Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)

1993-05-16 / 19. szám

♦ r 3 993. V. 16.- Néhány hete a miniszter levál­tott a pozsony-ruzinovi kórház igaz­gatói tisztségéből. Most hol dol­gozol?-Április elsején két hölgy hozta a minisztériumból az elbocsátó szép üzenetet, amely április elsejétől lé­pett érvénybe. Az előző esetekhez képest ez már valamivel szalonké­pesebb felmondás volt. Több kór­házigazgatót ugyanis Sobona mi­niszter úr például faxon küldött ha­talmi szóval váltott le. Egyébként volt még tavalyról szabadságom, ezt vettem ki áprilisban. Május elseje óta is sok a munkám, nincs viszont munkaszerződésem. A kórházban hetente egyszer folytatom a szak- rendelést, kezelem eddigi betegei­met. Egyre több levél érkezik az Új Szó Lelkünk tája rovatába, amelyet én vezetek, semmiképpen sem va­gyok tehát munkanélküli és elkesere­dett sem, habár családom megélhe­tését jelenleg sokkal nehezebb előte­remteni.- Ilyen leváltási hullám talán csak az ötvenes években söpört végig az egészségügyben, hiszen ha jól tu­dom, a miniszter több mint hatvan kórházigazgatót menesztett. Lehet ennek a döbbenetes ténynek éssze­rű magyarázata?- Aki nem értett egyet Sobona miniszter úr fantazmagórikus kije­lentéseivel, kapkodásaival és átgon­dolatlan intézkedéseivel, s ráadásul nem nagyon szimpatizált a jelenleg uralkodó politikai mozgalommal, an­nak mennie kellett. A mi hivatásunk­ban aztán különösen nem lehet, nem szabad hallgatni, lapítani, hi­szen az emberek egészsége, élete a tét. Hát ezért távoztunk ennyien.- Leírta vagy legalább szóban kö­zölte veled a miniszter vagy bárki más, hogy miért váltottak le?-Nem. És szigorúan jogi szem­pontból ez nem is kötelessége. Le­váltásom okait nem nehéz kitalálni. Levélben tiltakoztam a nemzeti biztosító igazgatójánál (a minisz­ter unokatestvére, dr. Duris) pél­dául amiatt, hogy a nemzeti bizto­sító január és február hónapra kór­házunknak csaknem 18 millió koro­nával maradt adósa. A miniszter úr ezt a tényt elhallgatva kijelentette a parlamentben, hogy a ruzinovi kór­ház kifizetetlen számlái 26 millió ko­ronát tesznek ki. Csak azt felejtette el hozzátenni, mi az oka adóssá­gunknak. Március húszadikán nyílt munkaértekezleten, újságírók jelen­létében ugyancsak tiltakoztam a pontrendszer bevezetése ellen. Tíz nap múlva felmondtak.- Miért ellenzed a pontrendszert?- Azért, mert képtelenség más or­szág gyakorlatát, pontrendszerét merőben más környezetbe átültetni. Nálunk ez történik, hajánál fogva előrángatott rendszert akarnak erő­szakkal bevezetni. Ezt a rendszert Németországból emelték át. Utána lehet nézni: helyesírási hibáktól, fo­galomzavartól hemzseg a szöveg, amelyben ráadásul német törvénye­ket idéznek. Botrányos az egész. Sok fölháborító példát idézhetnék, de legyen elég egy. Például a rende­lőintézet pontrendszerét nem lehet a fekvőbeteg osztályra átültetni, ez­zel a kórházak nem tudnak semmit sem kezdeni. Ráadásul Cseh­országban, ahol sokkal logikusabb a pontrendszer, negyvenkét fillér egy pont értéke, nálunk mindössze huszonöt fillér. Hát ilyen körülmé­nyek között látástól vakulásig ott lehetünk a rendelőben vagy a kórhá­zi ágy mellett, az orvos és az intézet képtelen lesz megélni. Am nehogy félreértés essék: mi elvben örülhet­nénk a pontrendszernek, hiszen ha ez jó lenne, akkor az egészségügyi intézetek végre egységes szabályok szerint kapnák a pénzt. A múltban ugyanis jórészt úgy osztották az anyagiakat, hogy ki kit szeretett, ki­nek volt nagyobb összeköttetése, netán ki volt a nagyobb párttag. Emiatt azonos nagyságrendű és funkciójú kórház költségvetésében százmilliós különbségek fordultak elő. Sokunknak tehát nem a pont- rendszerrel van bajunk, hiszen ez Nyugaton, többek között Németor­szágban elég jól működik. Mi ezzel a logikátlan tákolmánnyal nem tu­dunk mit kezdeni.