Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)

1993-05-09 / 18. szám

A fedezék gödreiben kuporgó ál­mos, szürke alakok fölött könyörtele­nül rózsásan, szelíden és mosolyogva megpirkadt az ég: először csak szin­te tétova fények suhantak el a szem­határon, aztán föltartbatatlanul szét­áradt a vöröses világosság, mintha dús kéz szórta volna, és végül szaba­don lebegett távol, túl a folyón a ke­rek napgolyó. Dideregve lapultak a hamarjában túrt gödrökben, és vacogva vetették volna le vállukról az éjszaka ter­hét... vetették volna egyre... de nem szabadult tőle a válluk, a játék hasztalan volt, értelmetlen, ostoba igyekezet. Ugyan ki vehette volna le a vállukról a terhet? Csüggedten pil­logtak bele a terjedező világosságba, szemügyre vették a csak mült ejjel elfoglalt állást Egy kis dombháton voltak, előttük egy horpadás, a túlié­iért, keletnek meredek part, föl a sö­tét, ellenséges erdőig, amely a folyó szakadékos partját szegélyezte. Mö­göttük itt-ott bokrok, egy naprafor­gótábla, azt szétdúlták a páncélosok, túl rajta megint erdő, élénkzöld er­dő, de oly mindegy, milyen: a föld föld maradt, a háború pedig háború. Ki tudja, hány kilométert menetel­tek tegnap izzó hőségben, szikkadt, porrá őrölt szántóföldekről és utak­ról felörvénylő porfelhőkben. Kime­rültén, sötétben botladoztak eddig az úgynevezett készenléti állásig, maradék erejükkel — jaj, mindig volt maradék erejük! —, üggyel-baj jal fe­dezékeket túrtak a földbe, aztán vir- rasztva. vacogva és verejtékben úsz­va, szomjasan, szilaj ul vágyva vizet és meleg szobát, átvergődtek a hosz- szú éjszaka sötét hegyén A közönyös-merev, szürke soka­ság kísérteties hirtelenséggel bolydult meg aztán: egy teli csajka vízzel bukkant föl egyszerre valaki, és diadalmas mosollyal mutatott ar­ra, amerről hozta — Egy kicsit pisz­kos — mondta mintegy mentegetőz­ve, még mindig mosolyogva. Fiatal, sápadt fickó volt, gyámoltalan és koszos. Vad falka vágtatott eL, csaj­kák csörömpöltek. Parancsvivő su­hant gödörről gödörre, lihegve ha­darta: - Pontos idő négy há negy­venöt. Öt há tizenötkor támadás. De aki ott maradt, annak is csak a zava­ros vízőr járt az esze, a teli csajkán, amelyet majd a szájához emel, aztán iszik... iszik... iszik. Kitépték a visszatérők kezéből az edényeket, rángó ajkuk közé kapták a hideg bádogot. De az ivás névtelen-pom­pás ősgyönyörűsége a szomjúság kínkeserves órái után csak pillanato­kig tartott, az üres gyomor csak vonakodva fogadta be a possatag, piszkos löttyöL Undor, böfögés, az a pocsék érzés, hogy az a víz is csak újabb szenny, és végül csak a förtel­mes tudat, hogy hideg, poshadt víz­től nehéz gyomorral kell rohamra indulni Valamivel öt előtt a fedezékek mögött végigment a sápadt hadnagy, még egyszer megmagyarázta, mi a cél, biztató szavakat is iparkodott az emberei közé hinteni, de aztán megrettent merev közönyüktől. Amikor a tüzérség megnyitotta az előkészítő tüzet, a sorozat közvetle­nül a vonal elé csapódott be, a had­nagy ösztönösen a földhöz lapult, aztán dühös arccal bevágódott a leg­közelebbi lövészárokba, onnan ki­áltott ki jobbra: — Add tovább: Bauer lőjön zöldet... Ezek még min­ket lőnek ronggyá a fél tucat gránát­jukkal. — De a következő sorozat már távolabb robbant, már ellensé­ges terepen, szintén értelmetlenül. Aztán hengergett tovább a szánal­mas zárótűz az erdőig, szilánkjai a fákat szaggatták, aztán a széles folyóvölgy fdől hallatszott a távoli robbanások moraja. A hadnagy körülnézett a fedezék­ben, tekintetét