Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-05-09 / 18. szám
<r jy öregember, lt senkije. Ak- olyan éhínség enre nem volt kezet óta. Uk- sziából, Litvá- ól és Volhíniá- lan tömegével sok, és hirdet- sljött a világvé- régeken tarolt jletről lovasok ták véres szaba mezőn bőiket keresgélt ;n. Egy halódó wány gyerek- ába vette az és elvitte Tüzet rakott, Idazt a mara- t, amit otthon n a gyerek elé rámeresztette :mét, de egy hamarosan is- ioldogan moll bizonyára inak. Az öreg s a rákövetke- tötte az isteni :llett, és egyre- írja „Egy lémű történetépillanat, ami- ilághoz tarto- nár útra kelt :t a mennyek- r megszerette etet volt az tyos lét sötét- nber, legyen :g, nem élhet a szegényes y lassan leiem tudta, mi- : elment a ke- egy kő mellé. „A világ tele betegséggel. romorékokat, ezük, lábuk Iraöncsúszók, lelik fejüket, híjával van- 1 kóborolnak ik a felfogha- k célja, értel- . Csak egyet gyermekha- ib igazságta- i bármilyen vagyok rá.“ ítban előtte en. Látszott >1 jött. Leült eile. Aztán ukoricaszár- gyújtottak. ik. Végül az minden igaz ér- ilni, mert in tanult, et békés ltokat az szetessé- •án meg- I igazán, nyeltem emmitől, részéről amit én tem sza- Kérésed meghallgattatott.- És átnyújtott az öregembernek egy ládikát. Az arannyal szegélyezett és fényes betűkkel díszített ládikó a gyermek lelkét rejtette. Hazatérvén az öregember kinyitotta a ládikót — valami árnyszerű, vagy talán inkább lehelet suhant át a szobán, a gyermek nyoszo- lyája fölé, s a kisfiú fölébredt. Attól a naptól fogva a legszörnyűbb betegségek támadtak az öregemberre. Bensője égett, szeme bedagadt, testét gennyes sebek borították. Mellette ült a nagy szemű kisfiú, áttetsző— sápadtan, törölgette az öregember verejtékes homlokát, s időnként vizet adott neki. Olykor dúdolgatott is dallamos, kedves hangján, s a szomszédok sorra jöttek az ablak alá, hogy hallgassák őt. Amikor az öregember felkelt, visszataszító külseje láttán mindenki szömyűlködött. Arcán és kezén üszkös sebek, fogai kihullottak. Egyik kezével vastag tölgyfabotra támaszkodott, a másik oldalról a fiú támogatta, így járták a falvakat és koldultak. Az emberekben sajnálatot keltett a bélpoklos öregember és mellette a valószínűtlenül szép fiúcska látványa. Egy reggel az öregember arra ébredt, hogy nincs mellette a fiú. A nyomorult koldus egyik falut a másik után járta végig, s mindenütt kérdezősködött. De senki nem tudta, merre lehet a fiú, mi történhetett vele. * A sófár hangjára a zsidók mind kijöttek a házaikból. Az égen úszó felhők a világcsodák formáiban voltak láthatók. A pókhálószerű ködből alkotott óriási építmények titokzatosan szétfoszlottak. Az egek óceánjai elnyelték a világtörténelmet. Az anyák kihozták a házakból a csecsemőket. A gyerekek visí- toztak, ijedeztek a kosszarv hosszan elnyújtott, riasztó hangjától. Az egészséges emberek a karjukon vagy a sebtében ösz- szetákolt hordágyakon hozták ki a betegeket és a gyengéket. Az öregember a menet végén vonszolta magát. A világ csupa galádság, csupa iszonyat, csupa igazságtalanság. Őt is rászedték. Ezért nem is bánta, hogy elérkezett a vég. Mégis, a kiapadt szemüregből kigördült egy könnycsepp. Az egyetlen, ami megmaradt, amióta elveszítette a fiút. És akkor valaki gyengéden megérintette. Ott állt mellette a fiúcska, s olyan fény ragyogta be, amely — minként ezt a dicső Slomo Ibn Gabiről megénekelte- „kél, mint a hajnal, ragyog, mint a nap, gyönyörűségesen és tisztán“. Megölelte az öregembert. Egy lángsugár