- Harcaidat, vitáidat hallgatva az emberben önkéntelenül fölmerül a kérdés, szükséges volt-e ezeket az idegőrlő csatákat vállalnod? A pozsonyi katonai kórház pszichiát­riai osztályának főorvosaként dol­goztál, civil pácienseid is akadtak szép számmal. Nyugodt, fontos állá­sod volt. Miért hagytad ott, miért ja, milliméterről milliméterre, más­más szögből kivetíti, így a diagnózis jóval precízebb. Kaptam eleget azért, hogy miért ilyen drága gépet vettünk, még minisztériumi bizottság elé is becitáltak. Ott megmondtam az elnöklő miniszterhelyettesnek: szomorú, hogy orvosok kérik mind­ezt számon tőlem, hiszen tudhatnák, hogy például Japánban harmincezer lakosra jut egy ilyen CT, ezek szerint Pozsonyban legalább tizenötnek kellene lennie, s addig csak egy volt, a kramárei kórházban. Nálunk a pá­ciens még ma is négy-öt hétig várhat ilyen kivizsgálásra, addig tulajdon­képpen céltalanul fekszik a kórház­ban vagy otthon, mindez sok pénzbe kerül, miközben a beteg állapota nem javul, sót romlik. Sokkal célsze­rűbb hát korszerű gépeket venni, ez a nyugati kórházakban és a biztosí­tók számára régóta természetes. A legdrágább gép sem kerül annyi­ba, mint az, ha a beteg hetekig fekszik célirányos kezelés nélkül, diagnosztizálásra várva.- Ezeket hallgatva az ember dü­hösen és elkeseredetten gondol az elmúlt időszakra: te jó ég, mennyi hazugságot mondtak, mennyi ha­zugságot írtunk az úgynevezett szo­cialista egészségügy vívmányairól!- Képzeld el, orvosként, igazgató­ként mi mindent kellett átélnem! Megint egy példa. A néhai vezetők úgy gondolták, és ezt jól gondolták, hogy Pozsonyban több vegyiüzem van, ahol fennáll a balesetek veszé­lye, szükség van hát olyan kórházi osztályra, ahol égéssérülteket ápol­nak. Harmincöt személyes osztályt Állásom nincs - munkám van... pályáztad meg három évvel ezelőtt az igazgatói posztot?- Döbbenetes felismeréseim kész­tettek erre. Fokozatosan rádöb­bentem arra, hogy nálunk néhány elithelyet, kirakatintézetet leszámít­va az orvosi ellátás, főleg pedig a betegség megállapítása, tehát a diagnosztizálás a fejlődő afrikai, latin-amerikai országok szintjét sem éri el. Sok szomorú élményem közül a legjellemzőbbet említem. Nyolc­vankilencben fölhívott az egyik or­voskollégám. Kérte, segítsek a szomszédján, akivel már több más kollégánál kilincselt, eredménytele­nül, ezért most utolsó próbálkozás­ként hozzám fordul. Másnap beko­pogott hozzám egy huszonnyolc éves fiatalember, amint kiderült, há­rom kisgyermek édesapja, akit a fe­lesége vezetett, mert fél szemére már megvakult, a másik szeme is napról napra gyengült. Hónapok óta szörnyen fájt a feje. Elintéztem, hogy fölvegyék a prágai katonakór­ház agysebészeti osztályára, ahol rövidesen rájöttek, hogy daganat nőtt ki a fejében, ez nyomja a látó­ideget. Rövidesen megműtötték, egyértelmű lett, hogy még csak nem is rosszindulatú a betegsége, mind­össze az agyburokból kiinduló daga­natról van szó, amely