zavartan elfordította egy idősebb katona hűvös arcáról, egy' kölyök fdé, aki a saját ágyúzás­tól rémülten lapult a fedezék aljára. Látszott, hogy reszket a válla, gyá­moltalan hasaltában összekulcsolta a mellén a kezét, mint aki imádko­zik. A hadnagy egy gyötrött fintorral megmarkolta a karját, fölbiztatta, nevetett: — Ejnye, Ram... nem ve­szélyes ez... a saját tüzérségünk ké­szíti elő a támadást. - És néhány szóval elmagyarázta a támadás egyszerű technikáját. A fiatal kato­na, egy kerek fejű, még szinte piros- jrozsgás, barna sörtehajú parasztgye­rek, buzgón leste a tiszt kínosan torz arcát, föltette leesett sisakját, és en­gedelmesen az ellenség felé fordult. De ahány sorozat robbant, annyi­szor rezzent meg riadtan. A tiszt most az idősebb katona cigarettájára pillantott önkéntelenül, szaglászva beszívta az olyan nagyon szeretett dohányszagot, mire a sza­kállas, szikkadt katona közönyös és hideg arcán furcsa, félig gunyoros, félig megértő mosoly jelent meg: —Tetszik? Tessék! - Odanyújtotta az egész csomagot, aztán, mint aki hir­telen mást gondolt, több csomagot is előszedett az zsebéből: — Adasson mindenkinek egyet - mondta egykedvűen. A fiatal tiszt csak reme­gő kézzel tudott rágyújtani a másik parazsáról. Vad, szinte bódult élve­zettel szívta tüdőre, mélyre a füstöt. II. Heinrich Boll ilJIJ: — Köszönöm - dünnyögte aztán za­vartan, és habozva megkérdezte: — Honnan a fenéből...? — Loptam — felelte tömören a ka­tona. — Honnan volna különben? A páncélosoktól loptam az éjjel. — A hadnagy hirtelen riadtan hátra­nézett: - Hol késnek a páncélosok? — dünnyögte. - Öt óra három... — Aztán hangosabban átszólt a szomszéd fedezékbe: — Bauer, hozzám... futás!... Mindenki kap egy cigarettát! A zavart szünetben egyenletesen sustorgott el fölöttük a gyönge tüzér­ségi tűz. A gránátok idegenszerű, furcsán éles csattanással robbantak az erdőn túl, ahol a folyónak kellett lenne, a folyónak, ameddig legalább el kell érni, átkelni is rajta, ha sike- rüL De az egész hadosztályban, föl a tábornokig nem akadt, aki bízott benne, hogy akár csak meglátják a folyót. A katona kipöckölte a cigarettája parazsát, a csikket gondosan eltette a zsebébe. — Tényleg azt hitte — kér­dezte aztán gúnyosan -, hogy majd megtámogatnak a páncélosok? — A hadnagy fiatalos arcát heves félelem merevítette meg, álarccá dermesztetté még gyerekes vonásait. A katonára meredt, fakón odaej­tette: — Igen! - Aztán kiugrott a fe­dezékből, elrohantában kiáltott visz- sza: — Majd kiderül... — Öt óra múlt öt jrerccel. Az ágyútűz valamelyest fokozó­dott, sűrűbb, fenyegetőbb és veszé­lyesebb lett, és most megint az erdőt verte előttük tüzes ököllel. A katona a még mindig remegő kölyökhöz fordult, nyugodtan megfogta a vál­lát: — No, készülődjünk akkor — mondta majdnem szeretettel. Tempósan fölcsatolta a derékszí­ját, amelyen csak degeszre tömött kenyérzsákja lógott, melléről lebab­rálta a csillogó kitüntetést, zsebre dugta, aztán megigazította a sisakját. A kölyök előtt ott hevert a mellvé­den a teljes gyalogosszerelvénye: gázálarc, páncélgránát, egy rakás lő­szer, kézigránátok, rohamhátizsák, gyalogsági ásó, egy vászonzsákban zászlók, derékszíj, rajta súlyos töl­ténytáskák meg a kenyérzsák, és most reszkető kézzel elkezdte magá­ra aggatni ezt a sok kacatot... resz­ketve, mert a zárótűz most tényleg egyre tömörebb, fenyegetőbb lett, elórehengergett a folyó felé. A nap már magasan állt az égen, csak úgy ragyogott, meleget és vilá­gosságot csorgatva a