Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-05-16 / 19. szám
Újabb nyolc évnek kellett eltelnie, hogy a kórus - Gorizia után - külföldre juthasson. A véletlen úgy hozta, hogy ismét Olaszországba. Loreto, a híres búcsújáróhely április 14. és 19. között immár har- mincharmadszor látta vendégül a nemzetközi egyházzenei kórusfesztivál résztvevőit. Loreto kisváros az Adriaitenger partján, Anconától délelismerést aratott. A záróünnepélyen a konferanszié, a sok zenei rendezvényt látott Terenzio Montesi, az Olasz Televízió és Rádió szerkesztője egyszerűen „profinak“ titulálta a CSMTKÉ teljesítményét. Vass Lajos nélkül... Magyar az olasznak rokonai re. Legfőbb látványossága a fesztivál színhelyéül is szolgáló Basilica della S. Casa, amelynek belsejében, a kupola alatt van a „Madonna názáreti háza“. A legenda szerint a Madonna a XIII. század végén angyalszárnyakon menekült ide a Szentföldet végleg megszálló mohamedánok elöl. Ismét és makacsul Vass Lajoshoz kalandoznak vissza gondolataim. A CSMTKÉ tagjai jól tudják, hogy ez a történet vele kezdődött. Még senki sem beszélt a betegségéről, ó maga tele volt tervekkel és - mi úgy láttuk - életerővel. Ragyogott az arca, mert örömhírrel köszönthette a kórust: „Tóth- pál József barátom, a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének ügyvezető elnöke közbenjárt, hogy meghívjanak bennünket az 1993-as loretói egyházzenei fesztiválra. “ Lelkesített és ránkpirított, mert fenntartásait is közölte velünk: „... három tenorral azonban a szomszéd faluba sem érdemes elutazni." Aznap valóban hárman ültünk a tenor szólamban; és nem is nagyon tudtuk elképzelni, hogy miképp leszünk ennél többen. Maga kezdett el toborozni. Utolsó szlovákiai fellépései alatt előadott buzdító szónoklatai nyomán mégiscsak megmozdult valami: új tagok jöttek, és a régiek közül is visszataláltak közénk néhányan. Nem hiszem, hogy az olaszországi út hírére; hiszen annyi meddő ígérgetés után már senki sem gondolta komolyan, hogy épp ebből az ígéretből lesz valóság. Mindenesetre elkészült a loretói műsorterv, ám a betanítás már Vass Lajos nélkül folyt tovább. Halálhíre megdöbbentő volt, mégis mindenki egy emberként vallotta: a fesztivált vállalni kell; akkor leszünk legméltóbbak emlékéhez, ha tökéletesen felkészülünk a nemzetközi erőpróbára. Januártól áprilisig minden héten próbált az énekkar: háromhetenként rendes, háromnapos, bentlakásos összejövetel fellépéssel, közben pedig szombatonként ún. körzeti próba Komáromban és Pozsonyban - önköltséges alapon. Megpróbáltatás volt ez a javából kórustagnak és hozzátartozónak egyaránt. Az áldozatos munka most is meghozta gyümölcsét: a pedagóguskórus Loretóban osztatlan Csak dicsérni lehet azokat a fesztiválokat, ahol egy pillanatig sem lehet unatkozni. A tizennégy meghívott énekkar mindegyike naponta kétszer is fellépett: hol a bazilikában, hol pedig a színházban, de sohasem énekelt egyszerre három műnél többet, és - természetesen - minden alkalommal más-más műsorral lépett közönség elé. így aztán az sem tűnt föl különösképpen, hogy akadt azért egynéhány „halványabban tündöklő“ kórus is a mezőnyben. Igazi olasz ötlet volt a péntek esti térzene, ahol - néhány órára megfeledkezve a fesztivál egyházi jellegéről - a kórusok saját népük népdalaival, népdalfeldolgozásaival szórakoztatták a lelkes hazaiakat. (Néhány perc éneklés után érezhettük, hogy felszabadult- ságában mennyire rokona a magyar az olasznak!) Másnap délelőtt a kórusok egymásnak énekeltek a Piazza della Madonna lépcsőin, s