mintegy hat­szor nyolc centiméter nagyságú, hó­napokon keresztül nőtt ekkorára. A fiatalembert előzőleg Pozsonyban több neves orvos megvizsgálta, s mivel nem jöttek rá a fejfájást kiváltó okra, a magyarázat csakis az lehetett, hogy hiányoztak a diag­nosztizáláshoz szükséges műsze­rek. Ha ugyanez a beteg például valamelyik afrikai kórházban jelent­kezik, órákon belül megállapítják a bajt, mert vannak korszerű gépeik, néhány napon belül megműtik, s a páciens nagy valószínűséggel a fél szemevilágát sem veszítette volna el. Tépelődéseim, szörnyű fel­ismeréseim közepette kértek meg a ruzinovi kollégák, akikkel több éve állandó kapcsolatban voltam: pá­lyázzam meg az igazgatói posztot. Végül is megtettem, mert a magam erejével, lehetőségeivel, koncepció­jával szerettem volna egy viszonylag új kórházban viszonylag korszerű betegellátást teremteni. Megnyer­tem a pályázatot, kilencven szep­tember elsején kezdtem meg igaz­gatói munkámat.- Nyilván ekkor lett vége vi­szonylag nyugodt életednek.-Ezzel számoltam, amikor be­nyújtottam a pályázatot. Elgondolá­som lényege az volt, hogy korszerű kórházat próbálunk létrehozni, ahol kiváló szakemberek csapatmunkát végeznek, hivatásukat modern mű­szerek és más eszközök segítik.- Szavakban mindez szépnek, természetesnek tűnik...- ... hát a gyakorlat sokkal, de sokkal szövevényesebb. A ruzinovi kórház hetvenes évekbeli tervrajz alapján nyolcvanötben készült el. Annyi a tervezési és a kivitelezési hiba, hogy a mai napig nincs állandó működési engedélye. Nyolcvanöt óta évről évre meghosszabbították az ideiglenes engedélyt, amelynek utolsó utáni legeslegutolsó határide­je tavaly járt le. Nem tudom, a fővá­rosi hivatal meddig lesz elnéző. Ta­valy tűz ütött ki az érsekújvári kór­házban, amely ugyanilyen terv alap­ján készült, tehát a hibák is azono­sak. Ott bizonyos tervezési hibák miatt is terjedt a tűz és jóval na­gyobb volt a kár. Ugyanez a veszély tehát nálunk is fennáll. Mindezek figyelembevételével tavaly talán be is fejeztük volna a hibák eltávolítá­sát, de a minisztérium, konkrétan Viera Ondrejková mérnök, gazdasá­gi miniszterhelyettes - akit különben Sobona miniszter néhány hete ugyancsak menesztett - visszatar­totta a munkálatok befejezéséhez szükséges hat és fél millió koronát. A megismételt kérések, követelések semmit sem segítettek. Emiatt a hi­bák eltávolítása a mai napig nem fejeződött be.- Ez több mint döbbenetes.- Folytatom más hasonló ténnyel. A ruzinovi kórház is a letűnt rend­szer gyakorlatának a szomorú pél­dája. Amint elkezdődött az építke­zés, majd a műszerek szerelése, azonnal beindult az esztelen spóro­lás. Állítólag a felelős vezetők annyi célprémiumot kaptak, amennyi devi­zát lecsíptek a tervezett keretből. A következményeket nem nehéz ki­találni. Ebbe a kórházba tervezték például Szlovákia egyik legnagyobb röntgenosztályát, ahol tizenkét helyi­ségben korszerű műszerek működ­tek volna. Nos, amikor kilencven őszén munkába léptem, hét helyiség teljesen üres volt. Gondot jelentett az is, hogy azokat a műszereket, amelyeket nálunk a hetvenes évek elején terveztek ide, a Siemens már kilencvenben nem gyártotta, termé­szetesen más cég sem. Ezért döntöttünk úgy, hogy vásárolunk egy számítógépes röntgent, a CT-t, amelyet a neurológián és az on­kológián egyaránt hasznosítha­tunk. Ez viszonylag drága, de nagyon okos és rendkívül hasznos gép, amely