sötét földre. A májusi éjszaka hideg öleléséből épp csak fölébredt katonák máris újra tartani kezdtek a lassan fokozó­dó melegtől, amely majd forróságra, hőségre vált át, és porfelhőket ka­varva ugyanolyan kegyetlen lesz, mint az éjszakai hideg. Paul, a szikkadt katona hirtelen vak dühtől torz arccal nekiesett a kö­lyök felszerelésének, és a puska ki­vételével mindenestül maguk mögé vágta az egészet az enyhe lejtő aljá­ba. Aztán kilihegte magát, nagyot fújt, és újabb cigarettára gyújtott. Vonagló arca lassan elsimult, meg- nyugtatólag megveregette a riadt- rémült kölyök vállát, és rekedten odamorogta: — így ni, ez mind nem kell.... sokan elestek már, mert evvel a rengeteg cuccal nem bírtak elég gyorsan futni... Legyél csak nyu­godt! - A kölyök zavartan pillogott a fölszerelése felé, és meg akart szólalni: — Tizedes úr... —, de Paul egy kemény fejrázással elhallgat­tatta. Az ágyúzás hirtelen megszűnt, egy fél pillanatig iszonyú csend te­rült a vonalra, de aztán fölharsant a hadnagy gyámoltalan, furcsán riká­csoló fejhangja, jobbról-balról dur­vább hangokkal keveredett: — Föl! Futás! — A fejhang égnek szállt, mint egy megtépázott madár, fölhasította a bénító csendet. A szűkre alakok kiugráltak a fedezékekből, jobbról- balról meglátták a hadosztály végte­lenbe vesző csatárláncát, amely mint egy keresztben hengergó kígyó ló­dult neki a néma, ellenséges er­dőnek. A hadnagy az élen haladt, nagy, ideges léptekkel, és nyugtalanul fi­gyelte, hogy zár-e a lánc jobb és bal felé. A lejtő szinte húzta az aljára a csapatot, leértek a horpadás teknö- jébe. Paul a kölyök közelében ma­radt, az riadtan kapkodta hol az egyik, hol a másik kezébe a puskát, nyugtalanul iparkodott tartani az előírt távközt. A lövések halkan pat­togó neszét csak kevesen hallották meg. Paul hirtelen földre vetette ma­gát, lerántotta a kölyköt is, aki gya­nútlanul rohant előtte... aztán tébo­lyult pergőtűz vasfüggönye dübör- gött le előttük, felfröccsent a föld. És most már sorozatban csapódott a megtorpanó lánc közé, épp csak halk zümmögést hallatva, aztán vi- gyorgó kéjjel szaggatva föl a földet, a gránát, a gránátfal, előttük, mögöt­tük, a szürke, megmeredt testek kel­lős közepén. Az iszonyú némaság vonítva és sivítva és üvöltve és re- csegve-ropogva tátotta föl undorító torkát, és okádta a pusztulást. A mú­ló szünetekben a hadnagy erőtlen kiáltozása hallatszott: - A gép­fegyvert... ide a gépfegyvert... — Egy ember hirtelen fölugrott, és valamilyen fémes-félelmes sikolyt hallatva, úgy szökellve-hadonászva, mint egy rugóra járó bábu, észvesztő vágtában nekirohant az erdőnek, és eltűnt benne, mintha szakadékba zu­hant volna. Az első rémület eldöntötte a tá­madás kimenetelét. Még lett volna idő céltalanul, de bátran átrohanni a tűzfüggönyön, de a döntés pillana­ta már elmúlt, a bénító félelem már bekövetkezett, és a szürke testek már elnyúltak a vágóhídon, kis csendszünetekben sebesültek rémes és szakadatlan jajgatása hallatszott. Paul szorosan magához húzta a kölyköt, mintha a saját teste közel­ségével megnyugtathatná azt a rakás szerencsétlenséget és nyöszörgést. Berángatta a furcsán sekély, jószeri­vel szelíd gránáttölcsérek egyikébe. A földön fekvők fölött újra, mint öldöklő angyal, a csend. Mint ólom­hegy és rettegéshegy a hátukon. Va­lameddig még a sebesültek is hallgat­tak. És újra felharsant a hadnagy éles hangja: — Föl! Futás! — a hadnagy fölugrott, futott néhány lépést, aztán a semmit kaszáló karokkal összero­gyott. Az erdőből