egy-egy énekszám után hosszas ceremónia kíséretében ajándékozták meg egymást apró emléktárgyakkal. A fesztivál programjához már hagyományosan hozzátartozik a tisztelgő éneklés a város lengyel temetőjében. Ezúttal is mintegy ötszáz énekes ajkáról zengett a lengyel szabadságharcosok tiszteletére a Gaude Mater Pokxiia. Hivatásos produkcióban sem volt hiány. A Würzburgi Székesegyház Énekkara és Zenekara Beethoven C-dúr miséjét és Bruckner Te Deu- mát adta elő Siegfried Koesler vezényletével. Egészen különleges zenei élményt nyújtott a vatikáni Sistina kórus. A férfiakból és fiúkból álló „vegyes- kart" Domenico Bartolucd vezényelte. Minden dalostalálkozó legemlékezetesebb mozzanata a közös éneklés. Különösen akkor, ha a kiválasztott művet kisebb létszámban elő sem lehetne adni. Giovanni Paolo Colonna kétkórusos, két orgonára írt műve is ilyen. Nemcsak a két orgona miatt. A bonyolult ritmusképletekkel, tempóváltozásokkal tűzdelt, igényes misét ezért a fesztivál minden napján próbálni kellett. Giuliamo Viabiíe atya, a loretói Corale Lauretana karnagya azonban gondoskodott arról, hogy a próba egy percig se legyen fárasztó. Kiváló peda- gógiai érzékkel, célratörően Élménybeszámoló a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Kórusának olaszországi útjáról Jó hírű, „magukra valamit adó“ kórusok életében hosszú évekre kisugárzó, éltető jelentősége van a külföldi versenyeken, fesztiválokon való szereplésnek. A megmérettetés vágya titokban ott szunnyad minden együttesben, amely már elért egy bizonyos - általa elérendőnek vélt - színvonalat. A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara megalakulásától kezdve (1964-tól) tizennégy éven keresztül rendszeresen ott volt a legszínvonalasabb nemzetközi fesztiválokon, versenyeken. Janda Ivánnal és Vass Lajossal az élen rutinos versenyzőként sorra aratta a sikereket, gyűjtötte az értékes trófeákat 1978 után aztán hirtelen megtorpanás állt be: nyolc hosszú éven keresztül egyetlen külföldi fesztiválon és versenyen sem találkozhattunk a CSMTKÉ nevével. ígéret - persze - minden évben volt; néha még komoly, hivatalosnak látszó meghívók is érkeztek, de - néhány magyarországi kiruccanást leszámítva - csupán a dél-szlovákiai kultúrházak közönsége tapsolhatott a mindig garantáltan európai színvonalú produkciónak. 1985-ben, az olaszországi Goriziá- ban a kórus végre lemérhette, hol tart. Egyeseknek akkor csalódást jelentett az ötödik és hetedik hely. Még Vass Lajos is többre számított, hiszen ha valaki, ö igazán érezhette, hogy az akkori CSMTKÉ milyen rangot viselhetett volna az európai mezőnyben. Nemcsak érezhette, de tudva tudhatta, mert otthoni együttesével, a Vasas Kórussal a nemzetközi versenyek rendszeres szereplője volt, és nemegyszer zsűritagként is tapasztalhatta, hogy a központi kórus szobafogsága alatt mennyit fejlődött a környező világ énektudása. A CSMTKÉ-t igyekezett „kíméletlenül“ ennek a nívónak a közelében megőrizni; ám a rutinhiányt ó sem volt képes pótolni. csiszolgatta a művet. A fesztivált záró fehérvasámapi misén már egy összeszokott kórus érett, kitisztult harmóniái áradtak szét a Basilica della S. Casa ódon falai között (A búcsú pillanataiban kiderült, hogy Giuliamo Viabile iránti szakmai rajongásunk nem volt egyoldalú; ó is felfigyelt a CSMTKÉ-ra. Igazi olaszos közvetlenséggel állt sorainkba, amikor utolsó loretói csoportképeinket „kat- tintottuk el“ a város főterén.) Számunkra a misét még emlékezetesebbé tette Jozef Tomko bíboros jelenléte, aki a szentmise után a bazilika