miiSden nyugati és más külföldi kórházban alapvető diag­nosztikai műszer. Sugárterhelése sokkal kevesebb, mint a klasszikus röntgené, felismerőképessége pedig jóval nagyobb. Elég egyetlen felvé­tel, s aztán ennek alapján a számító­gép az egész vizsgált részt átvilágít­terveztek, öt speciális ággyal, ugyanis az égéssérülteket ilyenek­ben kell kezelni. Egy ilyen ágy sem volt, ezt is megspórolták, úgyhogy az égéssérülteket ápoló intenzív osztály nagy humbug volt. Aztán kilencven novemberében történt egy robbanás a Slovnaftbari, egy mun­kás meghalt, kettő súlyos égési se­beket szenvedett. Akkor a vállalat igazgatója azonnal rendelt egy ilyen ágyat, saját autóján vitte a megren­delőt, ő teremtette elő a pénzt, külön hajó szállította Bécsből az ágyat, amelyet órákon belül fölszereltek. A két szerencsétlen ember közül az egyik életben maradt, ugye, nem kell mondanom, melyik. Nyomasztó ér­zés, leírhatatlan stresszhelyzet volt, valahányszor helikopter búgását hallottam, tudtam ugyanis, hogy va­lahonnan égéssérültet hoznak. Fél­tem a balesettől, mert talán monda­nom sem kell, a helikopter leszálló- helyét is elspórolták, s nekünk csak egy speciális ágyunk volt, vagyis mindössze égy embernek kínálhat­tunk esélyt a megmaradásra. Ké­sőbb több robbanás és haláleset után a gázgyár akkori igazgatója saját nyereségükből hat speciális ágyat és egy vastüdőt vásárolt, ma tehát e téren sokkal jobb a helyzet, mint két éve.-A magamfajta laikus azon is morfondírozik, vajon nem volt elég pénz az egészségügyben vagy a ve­zetők hibája okozta a gondokat? — Is-is. Nem voltunk képesek megtanulni, hogy a drága műszerek végül is nem drágák, mert a betegel­látás ezáltal sokkal gyorsabb, kor­szerűbb, tehát összehasonlíthatatla­nul olcsóbb. Egy beteg egy napja a kórházban minden kezelés nélkül mintegy ezer korona. Drága gépek híján, a lassú diagnosztizálás miatt milliárdokat herdáltunk el. A lézeres kőzúzó géppel az epe- vagy vesekő eltávolítása két-három nap, hagyo­mányosan műtéttel két-három hét. Akkor mi a drágább? Van arra is történetem, hogy a hí­res-hírhedt szocialista egészség­ügyben mennyi pénzt maffiáztak el. Hosszú a sztori, csak a végét mon­dom. Kívülállók figyelmeztettek arra, hogy a ruzinovi kórház évente nyolc- százezret költ a fű kaszálására. Ők elvégzik a feléért, mondták, ha a megtakarított pénz egy részével támogatom a sportegyesületüket. Kezdetben nem hittem nekik. Aztán kilencvenegy februárjában kezembe került egy számla, amely szerint ja­nuárban hetvenezret fizettünk - fű­nyírásért, kerti munkáért... Ezután több embertől megvontam az aláírá­si jogot, vajon véletlen-e, hogy ép­pen ők voltak a főkolomposok, ami­kor májusban az ellátási osztály dol­gozói sztrájkot szerveztek ellenem?- Minden gond ellenére úgy tűnik föl, hogy nem keveredtél szélma­lomharcba, hiszen ha lassan is, ha idegőrlő küzdelmek árán is, de csak előbbre jutottatok.- Igen, hiszen a vezetőknek ku­tyakötelessége kellő feltételeket is teremteni a megkívánt követelmé­nyekhez. Amikor vettünk, illetve kap­tunk több viszonylag korszerű mű­szert, úgy éreztem magam, mint az a kocsitulajdonos, aki megkapja az új autót, slusszkulcsot is adnak hoz­zá, csak éppen hiányzik a gépkocsi két kereke... Hiába például az inten­zív osztály, ha nincs műszer, egy- egy ágyhoz nem állíthatunk egy or­vost és két nővért, hogy állandóan mérje, jelezze, milyen a páciens szívműködése, vérnyomása, testhő­mérséklete. Erre való az a montíro­zó készülék, amely két éve hetven­ezer dollárba került. Huszonnégyet terveztek belőle, de csak hármat vettek. Márciusban, mielőtt eljöttem, már tizenöt ilyen készülékünk volt.