájutni a külföldről, főleg Romániából és Görögországból becsempészett üzemanyaghoz. Ilyenkor előkerülnek a műanyag tartályok, hordók és üvegek, mindenki igyekszik egy kis tartalékhoz hozzájutni. A helyzetképhez tartozik a nehézkesen működő városi tömegközlekedés - a tömeg nagy, a közlekedés korlátozott -, akárcsak az elhagyatottnak tűnő közutak. Vidéken már alig-alig látni guruló személyautót vagy távolsági buszt. URBAN GABRIELLA összeállítása 1993. VI. 6. □ Vasárnap