lépcsőjén fogadta a kórus dalos köszöntőjét, majd hosszasan elbeszélgetett az énekkar tagjaival. A misén kórusunk egyik tagja. Pasz már János olvasta fel — szlovákul — az első olvasmányt, dr. Duka Zólyomi Emese, a kórus elnöke pedig szlovákul és magyarul mondta el a könyörgést. Az ünnepre hétköznapok jönnek Nagyszerű, ám veszélyes vállalkozás egy nemzetközi fesztiválon szerepelni. Veszélyes, mert ilyenkor - például - arra is rá lehet döbbenni, hogy egy országos hírű énekkarnak nem kellene okvetlenül rendszeresen olyan kollégiumokban megszállnia, ahol az énekesek három napon át a bőröndjükben tartják összes holmijukat, mert a hazaküldött lakók minden szekrényüket gondosan lezárták és lepecsételték. Itt arra is rá lehet csodálkozni. hogy mennyivel kényelmesebb, ha nem tíz emberre jut egyetlen vécékagyló, hogy működik a zuhany és mindenütt tisztaság honol. A kiváló olasz kosztnál pedig már csaK az olasz vendégszeretet csodálatosabb. (Képtelen vagyok felfogni, hogy örökké mosolygó portásunk, a készséges Sahrino mikor aludt ottlétünk öt napja alatt. Akár nappal, akár éjjel érkeztünk haza a szaléziánusok kolostorába, mindig ó nyitott ajtót és mielőtt a kulcsokat átadta volna, mindig volt egy két keresetlen szava - főleg a hölgyekhez, akiket sohasem felejtett el nevükön szólítani.) Az ünnepre hétköznapok jönnek: a költekező ünnep után a pénztelenség hétköznapjai. Félő, hogy a kórusnak egy darabig arra sem lesz pénze, hogy havonta egyszer próbálhasson. Miközben a fenntartó szerv, a Csemadok OV eddig is minden tőle telhetőt megtett, nem hallgathatjuk el, hogy az olaszországi út megvalósításához is szükség volt mások önzetlen segítségére. A női kar új egyenruháinak varratását is az egyik kórustag, Garaj Etelka fedezte, aki ahhoz is hozzájárult, hogy az autóbuszban elhelyezhető személyeken kívül még nyolcán utazhassanak (személyautókkal) a fesztiválra. (Ebbe egyébként a kórustagoknak is „be kellett szállniuk“ fejenként többszáz koronával.) Köszönet jár Lipcsei György szobrászművésznek is, aki egyik értékes műalkotását ingyen bocsátotta a kórus rendelkezésére. A gyönyörű mű főnségesen szólt Kottáimat és élményeimet rendezgetem. Kodály Zoltán Pange linguája akad a kezembe. 1991 nyara jut eszembe, amikor a nyári „edzőtáborozásunk" alatt, a badacsonylábdi- hegyí fövenyen Vass Lajos Stubendek Istvánra bízta a müvet és annak minden szakmai titkát. Most a gyönyörű mű főnségesen szólt a loretói színházban. !gaz, nem Stubendek István vezényletével, mert ö betegsége miatt nem utazhatott Olaszországba. A Pange Linguát (és a repertoár nagy részét) Tamási László debreceni karnagy vezényelte, aki készségesen vállalta, hogy segít a kórust a fesztiválra fölkészíteni. Orgonakísérónk, Szabó Imre nemcsak ebben a műben, de Vass Lajos 23. zsoltárában is hangulatot, színt hozott az eddig jórészt csak á capella műveket éneklő CSMTKÉ műsorába. ★ ★ ár ★ Jegyzetfüzetemben egy szó; az első nap élményeinek egyszavas összefoglalása: „kottatartó“. Sok mindenre jó. A legtöbb CSMTKÉ-tag ebben hordja legkedvesebb fényképeit a kórusról. Sokunkéban ott lapul egy kép, amelyen az elválaszthatatlan két jó barát, Janda Iván és Vass Lajos beszélget. Emlékszem, mielőtt Loretóban először színre léptünk volna, valaki az utolsó pillanatban magasba emelte kinyitott kottatartóját. Aki látta, szavak nélkül is megértette. Mintha zászlót emelt volna az ég felé, rajta a jelszóval: „Halaszthatatlanul meg kell mutatnunk a nagyvilágnak, hogy milyen erő rejlik a felvidéki magyar tanítóságban!“ Horváth Géza