- Ezekben a pénzínséges idők­ben mindez hogyan sikerülhetett?- Ahány eset, annyi történet, amelyet ebben a rövid beszélgetés­ben nem részletezhetek. Mi voltunk az elsők között Szlovákiában, akik lízing révén jutottunk nélkülözhetet­len műszerekhez. Kaptunk ezért is rendesen, ma már viszont csaknem minden kórház követi példánkat. Több szponzort is találtunk, erre vi­szont mondok egy példát. Hónapok­kal ezelőtt olvastam, hogy Szlovákia világviszonylatban az első a mellrák előfordulásának a számában. Ez az alattomos kór sok fiatal nőt is megtá­mad, erről számos elszomorító konkrétummal szolgálhatnék. írtam a szlovák és a magyar egészség- ügyi miniszternek, mutassanak pél­dát nemes ügyben. Vegyünk közö­sen annyi mammográfot, amennyi kell, így olcsóbban jutunk hozzá, s függetlenül a határoktól, folyama­tosan végezhetnénk mindkét or­szágban a szűrést. Sobona minisz­ter válaszra sem méltatott, Surján miniszter úrtól legalább kaptam egy meleghangú levelet, hogy az ötlet kitűnő, de sajnos, pénz hiányában ma még megvalósíthatatlan. Végül a Szlovák Állami Biztosító igazgató­ja vett a kórházunknak ilyen készü­léket, amely nők százainak életét mentheti meg.- Mindezek ismeretében még fel- háborítóbb, hogy leváltottak.- A ruzinovi kórház fokozatosan európai viszonylatban is korszerű intézet lehet. Műszerezettsége már elfogadható; több ügylet, kapcsolat európai és amerikai intézményekkel rövidesen szép eredményeket ho­zott volna. A koncepció nyilván nél­külem is folytatható. Olvastam vala­hol, hogy egy jó kórházigazgató le­váltása koronában számítva mint­egy tízmillióba kerül. Döntsék el má­sok, milyen vezető voltam. Kataszt­rófa akkor következik be, ha az új vezető rombolni kezd, mondván, amit az előde tett, az mind rossz volt.- A sokféle küzdelem és megpró­báltatás, valamint az elbocsátás nyomait szerencsére nem látom raj­tad. Valóban ez a helyzet vagy jól tudod palástolni érzéseidet?- Mindez azt hiszem, lelkierő és meggyőződés dolga. Nézzünk csak szét az egész világon. Értékeket csak művelt és egészséges embe­rek képesek teremteni. Úgyhogy az a rendszer,, amely nem támogatja kellőképpen az oktatásügyet és az egészségügyet, menthetetlenül ösz- szeomlik. Érre nem kell újabb negyven évet várni, az biztos.. Sok­kal hamarabb leszünk képesek arra, hogy olyan állami intézeteket, olyan magánrendelőket hozzunk létre, amelyek csak a páciensre összpon­tosítanak, ahol minden valóban az ő gyógyulásukat, egészségüket szolgálja.- Ezek valóban nemes gondola­tok, viszont te jelenleg állás nélkül vagy...- Említettem már, hogy nem va­gyok munkanélküli, kellő energiát és ambíciót is érzek magamban. Tény, hogy egészségügyünk ma nagyon súlyos helyzetben van. Gondjaink jelentős részét örököltük, a továb­biakat a mai koncepciótlanság és kapkodás okozta. Mérhetetlen mun­ka vár ránk, hogy a betegellátást, az egészségügyet fokozatosan a fejlő­dő országok szintjére hozzuk. Ezek súlyos szavak, de ez az igazság. Én e nemes ügy érdekében szeretnék munkálkodni. Ma még nem tudom, hogy hol. Azt viszont tudom: ho­gyan... Szitvássy József Dr. PálHazy Béla:

Next

/
Thumbnails
Contents