mindkettejüket a magasba emelte, s vitte, vitte a soksok folyón át, miközben megnyíltak előttük nagy és kis kapuk, mindenfelől szörnyű dörgés hallatszott, majd ott találták magukat egy végtelen térben, ahol nincs többé éhség, szenvedés- csupán az öröklét. És lent, valahol messze, oly távolságban, amely csak a végtelenséggel mérhető, a sötét, haldokló bolygón rendre megnyíltak a Gyehenna ajtói: hurrikánok és földrengések szórták szét a port és hamut, vissza az ősi káoszba, amely tart majd ötvenezer évig. Vujicsics Marietta fordítása N em te, majd a dolgok érkeznek meg benned — tegnap, tizenöt éve, a petresi állomáson vesz két mákos buktát, melléje sört. Éhesen harap bele, nézi a fonnyadó habot a kancsóban. Az állomásfőnök lánya kitartóan zongorázik a feje fölött, a nyitott ablakon lecsurognak a hangfogós akkordok. Most tíz évig kellemes nyár lesz, írják az újságok; s közben lesi az arcokat, hogy lát-e ismerőst. Tulajdonképpen mindegyik az, de ezt inkább a táj teszi, ami felé közelednek, mind odavaló- siak. Mikor kilép a söntésből, már elég közvetlenül beszélget egy zöld pulóveres fiatalemberrel. „Azt mondod, Kotányi? Nem Gésán Kamilló volt a keresztapád?“ A fiatalember realistán nevet - „Kamillót fölakasztották tévedésből ötvenhatban“. Megtudja, hogy a patikus rákban halt meg annak idején, és barátja, az állatorvos kezelte. A fiatalember ezt a változatot ismeri. De beszéltek másról is akkoriban Tardoson - kezd lassan emlékezni az utas. A pati- kuséknak nem volt gyerekük. Ágota, a feleség, a temetés után terhesen költözik el a faluból, majd évek múlva egy feltűnően szép, szőke kamaszlánnyal jelenik meg látogatóba, végigjárják az ismerősöket, a lánynak megmutatja a patikát, a házat, ahol laktak. S mindjárt az első nap kimennek a temetőbe. A lány állítólag Svájcban nevelkedett. Az orvos, aki a patikust kezelte, sokáig él még, agglegény. Falusi bölcs. A szobájában kitömött bagoly, avar koponya, meszelt fal, alig néhány bútor. Spencer a kedvenc filozófusa, mert józan, Szent Ágoston a kedvenc szentje, mert a csillagjóslásról megmondta a véleményét. A hajdani utolsó időkben a patikus egy hintaszékben tölti a napot, a kertben, a patikában Ágota helyettesíti. Az orvos mindennap meglátogatja őket, néha kártyáznak. Az Asszony a partik után többnyire mesz- szebb húzódik a nádszékével, a cseresznyefa helyett a körtefa alá, és ott varr. A kertben állott a levegő, a sövénykerítés minden szellőt felfog. Mikor a marhákat hajtják haza este, a nap átvilágítja a port, ahogy a körülzárt kertre lassan ráereszkedik. Akár a szétfoszlott muszlin. A patikaajtón lehúzzák a nádrolót, s ilyenkor még tompábban hallatszik be a patadobbanás. „A legfelső polcon állnak a mérgek, igaz?“ - erre még pontosan emlékszik a patikusné. Tri (a Svájcban nevelkedett lány) ki- könyörgi most, hogy egész nyárra ott maradjanak Tardoson. Gyakran bejárnak Regénybe, hol az anyjával, hol az orvossal. Egyszer együtt utaznak be mind a hárman, s az orvos, az ablakon kihajolva, lelkesen vizsgáztatja Trit filozófiából. Mikor már harmadszor botlik meg a nyelve a paralipomena szónál, a regényi kenderáztató közelében kiesik a szájából a protézis, a légáram elkapja, s kis híján visszadobja a szomszédos nyitott ablakon, de gellert kap, és lecsattan a kő- törmelékes töltésoldalra. Ágota és az orvos visszaülnek a fülkébe. Az asszony ingerült és pikírt, az orvos derűsen viccelődik magán, selypeg és makog, s szórakozottan Tri térdét simogatja; de végül is elmarad a