páncélosok hömpö­lyögtek ki mély morgó dübörgéssel. A bénultság föloldódott. A túlélők vadul ordítva talpra ugrottak, vág­tattak vissza a dombtetőre, ordító sebesülteket vonszoltak magukkal. Paul megrázta a kölyköt, de a kö­lyök nem mozdult. Nem érte se szilánk, se golyó: a félelem végzett avval a gyerekszívével — még meg­megdobbant halálában halkan, hal­kan, mint az édesapja háza előtt a fák közt rezzenő szél. Paul, amikor végül szinte csak muszájból elmenekült a nekigörgő szörnyek elől, újra meg újra hátra­fordult, és lenézett a kölyök szürke tetemére ott lenn a völgy alján: csön­desen és békén feküdt. És maga sem tudta, hogy bőg, hogy egyszerűen bőg, pedig hány halottat látott már. Bor Ambrus fordítása VARGA IMRE VERSEI Homokkő fej A kő mélyéből ieltátott lyukon át kihangzik a belső sötétből elemek öröme fájdalma áhítata rendje s elragadtatása s miféle ősi igékkel megcsorbult tőlük az ajak miután szikla-jonhából az első szó láva-forrón kifröccsent ím rozsdás csurgásnyom az állón zárt szemhéj mögött kristálylapjain lobog a múltja s világunkba mélyedt felülete csempe orr homok szél és víz csiszolta napsütötte göbök vájatok árkok gödrök barázdák repedések a kószál belsejét kimondja kiáltja hallgat a lelketlen anyagba e száj­nyíláson át ki-be jár a lelkünk A Csalomírtási völgy hajója Éjszakánként a völgyben egy bárka világít az erdős hegysor előtt. Faszlányos kék­ségben lebeg fától-fáig. S hang­zik hívószó, zene, ének. Kurjantgatás. Kivetik a hálót, benne valami megcikkan, és ezüstösen ismét. Töklámpások sejtenek. Árbócrúd holdat karcol. Meglódul. És átzúg a Nyilas kapuján. Egy halászlegény magasba nyújtja lapátját. A Hattyú és a Sas felé bökdös. Kakuk szól, bagoly. Sikló nyeli a zsombék bokrai közt a síró, panaszos békát. Csecsemőt kidobnak. Tücskök cirpelése. A titkok csúcsáig vetődnek fel a hegynek. A mélyből felzaklatott hajó kire vár itt? S mitől jelenvaló? 1993. március 17. Élt vak egyedül, n kortájt a I uralkodott, példa emb rajnából, 1 niából, Bol ból, mind érkeztek a ték, hogy i ge. A ny a fekete h érkeztek, s lyáikat. Az öreg lyongott, | a kiszikkad fa tövében re bukkan alvó fiú a kunyhó majd megf dék magva föllelt, és c tette. A nagy, csili falatot sem mét elalui solygott a lelke örii az egész éj: ző napot i: kis teremti könnyezel Mendek lek bolyon ben, hogy kor a test zik, ám a megkeresn ben. Az öl a kisfiút: egyetlen f< ségében. 1 bár fiatal fény nélki kunyhóbal hunyni kéí Az öreg tévő legye resztúthoz így gondo szenvedés: Mindenfel akiknek vagy sze akik az éj Akik meg nak, azok az utakon, tatlan élőt me fel nei nem fogai Iáit. Ez a lanság. E megváltás Abban termett aj rajta, hog; az örege mindkettő ral töltőt Csendben idegen szó MÁRAI SÁNDOR Arról, amit légitámadás közben tanultam (Részlet a Füveskönyvből) Légitámadás közben azt tanultam, hogy a fé­lelemérzet, mely a bombák közeli robbanásá­nak lármájára az első negyedórában engem is megejtett, sokkal megalázóbb, emberhez mél­tatlanabb, semhogy érdemes lenne annak át­adni lelkünket és idegeinket. Ezért megtanítot­tam magam arra, — ami szándékunk és gondolatunk telme, - hogy nem szabad s aki fél a veszély pillanatába olvasott és gondolkozott el időszakában, hiába szűrt le emberi élet értékéről és a h géről. Aki fél, az csal: égés csalta önmagát, mert nem erős lélekkel a halálra. E magam, hogy soha többé1 ami az emberek vagy a fenyegethet; csak attól fé vétkezhetem magam ellen; vától félek; mert tetteink ki

Next

/
Thumbnails
Contents