Dorottyában tervezett ünnepi ebéd, a félreeső vasúti restiben rendelnek két bográcsgulyást, az orvosnak sós vízben kifőtt krumplit. Tri papír- szalvétába tekert ujjakkal emelgeti ki a mócsingdarabokat a tányérából, és így eteti a székéhez dörgölődző macskát. A Doroty- tya különben az egyetlen nyilvános hely, ahol hivatásos pincér- nőt is alkalmaznak; s valahogy úgy alakul, hogy megérkezésük után a lányok először Dabján felügyelőnél jelentkeznek. A kőlábas városháza hátsó udvarára nyílik a detektív szobája. Korrekt szoba, asztal, két szék, üveges szekrény, zöld plüssdívány, spárgával összekötött dossziéhalom, Horthy Miklós színes fényképe. Zsizel a bárcáját nézegeti sokáig, a felügyelő nem ülteti le azonnal. Szűk, fekete szoknya van rajta, műselyem fehér Mészöly Miklós blúz. Nappali egyenruha. „Veszprém? Ott dolgoztál?“ — „A Kakasban“ — válaszolja, és odahúz magának egy széket, leül. „Mennyi időre szerződsz?“ — „Most csak két hónapra. Remélem, nem sokat fognak raace- rálni.“ — „Kicsoda?“ — „Például maga. Undok egy szobája van. Simándinak Veszprémben konyakja is volt az irattartó mögött.“ — „Simándiból se lesz felügyelő. Hány éves vagy?“ — „Nézze meg a bárcámban.“ — „De most tőled kérdezem.“ — „Hivatalosan?“ — „Itt minden hivatalos.“ — „Tizenhárom.“ — „Akkor még biztos szép friss | lehet, mutasd.“ - A hajdani nyáron az akkor még tizenhárom éves utast a pásztori játékok érdeklik jobban, nem a Zunger környéke, ahol a Dorottya lányai vesznek ki szobát. A Pán- dzsó szélén áll a Lipovszky-féle vendéglő, hátsó udvarát magas ölfarakás választja el az orgonás nagy udvartól. Jobbról a fedett kuglipálya torkollik ide, balról kiselejtezett szódásládák sorakoznak a vendéglő faláig, ahonnét keskeny járat vezet hátra az elrekesztett zugba, oda hapgál- ják, a különböző roncsokat, limlomokat, csontokat. A szűk térség közepén bodzafa, körülötte kék üvegtörmelékből kirakott spirálkarikák, mint valami szétnyomott csavarmenet. Az üvegcsík a fa törzsétől indul el, és bekanyarog a csalános buijánba. A burjánsűrűben kitaposott ösvény, ez a rejtekút visz a kuglipálya hátsó deszkapalánkja mögé. A nap ide süt be legtovább, vasárnap itt dübörögnek a kugligolyók. Előbb a surrogó közeledés hallatszik, aztán a csattanás, ahogy a bábuk közt szétüt, végül nagy lendülettel felfut az öblös deszkán, begurul keskeny járatba, és ott távolodik lassan. Akár egy csapzott emlék. Ha egész testével ráfeszül az öblös deszkafalra, a testével is érzi a golyó útját. Különösen vásár napján nagy a forgalom; de igazában nem a vásár a felejthetetlen, hanem a csend utána. A sátrak helye, a szemét, a törmelék, a trágyakupacok, tetejükön színes papírszalagokkal a szélben. Egészen pontosan: ez a temetői évszak. A nyár mögötti nyár. A sietve ki rángatott cölöpök lukjaiban még friss-barna a föld, hangtalan kutyák szimatolnak, macska jár. A színes üvegtörmelék este feketén csillan. A vásártér mögött éles fénykockasor: az emeletes laktanya ablakai. Valaki trombitával szórakozik a szögesdrótkerítés mögött. Az egyik udvarról harákolás hallatszik ki, álmodó sertések röffentése. S a csodálkozás: „Hát meghalt?“ — „Reggel óta nem láttam. Talán átment a szomszédba, Bemáth Jakabékhoz.“ Bemáth Jakab a sintér. Utána ott áll meztelenül a félig lebontott mézeskalácsos bódé előtt. A bódé tele van sötéttel, de ez a sötét egészen más, mint ami amúgy is körülveszi. Az egyik sarokban kérődzve fekete foltos kecske fekszik; odatérdel eléje, s hagyja, hogy a nedves orrát a melléhez nyomogassa, csontos ormyergével odadöfködjön a combja közé. Később ezt követi a csendes per- metesó, amikor először onanizál majd; de előbb egy fellengzős álmot produkál még, amelynek semmi köze az egészhez. Sűrű lombozató erdő, hatalmas törzsek oszlopdárdái, a fák között számtalan ösvény vezet az egyetlen tisztás felé. A karzattá magasodó lombsűrűből nézhet le a tisztásra. Persze, világít a hold. Sokáig semmi mozgás, csak üresség. Mint egy kékeszöld kristályból fújt gömb belseje. Ebbe a gömbbe vonulnak be tompa nyiszorgással a keskeny ösvényekről az ugyancsak keskeny átmérőjű szekerek, amelyeket nem húz semmi, csupán zord egyenruhás férfiak kísérik őket. A szekerekben kék meztelenséggel feküsznek az elfáradt katonák. A nyakukban ezüstérem, mindegyiken név és évszám. A megszólalásig egyformák ezek a hanyatt fekvő emberek, csak a kiguvadt szemük csillogása különbözik. Akár egy vigyázz-fe- küdjbe dermesztett szemle. Aztán hirtelen előözönlenek a zenészek, a göröngyök és az avar alól, a fűszálak közül, s egy szempillantás alatt ember nagyságúra nőnek. Piros zekéje van mindegyiknek, csatos cipője, a hónuk alatt hegedű. Mindegyik szekér mellé jut egy. És egy mozdulattal valamennyien játszani kezdenek, de hang semmi nem hallatszik, csak abból lehet következtetni a dallamra, ahogy érzéssel húzogatják a vonót. Ez a nem hangzó hangosság lélegzetelállítóan kéjes meg gyönyörű. Valahogy így hathat a katonákra is, mert egy idő múlva megéled a szemük, és mint a sorozatvetők, sorban kilövik magukat az üregükből, föl a magasba, miközben hűségesen követi őket a fénycsík, amelyet maguk mögött hagynak, s mintha vigyáznának is, hogy minden pontosan így történjen. Csak a sűrű sötét marad vissza utánuk. Nem sokat, alig egy órát aludhat a nádrolós szobában, ahol az öreg sziléziai vaskályha áll. Mellette egy fémpántos utazóláda az elsüllyedt Atlantiszról, és a beomlott kisbödői présházból hazamentett kép, a szétszedett kerékpár fölött: két monoklis, bricseszes vadász nyúl helyett fenéken ló egy gyanútlan parasztot. Valószínűleg bajor vagy tiroli csendélet; a fenekét markoló paraszt copfos harisnyasapkákban éppen felugrik a levegőbe, mulatságosan vicsorít, a nyúl a bokorban lapul, s a háttérben a két monoklis vadász „raccsol- va“ összenéz. A másik képen egy cigánylány rozsét szed, éppen lehajol, ezt hosszan nézi, aztán fölkel a hűvös szarvasbőrről, és kihajol az ablakon. Az utca üres, a permeteső most kezd rá, a szemközti Vitkovits házban Farda kisasszony valamilyen tüdőbajos etűdöt játszik; biztosan Chopint. Egy pillanatig egészen pontos definíció világosodik meg előtte, hogy mi a perc és mi a végtelen, mi a kezdet és mi a vég, de a kis híján megragadott szavak (vagy kép?) majdnem megrémítik. Később veszi csak észre, hogy a szemetes Bar- tiskó Vendel az egyik gesztenyefa alatt ül, a papucsa talpát próbálja visszavarmi szurkozott madzaggal; és belerezzen ő is, mikor a betongyűrűs lükön, amelyik a Vitkovits házból vezeti ki a szennyvizet az utcai árokba, egy fekete, korcs kutya préseli ki magát, vonítva körözni kezd, a nyálkás szennyvíz szivárványuk a szőrön, majd elvágtat a kórház-kápolna felé. És szinte abban a pillanatban néz ki az ablakon Farda kisasszony, és kikiált: „Fojtsák meg!“ A kezében azsúros zsebkendő. Már újra a hűvös szarvasbőrön fekszik, mikor a zsebkendő meglucsko- sodik a kezében... (stb.) zsilip (Gimnasztika egy regényhez) ♦ *r * JX *« u. 00 'O O 'O Xi « N C/5 ti 0J t a U) Összeállította: Mislay Edit
